Öreg autót vezetni nem mindig egyszerű: vannak sajátosságaik, amiket vagy a kor vagy a technikai kísérletezés szült és ma már teljesen ismeretlen az iparban. Meg kell szokni. Azonban vannak autók, amikbe beleülsz és mész, még úgy is, hogy 75 évvel ezelőtt gyártották.

Örültem, amikor lehetőség nyílt egy 1950-es Pontiac Silves Streak tesztjére, imádom a régi amerikai autókat, de eddig nem merészkedtem a 70-es évek alá és nem is tudtam, hogy miből maradok ki. A különleges sornyolcas gépies hangon kel életre, utána elcsendesül, sok mai autónál is finomabb, halk de öblös tónusban ciceregnek az izgő-mozgó mechanika elemei, abszurd vastagságú fémek alatt tartják fenn a körfolyamatot. Gázadásra enyhén felhördül, de bő száz lóerő és 280 valahány Nm nyomaték úgy úszik át egy négysebességes, hidrós automatán, mintha villanymotor tekerné.

Döbbenetes csend kíséretében lendül mozgásba a nagy súly, a gátlók és a ballonos gumik pedig együttesen állnak ellen az úthálózat viszontagságainak. Gyönyörű, króm peremes műszerekben fáradt halogén izzók pislákolása koronázza meg a tágas utastér hangulatát, a menetkomfortot pedig széltében három-három embernek elegendő kanapék egészítik ki. Valahol mélyen, temérdek szivacs alatt epedarugók ropognak, kellemetlen nyikorgásukkal azonban nem zavarhatják az utazást.

A vastag ablakokat a még vaskosabb ajtókba engedve finoman ráteszem az alkaromat a hideg fémre, kapaszkodok az óriási bakelit kormányba és megjelenik a szemem előtt az 50-es évek Amerikája. A korosodó bérházak omladozó vakolatát az agyam kezdetleges fénycsövekkel helyettesíti, két szűk sáv összeolvad egy naggyá és a szmog helyett a nevadai sivatag porával pusztítom a tüdőmet, közben már a húszliteres fogyasztás sem tud érdekelni. Ilyen ma egy 75 éves amerikai prémium autó.