Sokkal könnyebb Kínából Magyarországra hozni egy motort, mint fordítva. A Pannónia Expedíció mindent megtett, de több ezer kilométert megtéve csak a határig jutott. Konténerben kellett volna küldeni, mondhatnák az okosok, de lábon, Ázsián át, sokkal izgalmasabb: ezt ők is tudták.
Az oldalkocsit megölte a jóléti társadalom. Az autók egyre elérhetőbbek lettek, az emberek meg egyre kényelmesebbek, senki sem akart belenyomorodni egy rázkódó koporsóba. A legnagyobb elszántság az oldalkocsis közlekedéshez kell, pláne ha valaki azt találja ki, hogy irány Peking, mert nem izgalmas a tévében nézni az olimpiát. Treszl Gábor és Magyar Zoltán - civilben a Paksi Atomerőmű alkalmazotai - életük kalandjának szánták a 24 ezer kilométeres túrát. Hogy a kihívás tényleg férfias legyen, egy Pannónia T5-ös, veterán korú motort választottak − ha a magyar sportolóknak mennek szurkolni, menjenek magyar motorral.
A Pannónia Expedíció útiképei
A ravatalon kényelmesebb lehet, mint a Duna oldalkocsiban csapódni és ütődni az oldalfalhoz. Rázkódtam, fújt a szél és úgy zuhogott az eső, hogy a paksi Ürgés-dombon emberi beavatkozás nélkül is megteltek a kisállatok vájta lyukak. Ahogy a Pannónia iszonyatos harákolással megpróbált felmászni a dombra, Treszl Gábor lekiáltott nekem a csónakba: „Ez itt pont olyan, mint Kazahsztánban!”
Pakson esik, Ázsiában süt a nap - motoros videó
A dombtetőre felérve a Környezetvédelmi Hatóság embere fogadott minket: ő kevésbé értékelte a T5-ös dicsőséges útját, és nem hatotta meg az ázsiai végtelen füves puszta sem. Szemében csak mocskos természetromboló terepmotorosok voltunk, pedig ugyanazon a kigyúrt földúton érkeztünk, mint az állami terepjáró. Mint posztos rendőr figyelte, ahogy fotózom - nem nyugodott meg, amíg a nyomát követve vissza nem gurultunk Paksra.
A néhány percnyi motorozás a zuhogó esőben teljesen hétköznapinak tűnt Treszl Gábornak. Kínáig volt részük benne – nem a csapadék volt a legnagyobb kihívás. A Pannónia magán hordja az út nyomát, még lemosva sincs, nemhogy kijavítva: ez így érkezett haza. A váz hegesztve, a teleszkóp cserélve, az oldalkocsit forrasztott keret védi a széthullástól. Ijesztően néz ki, de mégis jól teljesített a magyar motor.
Van egy pompás út menti halbüfé Pakson. „Ilyet még Ázsiában sem találtunk” − mondja nevetve Gábor, amikor az eső elől bemenekülünk a melegbe. Előttem sült hal, előtte csülök, ideális koszt egy több hónapos túrán átívelő történethez.
„Ukrajnán keresztül terveztük elérni Oroszországot, majd onnan Szibérián át Mongóliát érintve bemotorozni Kínába. Visszafelé az ottani autópályát kihasználva szerettük volna elérni a kazah határt. Az alapos szervezés ellenére az utolsó pillanatban vízumgondjaink lettek, ezért az indulási időpont és az útvonal is módosult. Hetekig kétséges volt minden: a velünk együtt induló roburosokkal mindent megpróbáltunk, az ígérgetések ellenére a végén csak rövid időre szóló tranzitvízumot kaphattunk, ezt is késve.”
Amíg én a szálkákkal küzdök, Gábornak könnyebb dolga van a csülökkel, nem is apad a szava: „A viszontagságok már Záhonynál elkezdődtek. Ránk támadt egy kutya, mi meg egyes fokozatban kihúzattuk a motort – ez talán sok volt neki, innentől rendetlenkedni kezdett, majd egyre rosszabb lett, tulajdonképpen egyes nélkül jutottunk el Kínáig és vissza. Kijevig szinte megállás nélkül mentünk, a negyedik nap már ott is voltunk, onnan Voronyezs felé fordultunk. Észrevettük, hogy elrepedt a Pannónia váza. Amit tudtunk, átpakoltunk a Roburba, így gurultunk 320 km-t, hogy a végén meghegesszék – úgy van most is, figyeltünk rá egész úton, de tartott a kötés.
