A sinsheimi Auto und Technik kiállítást nehéz elvéteni. Haladunk a
6-os autópályán Mannheim irányában, aztán tőlünk jobbra, talán száz
méter távolságban,
az úttal egymagasságban feltűnik két gigantikus utasszállító
repülőgép: a múzeum két büszkesége, az Air France utolsó Concorde
gépe, illetve a szovjet ipar válasza a Concorde-ra, a legendás
TU-144-es. Jobb híján mindkét óriást a múzeum főbejárata felett
állították ki.
Sem a múzeumban összegereblyézett prospektushalom, sem a
múzeum weboldala nem
válaszolja meg az egyes számú újságírói kérdést: hány kiállítási tárgy
található a múzeumban. Tippelni azért lehet: baromi sok.
A "jármű" kategóriát a múzeum meglehetősen tágan értelmezi.
Kiváló gyűjtemény található például traktorokból és mindenféle
munkagépekből, inkluzíve gőzhajtásúak. Egy különösen brutális kinézetű
lánctalpas előtt monitor. Gombnyomásra lejátssza a földmunkagéphez
mellékelt videót: a kiállítási tárgy ifjú korában egy Renault 4-est
trancsíroz szét, igencsak módszeresen. Először csak többtonnás
tolólapját ejti az autóra néhányszor, majd a kellően pürésített roncson
néhányszor áthajt, váltakozó irányokból. Autós horrorfilm.
Vannak aztán hadijárművek dögivel, az első és a második
világháborúból. Meg lehet nézni például egy nagyobb aktatáskányi méretű
háromkerekű motorkerékpárt, amit a második világháborúban az olasz
ejtőernyős felderítők használtak. Giovanni ugrott, hóna alatt a kis
moci, aztán a földet érés után szépen elrobogott vele.
Az autók kiállítása mi mással is kezdődne, mint
Benz úr első háromkerekűjével. Az első automobil egy berlini
múzeumban látható, Sinsheimbe csak egy precíz utánépítés jutott, de így
az ősautón is meg lehet hatódni. Átgondolt, szépen kivitelezett
szerkezet - és hát az első.
A többi kiállított autó viszont garantáltan eredeti, méghozzá
fantasztikusan felújított állapotban. A kiállítás szervezői
a legekre specializálódtak, illetve tematikusan gyűjtenek.
Sajnos éppen ez a múzeum egyik komoly hibája: a járműveket meglehetős
összevisszaságban állították ki, rendező elvnek nyomát sem látni.
A kiállított járművek azért kárpótolnak a káoszért. Például, a legek
között látható a
Blue Flame, a világ leggyorsabb szárazföldi járműve. Az 58 ezer
lóerős csoda 1001,452 km/h óra végsebességet ért el 1970. október
23-án.
A maga módján különleges a
Lamborghini terepjáró is, az 1987-es LM002. A Power SUV-ok
előfutára 12 hengeres motorjából 450 lóerőt hoztak ki, végsebessége a
háromtonás összsúly ellenére is meghaladta a 200-at. Na jó, a
fogyasztása sem csekély, 60 liter százon, viszont a 200 legyártott
példány többnyire az üzemanyag árára kevésbé érzékeny arab
olajsejkekhez került.
A maga módján csodabogár
a nevezetes, hatkerekű Tyrrell F 1-es versenyautó, Jody
Scheckter és Patrick Depailler versenyezett vele 1976-ban és 77-ben.
Bár az autó még kettős győzelmet is szerzett, 78-ban már nem
indulhatott. A négy darab 10-es felni nem felelt meg a
versenyelőírásoknak. A konkurenciát a kiállítás gazdag Forma-1-es
gyűjteményében lehet szemrevételezni. Igaz, a legtöbb versenyautó a
nyolcvanas, korai kilencvenes évek sztárja.
A tematikus gyűjtés eredménye a Ferrari- és a Lamborghini-sziget.
Az olasz sportautók szerelmesei ne kerressék fel a múzeumot
papírzsepi nélkül: a megilletődöttségtől sűrű könnycseppek fognak
megjelenni a szemük sarkában. Én szóltam!
Ferrariból szinte minden 86-ig gyártott típust megtalálunk,
F342, F250, F40 és a többi szupermodell karnyújtásnyira van tőlünk.
Milyen kár, hogy nem közelebb: az autók kötélkordon mögött
terpeszkednek, körbejárni, megtapogatni őket, a motortérre vagy a
műszerfalra pillantásokat vetni szinte reménytelen. Aki megpróbálja,
azt porosz múzeumőr nénik szégyenítik meg hangos
achtung-achtungozással. Pedig engem tényleg érdekelt volna, meddig
skálázták mondjuk a Testarossa sebsségmérőjét: az autó gyári
végsebessége 330 km/h.
A Lamborghinik közül az 1970-es Miura az egyetlen, amelyiknek
látható a motorja, és az is konstrukciós sajátosság: úgy gyártották,
hogy a négyliteres V12-eshez egy üvegablakon át kívülről is be lehessen
lesni. A kiállított autó mindössze húszezer kilométert futott. A Miurát
a klasszikus Lambók veszik körül, lehet jönni áldozni a Countachnak
vagy a Diablónak.
Ha már sportautóknál tartunk, a többi nagy márka klasszikusai is
képviseltetik magukat,
Maseratik, Jaguarok, Lotusok minden évjáratból. Gyermekkorom
nagy kedvencével,
a bugyikék, nyitható ajtajú mecsboksz formájában megismert Iso
Grifóval is itt találkoztam először élőben. A német vonalat a rendkívül
gazdag Mercedes- és Porsche-gyűjtemény viszi. A japán autók viszont
feltűnően alulreprezentáltak.
Az időutazás végén néhány hetvenes évekből ittmaradt autó búcsúztat.
Meglepő, de
ezek az autók nálunk még mindig az utcakép szerves részei, akár
a zöldséges Mercit, akár az első szériás 80-as Audit nézzük - a
Trabiról már nem is beszélve. Azért ide is jut meglepetés: egy eldugott
sarokban eredeti állapotú DeLorean várja, hogy visszatérhessen a
jövőbe.
Akit a
gőzhajtású úthengerek, a második világháború vadászrepülői, a 60-as
évek klasszikus amerikai cirkálói, a veterán Rolls-Royce-ok és
Maybachok meg az autósport nagy nevei egyformán érdekelnek, legalább
két teljes napot szánjon a múzeum bejárására. Aki azt hiszi, hogy ezek
nem érdeklik, az is két napra tervezzen: menet közben garantáltan el
fog csábulni.
|
