hirdetés

A Harley-Davidson budaörsi főhadiszállásáról indultunk, a brit felségjelzésű motorokat egy gyönyörű mercedes kamionnal húzták el idáig. A raktér tele volt az amerikai gyártó legfrissebb modelljeivel, látszik, hogy komolyan offenzívára készülnek. Az egyfelől megnyugtató, hogy a Harley-Davidson ma már nem csak az önkéntelen V2-es röfögést jelenti, de amikor mégis, akkor nagyon jól csinálja.

Látatlanban választottam motort, nem ismerem a Harley palettáját, csak derengtek nevek. Tudtam, hogy van egy rakás cruiser meg egy Pan America, ennyi. Utóbbira most nem vágytam, cruiserezni szerettem volna, hiszen az amerikaiak egy teljes márkát húztak fel a kategóriára, csak jók benne. A végén érkeztem, a maradékból válogattam, így lecsaptam egy Nightsterre. Emlékeztem, hogy volt a Harleynak valami lapos, hosszú, fekete cruisere, ami istentelen szexi, de helyretettek, hogy az a Night Rod, teljesen más.

A Nighster kicsit esetlenebbül néz ki, nem is barátkoztam meg vele könnyen. A kezelő szervek nem álltak kézre és a forgatnivaló V2-es motor koncepcióját sem éreztem. Nehezen boldogultam eleinte, mivel fél kilométerenként volt egy tükörre fényesedett körforgalom, a nehezen kapcsolható váltót pedig nem tudtam harmadik fölé emelni az első húsz percben. Amikor kiértünk egy tiszta, egyenes szakaszra, akkor egy rövid időre elkezdtem élvezni a Nightstert, ott tényleg volt benne élet. Durván pörgött az ezres V2-es, 91 lóerő rendesen tolta a 216 kilós motort.

Amikor már őszintén tudtam volna motorozni, pont akkor álltunk félre az Etyeki kilátónál, de talán nem is baj. Nagy volt a forgalom, nehezen haladtunk és 15-20 fős csoportban kerülgetni az álló kocsisort nehéz, egyben kellemetlen. Nem is azért húztam be a nyakamat, mert több százkilós, széles cruiserekkel törtünk utat az autók között, hanem mert többekben előtört egy önkéntelen idegrángás. Valahogy a Harley-s nehezen bírja ki anélkül, hogy lámpánál állva vagy a forgalomba csorogva ne rángassa a gázkart. A nagy V2-es pedig hörög, főleg egy extra kipufogórendszerrel. A tűző napon aszalódva a piros lámpánál idegbeteg autósok mellett csurogva pedig éppen ez az a közösségi élmény, ami taszít. Tiszta South Park.

Mindent összevetve, a Nighster nyergéről lefordulva azt éreztem, hogy nem lettem Harley-s. Azt nem tudom mondani, hogy a motorjaik közömbösek, a pihenőidőben végignéztem a friss kínálatot és bőven látok itt olyan példányokat, amikre kérdés nélkül rámarkolnék. Szerencsém is volt, mert visszafelé elengedhettem a Nighstert és megnyertem egy fekete Low Rider ST-t – egyből Harley-s lettem.

Nagy motor, de nem monumentális. Az 1615 milliméteres tengelytáv egyáltalán nem sok, de még a 311 kilós tömeg is kezelhető. Azonban az 1 923 köbcentis motor már másik liga, manapság a legtöbb autóban nincs ekkora lökettérfogatú blokk. 109 lóerővel és bődületes 174 Nm nyomatékkal ez jelenleg az egyik legerősebb Harley cruiser és ehhez mérten pokoli jó egyenesben. Benne van az a V2-es röfögés, amivel annyi embert megnyertek az amerikaiak, de mégis lehet pörgetni, akkor pedig eszeveszettül megy.

Ugyanolyan forgalomban csoszogtunk vissza, a nyomvályús utakon kínszenvedés egy ekkora crusiert terelgetni, mégis sokkal elégedettebben emeltem le a fejemről a HJC R-PHA 71 sisakot Budaörsön. A Low Rider ST az a motor, amilyennek az egész Harley-Davidson márkát képzeltem. Önazonos és ettől az én szememben még sokkal szexibb.

