Az már megvolt, miért jobb a motor, mint az autó. Budapest belvárosában én még tovább merészkedtem. Nem elég, hogy nem kell a dugóban izzadnom, de az edzőteremben sem. Bringázok. Már amikor hagynak.

hirdetés

Mint sokan Budapesten én is egy egyirányú utca-rengetegben lakom,
így onnan kell elindulnom és oda is térek vissza előbb-utóbb. Számomra
is érthetetlen módon,
a szélességem, sőt a hosszúságom is állandó érték
marad menetiránnyal szemben tekerve is. Mégis, ha az autókkal
együtt haladok, szó nélkül megelőznek. Ugyanott, azonos fény- és
útviszonyok közepette a szembejövő kerékpáros szinte megoldhatatlan
feladat és a mindkét fél számára sikeres végrehajtás esélye a szembe
haladó gépjármű méreteivel egyenesen arányos.

Jön a kisteherautó, összemosolygunk,
én örülök, hogy nem öl meg, ő örül, hogy
rámosolyogtam, mindenki boldog, elsuhanunk egymás mellett. Jön
a kisautó, látom az imbolygást, lassítok, lelapulok amennyire csak
lehet, már egy egész
MAN is elférne,
de hiába, indokolatlan mértékben lehúzódik és a padkán szétnyírja az
abroncsát, vagy ami van a kerekén.

Vagy mintha ott sem lennék és nekem kell félrerepülnöm, bele egy
járókelőbe. A végén vagy a gumikárosult, vagy a pár pillanattal
korábban még fehérnadrágos gyalogos hisztériázik nekem kártérítésről.
Pedig egyszerű a megoldás, mert a bukósisakos, sportosabb kinézetű
bringások nagyon pontosan tudják hol fognak elférni és kilengéseket nem
mutatva ott át is mennek, elég csak tartani mellettük stabilan az
irányt, vagy ha ez nem megy, akkor a legegyszerűbb megállni, garantált
a köszönet.
Aki meg nem tud mellettem elhaladni, tehát uralni az autóját
minek siet? Hogy lehet jogsija? Miért nem jár busszal?

A parkoló és araszoló autók között található, az egész várost
garantáltan behálózó önjelölt kerékpárúton haladva a kivágódó ajtók
veszélyeztetik a fogaim épségét. Minden helyzetben, pozícióban és
útszakaszon ajtókat nyitnak az arcomba és
meg vannak lepődve amikor egy nagydarab, izzadt csaj zuhan be
és káromkodva veri magát. Mi van akkor, ha csúnya hummeres
bácsi vagyok, elviszem az ajtót, és nemhogy nem adom vissza, de még egy
szép sallert is kiosztok helyette? Kiszállás előtt belenézni a
visszapillantóba az autós érdeke is, a legfeljebb fújtató bringás
valóban nem hallható, de pont annyira látszik, mint bármi más, főleg,
hogy önvédelemből piros és narancs cuccokban nyomják.

A legszánalmasabb az Andrássy út. Pár száz méteren nem kellene
osztozkodni senkivel, de az autósokkal mégis muszáj. A két macskaköves
buszmegálló már alapból kikényszerít a forgalomba
a Ferrarit kihúzató győzikék közé, aki persze leugat, hogy
miért nem megyek a kerékpárúton, de mindegy, mert úgyis
beparkolnak a kerékpárútra még legalább ketten-hárman, lehetőség
szerint egyenletesen elosztva. Az Oktogonnál a bank előtt egyszerre
mindig legalább három autó villog, hogy ott rohadnának meg. Megtörtént
már az is, hogy végre belendültem, hőőő, szabad a pálya, égethetek egy
kis zsírt, erre kivágja rám egy idióta az ajtót, vagy a kerékpárúton
állnak a gyalogosok, tömör falat alkotva.

Egyszer egy rendőrautó várakozott kényelmesen előttem, gondoltam
bekopogok. Kedvesen elmeséltem neki mit csinál. "Nekem lehet" Na ez az,
mindenkinek lehet, de nekem meg akkor lehet kulccsal, csavarhúzóval,
kutyaszarral alkotni az utamba állókon? Persze, hogy nem, így inkább
bekanyarodok a párhuzamos utcákba, de ott meg
a fenti egyirányú problémakörrel kell szembesülnöm,
ráadásul azon a környéken tényleg nem fér el autós-bringás egymás
mellett, sőt a járdán még a kerékpár - és a babakocsi, kerekesszék -
sem a parkoló autók miatt, akik hagynak egy falhoz lapulásnyi helyet a
soványabb gyalogosoknak. A gyalogosokkal megosztott kerékpárutakon
pedig a lézengő és öntudatos járókelők pofáznak vissza, ha finoman
csengetni merek egyet.

Ismerőseim nagy része a fenti szívások miatt nem ül át kerékpárra,
pedig szeretne, csak fél, hogy mire kinőnek a szükséges reflexei, több
sebből fog vérezni. Így ők is a sort szaporítják és a parkolóhelyeket
keresik és foglalják. Én pedig még a nehézségek ellenére is mosolyogva,
a többi elmeháborodott bringással összekacsintva már
vissza is érek a dolgomról, amikor kocsival még csak a parkolót
keresném, és az egész egy fillérembe se kerül.

Egészen addig, amíg légzsák nélkül lelassítva ki nem töröm a
nyakam egy ajtón.