„Ha az iparban, mezőgazdaságban, illetve közigazgatásban végzett, felelősségteljes tevékenységünk mellett csak egy parányi szabad időhöz jutunk, kiviharzunk modern lakásunkból, és samponnal, szivacsokkal felszerelve rávetjük magunkat krómtól-lakktól tündöklő félisteneinkre, összeszorított foggal tüntetjük el a foltokat a hűtőrácsról, a vízcseppek nyomát az ablakokról, a port, a szemetet a szőnyegekről.

hirdetés

„Ha az iparban, mezőgazdaságban, illetve közigazgatásban végzett, felelősségteljes tevékenységünk mellett csak egy parányi szabad időhöz jutunk, kiviharzunk modern lakásunkból, és samponnal, szivacsokkal felszerelve rávetjük magunkat krómtól-lakktól tündöklő félisteneinkre, összeszorított foggal tüntetjük el a foltokat a hűtőrácsról, a vízcseppek nyomát az ablakokról, a port, a szemetet a szőnyegekről. Éjszaka, ha nem jön álom a szemünkre, valamennyien őrt állunk a sűrű függönyök mögött, onnan vigyázva státuszszimbólumunk éji nyugalmát, csak sejtvén egymás alakját a szemközti ház faltól falig ablaksora mögött s miközben irigyen követjük a hold sugarát, amint lassan, becézőn sorra tapogatja a banánsárgát, a paradicsompirosat és a türkizt, arra gondolunk: vittük valamire.

Igenis, vittük valamire."

Hans Skirecki: Ugyan, ki az a Kasparek?

Már régóta nem veszek részt a végtelen szerkesztőségi játékban, üres perceimben nem nyitom meg a hirdetős oldalakat, nem álmodozom újabb és újabb autóról. Ez így most jó: ahhoz, hogy megkaphassuk a világot, előbb le kell mondani róla, hogy minden elemét úgy ölelhessük magunkhoz, mintha újszülöttként most tapasztalnánk meg először.

Eladtam a Pandát, sőt, sokáig hirdettem az egyik motoromat is. Aztán amikor jött valaki, hogy vinné, nem adtam. Lemondtam az eladásról. Pontosabban nem arról, hanem a befolyó összegről, ezen keresztül az újabb motor beszerzéséről. Egy 1974 előtti V7-es Moto Guzzi nagyon jó lenne, de el tudnék képzelni egy öreg Shovel vagy Evo Harley-t is. De ennyi pénzért, amit a motorért kaptam volna, nincs. Hozzátenni meg nem akarok, így lemondok egy vágyról. Maradt még elég, de majd túl leszek azokon is. Egész boldog vagyok az ötéves mobillal, a filléres csehszlovák gitárokkal. Oké, Jawára még vágyom, de csak érzelmi okokból – nagyapám gépe megvan, már csak apámét kéne megszerezni keresztapám garázsából, ahol évtizedek óta lakik a 250-es Perák.

Optimistán azt hittem, hogy le tudok mondani a világról. Egy-egy pillanatra tényleg úgy érzem, sikerül magam mögött hagyni. Erre mi történik? A világ betüremkedik a fejembe, a szorgalmasan felépített pajzsomon átszökik a gusztustalan élet: öregasszonyokat vernek agyon háromezerért, analfabéta embereket bolondítanak bankszámlabizonylatok hátlapjára felskiccelt eszmékkel politikusok és lám, az udvarban is hirtelen ott termett egy új autó. Akarta a fene, szinte vissza sem tudok emlékezni, hogyan és mikor vettem meg.

Itt van előttem az okmány: ez tényleg az enyém. Nem rémlik, hogy vala is akartam volna Lancia Lybra 1.9 JTD-t, de valahogy mégis kifizettem. Isten látja lelkemet, sosem vágytam ilyenre. Sőt, autóra sem vágytam, de állítólag néhanapján a nagy országos péniszhosszabbító bajnokságban a gyorsasági szakaszok mellett vannak olyan feladatok, ahol a használati tárgy jelleget kell bizonyítani. Lehet, hogy rossz versenykiírást kaptunk, de nálunk még csak a praktikumot kellett bemutatni – a tempós egyenesek, a sodrós kanyarok kimaradtak. Lehet, hogy Piri, a különösen elvetemült kislányom szétrágta a papírt vagy megetette a kutyával, Potyer Döncivel?

Rémlik, hogy közepesen unottan megnéztem pár kombi képét a neten, de nem szerveztem nemzetközi neppertúrákat. Ha jól rémlik, a feladatot büntetésként éltem meg, nem kihívásként. Azt hiszem, odahaza, Dunaszerdahelyen, baráti autószervizemben – ahol nem akarok javíttatni, csak a barátaimmal töltök kellemes perceket – elkottyantottam, hogy kéne valami jármű, mert kinőttük a Pandát. Tudják, a gyönyörűt, a pirost, a legendásat.

Gyuribaá kezét látom magam előtt, ha visszagondolok, hogy is történhetett. Beletúrt szakállába, gondolkodott. Ott ült kicsi Gyuri is, meg Gyurika, és megjött Gyuri is, akit a keveredés elkerülése végett Hedónak hívnak. A mester szemembe nézett, és Gyurira, vagyis Hedóra mutatva azt mondta, miért nem veszem meg az ő Lanciáját?

Fogam alatt megroppant a kávézacc, agyamban álmosan botladozott a gondolat – miért vennék én Lanciát? Minek nekem Lybra? Mire az egykilencjétédé? Ja, mert kombi? Végül is tényleg. Szép lassan leért a kávé, gyomrom tette a dolgát, véráramba jutott a koffein, agyam is lépett. Előbb persze az eldöntendő kérdés: lemondjam, vagy se?

Miért? Böktem ki végül. „Mert évek óta én szerelem, mert mindent kicseréltem rajta időben, mert tudod milyen a Hedó, ha megnyisszan, már emeltük is föl, nem törött, nincs visszatekerve, olcsó" – mondta Gyuribaá, de hangjában nem volt semmi kényszer, semmi, ami próbált volna bebökdösni a fogyasztás rútul táguló spiráljába.

Kibotladozva a műhely elé, felhívtam Csabát, aki guru a villanyban és átlátja az autóipar csúnyábbik oldalát. Tudakoltam, szabad-e? Mondta szabad, az Alfánál csak jobb lehet. Mondta, van pár dolog ami befoshat. Próbáltam megjegyezni mindent, hogy felsoroljam benn annak az embernek, aki évekig gondozta a Pandámat, aki darabokra szedte kétszer az Enfieldemet, aki ápolgatta ezt a szürke Lybrát is.

Gyuribaá elismételte ugyanezeket a hibákat, de hozzátette, hogy bizony már előjöttek, el is lettek hárítva. A kettős tömegű lendkerék adhatja még meg magát valamikor a jövő határozatlanságában, de már az is be van készítve a polcra.

Megegyeztem Hedóval, megvettem. Jó áron, tisztán, megtankolva. Van egy 178 ezret futott, 2004-es, légzsákos, nem szétvert, nem leélt kombim, ami hatfelet fogyaszt a családommal megtömve. Furcsa, hisz nem akartam autót. Erre enyém lett a szerkesztőség legfiatalabbja.