A Magyarok Világszövetsége megbízott bennünket három zászló eljuttatásával, az egyiket itt, a magyar katonák Don-kanyari emlékművénél hagytuk. Sajnos kevés időnk jutott arra, hogy békében és tiszteletben adózzunk a sok fiatal férfinak: nagyon sok legény vesztette ott életét. Maga az emlékmű és környéke rendezett – kár, hogy Magyarországról kevesen jutnak el oda.”
Az útvonal és az arányok egy átlag motoros számára szinte felfoghatatlanok. Gábor csak dobálja a városokat, de nem néhány tucat kilométerről van szó, itt ezrek repkednek. Van, aki a T5-ből azt sem nézte ki, hogy a határig eljut, azonban a fiúk, ha nem is túl gyorsan, de haladtak.
„50 km/h volt az átlagsebesség, nem lehetett és nem is tudtuk volna jobban meghajszolni a motorokat. A Robur Expedíció sem haladhatott gyorsabban, ők a technikai állapot miatt is aggódhattak, az emberi rosszindulat veszélyeztette túrájukat, a felújított blokkba homokot és vasreszeléket szórtak az olajbetöltő-nyíláson keresztül. Ha nem késik az orosz vízum, akkor erre csak útközben derül fény, és akkor számukra Ukrajna lett volna a végcél. Így még Magyarországon rájöttek, hogy gond van. Nem tehettek mást: egy, az udvarban fetrengő motort dobtak a kocsiba. Olajat cseréltek, és néhány apróságot beállítottak – ha hatvannal is, de végigvitte őket Ázsián.
Éjszakánként mi is gyakran náluk aludtunk, napközben is együtt haladtunk. Egy volt a cél, annak ellenére, hogy két külön csapat voltunk. Oroszországot Cseljabinszktól nem messze hagytuk el, itt fordultunk délnek, Kazahsztán felé: Asztanába igyekeztünk. Itt már szükségessé vált a karburátor hangolása, és próbáltuk a váltót is hézagolni. A kipufogóból először kivettük a sípokat, majd a lyukak tágítása után inkább visszatettük – ez lett az ideális.
Szükségessé vált, hogy beszerezzük a második tranzitvízumot, hisz Mongóliába, még ha úgy is néz ki, hogy van közös határ, csak Oroszországon keresztül lehet bejutni. Annak ellenére, hogy idehaza a konzulátuson riogattak minket, nem volt gond Asztanában, csak sorakozni kellett, igaz, rengeteget. Először csak hat napra akarták megadni, majd nagy nehezen feltornásztuk nyolcra: 3200 km-hez ennyi minimum kellett, 400 jutott egy napra.
„Rohamvágtában” mentünk át Szibérián. A kazah puszták után itt már változatosabb volt a táj, a nyári hőség ellenére rengeteg bogár és szúnyog keserítette meg a motorozást. Éjszaka farkasok hangját hallani - a helyiek ha tehetik kilövik a túlszaporodott állományt, mert könnyen a jószágra támadnak. Megfürödtünk a Bajkál-tóban is, ez jólesett a hatalmas gödrökből álló földutak után. Burjátföldön már változott a táj, Mongóliába érve pedig a füves mezők vették át az uralmat: ezek között motoroztunk, a látóhatáron pedig fel-felbukkantak a jurták és a haszonállatok.
Itt talált ránk Rizák Sándor, egy beregszászi származású, ott élő magyar. A roburosok piros-fehér-zöld festésű autója kilométerekről látható, mozgó zászló volt, a bányaiparral és turizmussal foglalkozó vállalkozó könnyen rájött, honnan jövünk. Magyar mindenhol van, és ha kell, segít is. Részben az ő kapcsolatai révén sikerült a motort és az autót egy rendőrőrs udvarán elhelyezni, amikor Kínába átutaztunk.”
Ázsia legnagyobb országáról tudni kell, hogy a külföldiek megkülönböztetett figyelemben részesülnek. Ez inkább negatív, mint pozitív, hisz olyan kitételeket szabnak a beutazáshoz, hogy saját járművel szinte lehetetlen átkelni a határon. A Pannónia és a Robur Expedíció is hiába kezdte meg hónapokkal korábban az ügyintézést, Kína kerek perec nemet mondott: így hiúsult meg az eredeti terv, hogy hazánkból a pekingi olimpiára guruljanak a két öregecske járművön.