És ahogy Perlaki kolléga látta az eseményt

Igazán nem akarom előadni a szegény újságíró nem tud eléggé ingyenélni szenvedéstörténetet, mert ennél azért mérhetetlenül kellemetlenebb módon is el lehet tölteni egy munkanapot, de azért azt a tanulságot mégiscsak kénytelen vagyok levonni, hogy régen minden jobb volt. Nem a 2008 előtti aranyvilágról beszélek, amikor köztudottan mindenkinek marcipánnal kenték ki a segge lukát, aki motoros témában bármilyen felületen megnyilatkozott, hanem arról, hogy három vagy négy évvel ezelőtt még a Harley rendezvények is kicsit másmilyenek voltak. Persze soha nem mentünk ki a világból, de amikor Harley Ákos megemlítette a motorozás reggelén, hogy Etyekre megyünk, óriási félreértésemben fellelkesültem: láttam magam előtt, hogy az Etyek - Alcsútdoboz útvonalon fel-alá próbálgathatjuk a Harley-Davidson 2025-ös modellkínálatát. Hát egy lónak a pikuláját!

Elmentünk motorozni, Etyekre. :D Budaörsről! :DDD Az barátom bőre számolva is 19 kilométer, aminek még jóindulattal is azt kell mondjam legalább a fele lakott terület, ahol a legnagyobb izgalmat az jelentette, vajon hőgutát kapunk-e két körforgalom között. Jelentem, nem: a Harley-Davidson Pan Americának van annyira zsenge a szélvédelme, hogy észveszejtő 60 kilométer/óránál éri egy kis levegő az arcom, és ez alapján azt mondom, még jó, hogy nem a Heritage Classic-ot vittem el, mert azon nyilvánvalóan ráncosra aszalódtak volna a golyóim! Hja, merthogy beválasztottam a Pan Americát az eredetileg kinézett Classic helyett, amiről kedvesen lebeszéltek a szervezők azzal a felütéssel, hogy azt elvinné olyanvalaki, akinek vásárlási szándék is felütötte már a fejét a modellel kapcsolatban. Óh, jeah, sajtótúra, mi? – sebaj, gondoltam, rajtam igazán ne múljon, miféle szívtelen emberi aljadék volnék, ha pont miattam nem teljesülne be az áhított szerelem.

Szóval ennek fényében elmesélem neked azt, amit valóban megtudtam a motorról a nyúlfaroknak sem impozáns sajtómotorozáson: amennyiben magad felé tekered a gázmarkolatot, úgy a motorkerékpár megy. Ha nagyon húzod nagyon megyen, ha kicsit húzod, kicsit megyen. Zseniális szerkezet! Ezen kívül a 150 lóerős HD Pan Am Special rendelkezik nyomatékváltóval. És képzeld, működik! Tudsz váltani ülve, tudsz váltani a nyeregből kiállva, de akár még a motor mellett állva is – nem kamu, kipróbáltam, a fotó elkészítéséhez a kuplung behúzásának segítségével egyesbe raktam, hogy véletlenül se’ kezdjen önálló gurulásba. És az ülés, ház az valami fantasztikus! Képzeld, van rajta!

Jó, jó, nem akarok szarkazmusból gyúrt gömböcöt tologatni sem az olvasó, sem a Harley-Davidson Budapest kárára, mert a szándékot, hogy legalább lássuk közelről az idei motorokat, értékelem. Egyszerűen csak nem hiszem, hogy bármi relevánsat valóban meg lehet tudni ennyi idő alatt egy motorról. Pedig jó lett volna kipróbálni a Pan America félaktív futóművét, amire a magyar útviszonyok minden további nélkül lehetőséget adnak. Igazán érdekelt volna hogyan fogja a tömeget a fék és főleg kíváncsi lettem volna rá, hogy több óra elteltével kézreálló marad-e az ergonómia.

Ez alapján viszont csak azt tudom mondani, hogy a Pan America legsúlyosabb értéke egészen biztosan az ára, amit a Harley okosan a BMW GS széria alá lőtt be, és ez talán önmagában is elég sok vásárlónak, aki igazából csak terebélyes sziluettet, az átlagosnál komfortosabb rugózást és kényelmes üléspozíciót vár egy túraendurótól.