Állok a csillaghegyi HÉV kereszteződésnél, piros a lámpa. Hosszú a sor, jó régen állok itt, mert amikor a HÉV jön – és a HÉV gyakran jön –, alaposan felduzzad a kocsikígyó. Egyszer csak megjelenik mellettem a kanyarodósávban egy olyan Terrano, mint a Karottáé.

hirdetés

Lassan gurul, lopakodva, én már a mozgásából látom, hogy mire
készül. Egyenesen akar továbbmenni, a várakozó sort jobbról előzve. A
lámpa lustán zöldre vált, és a próféciám beteljesedik.
A Terranós gázt ad, a kockaorr felemelkedik és az egy másodperce
még lopakodó terepjáró szépen beslisszol a sor elé, bravó. Bizonyára
azzal nyugtatja magát – ha egyáltalán szükségét érzi ennek – hogy nem
zavart ő senkit, hiszen a kocsisor még el sem indult, amikor
szemfülesen előnyhöz jutott.

Én viszont azt gondolom, kis pajtásunk alaposan téved. Eltekintve
attól, hogy
kanyarodósávból egyenesen továbbmenni tilos, még hatalmas bunkóság
is a többiekkel szemben. Merthogy ezt a sort valahol megállítja egy
újabb lámpa, ott pedig természetesen egy hellyel, azaz négy méterrel
hátrébb kerül mindenki. Öt lámpaváltásra vetítve pedig már húsz
méterrel kerülök hátrébb – feltéve, hogy zöldenként csak egy slisszoló
van.

Nem kell sokat számolgatni, hogy megértsük, a kis pofátlanság
miatt mások később jutnak el a céljukhoz, ezért korábban kell kelni,
ami az én esetemben nagyobb inzultus, mintha a származásom miatt
sértegetnének.

És egyáltalán, mitől van joga valakinek slisszolni? Miért jár ez
neki és másnak nem? Mi lenne, ha mindenki slisszolni kezdene?

Erről persze a régi sztori jut eszembe a forgóajtóval.
Magyarországon mindenki a magyar élelmesség elismerésének tartja, hogy
a külföldiek szerint a magyar akkor is elsőnek jön ki egy
forgóajtón, ha utolsónak megy be. Csak sajnos ezt a sztorit
külföldön inkább negatív felhanggal, erőszakosságunkat demonstrálandó
szokták emlegetni.

Egyébként meggyőződésem, hogy a slisszolók – és velük egyivású
testvéreik, a kanyarodósávból a sor elejére erőszakkal betolakodók -
kizárólag a karosszéria fémketrece által adott biztonságérzet miatt
engedik meg maguknak, hogy megkerüljék a sort. Máskülönben miért
nem jut eszébe senkinek más elé becsusszanni, amikor a Praktikerben
kicsit felszakad a pénztár előtt álló sor, azért, mert valaki kicsit
elbambul várakozás közben?

Megmondom, miért. A barkácsáruházban állók fele ugyanis vörös
fejjel üvöltve küldené vissza oda, ahová tartozik: a sor végére.

Autóba zárva viszont nem lehet ilyet csinálni. Nem érdemes kiugrani,
ostobaság lenne üldözőbe venni, ezért mindenki marad a fenekén, és
zsírosakat káromkodik – magában. Egyébiránt
az össznépi slisszolás valódi hungarikummá nőtte ki magát,
legalábbis a bolygó negyvennégy országában, ahol jártam már, sehol nem
tapasztaltam ilyet, legalábbis nem ilyen méretekben.

Egy kis rendőri jelenléttel persze könnyen vissza lehet ezt fogni,
de
a rendőreink valahogy nincsenek rákattanva a dologra, pedig
számos olyan pontja van a városnak, ahol szépen gyarapíthatnák a
költségvetés bevételeit a slisszolók megbírságolásával.

Úgyhogy reggelenként megadóan figyelem, ahogy a kanyarodósávban
lopakodók elégedett arcéllel bevágnak elém. Közben arra gondolok, hogy
ezen a koordinátán a szabályok kijátszása sokáig a túlélés egyik
eszköze volt. Igaz, azóta eltelt közel húsz év, de a régi
szocializáció maradt, sőt öröklődött. Nincs más választás, tudomásul
kell vennem: poroszos, szabálykövető magatartásommal én itt nem lehetek
más, csak szánalmas lúzer.