„Persze akkor ott, már nem adtuk fel: szállás várt ránk, így autóbuszra szálltunk, hogy a néhány száz kilométeres szakaszt így tegyük meg. Az ablakból láttuk, hogy vannak szegény részek az országban, a vidék után mellbevágó a frissen fölépített Peking. Minden csillog, szinte még a beton sem kötött meg az utakon.
Elsősorban a paksi dzsúdócsapatnak mentünk szurkolni, de láttunk evezést és vízilabdadöntőt is. Nem a jegyek ára a gond, az olcsóbb volt, mint idehaza egy mozijegy. Mindent felvásároltak a kínaiak, ezért volt gyakori látvány, hogy a helyiek szurkoltak külföldieknek, akár nekünk, magyaroknak is.
A második zászlót, amelyet a Magyarok Világszövetsége bízott ránk, egy másik utazónak adtuk, Cseuz Lászlónak, a 65 éves nyugdíjas pedagógusnak. Ő már az ötödik olimpiájára jutott el kerékpárral. Pekingbe nyugat felé indult, Portugáliából repült át Amerikába, azon keresztülutazva átrepült Kínába, majd tekert tovább. Úgy éreztük, hogy teljesítménye alapján megérdemli a lobogót – az olimpia után mi is elindultunk tovább, tudtuk, hol a harmadik zászló helye.
Ekkor váltunk szét a Robur Expedícióval, mi elindultunk vissza Kazahsztánba, hogy rokonainkat, a madjar törzset meglátogassuk. Feltehetőleg 1500 éve váltak szét népeink egymástól. A 6-7000 ember nagyjából három Magyarországnyi területen él.
Néhány éve,bebizonyosodott, hogy valós genetikai rokonságban állnak a kárpát-medencei magyarokkal. Tizenkét generációra vezetik vissza családjaik történetét, nagyon tisztelik a hagyományokat. A nyelvi kapcsolat csak néhány szóban fedezhető fel, de vannak olyan archaikus kifejezéseink, amelyek egyeznek: magukat magyarnak hívják, a törzsfőjüket pedig aggszakállnak – ez ugyanazt jelenti mindkettőnk számára. Leginkább a mondavilág és néhány népművészeti elem egyezik – az 1500 év okozta szakadék ellenére nagyon jó volt velük tölteni néhány napot.
Fizikálisan a hazaút sokkal nehezebb, de a tudat, hogy hazafelé jövünk, sokat segített. Az irány, amit a térképen kinéztünk, nem volt a legjobb választás, gyalázatos minőségű utakon kellett motoroznunk. Kazahsztán után szinte megváltás volt átlépni a határon: innen már a hazajutás is könnyebb volt.”
Én már végeztem a hallal, elropogtattam az utolsó uszonyt is, Gábor is már az utolsó falatjait nyelte el a csülöknek. A kiterített térképen szinte megelevenedtek kilométereik, láttam az arcán, hogy jól döntöttek, amikor nekivágtak a 24 ezres útnak.
„Ajánlom mindenkinek, aki érez magában kitartást, és munkája megengedi, hogy pár hónapra eltűnjön. Esetünkben a szükséges több milliós háttérhez szponzorok segítettek hozzá, nélkülük nem ment volna. Most, hogy átvágtunk egész Ázsián, már látjuk: a tatár, a török meg a háborúk ellenére jó, hogy eljött idáig a magyar, öröm volt megérkezni Budapestre és Paksra.”
Pancsi a múzeumban
A Közlekedési Múzeum − kifejezve elismerését − fényképtárlatot rendezett, és az oldalkocsis motorkerékpárt, mint az utazás tárgyi emlékét, a gyűjteményében helyezte el. Az érdeklődők január végéig nézhetik meg a világjáró Pannónia T5-öt.
A hal elfogyott, a kávé már a gyomrunkat melengette. Gábor összehajtotta a térképet, és éreztem: rám is vár még egy út; valahol, egy ködös célként még látnom kell valamit ebben az életben. Remélem, nagyon messze van.
További cikkeink
