Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Totalcar!
Nem tehetek róla, szeretek civilizáltan bambulni. Nem az a gond,
hogy letapossák a lábam. Az sem zavar, hogy a már 18 évesen is
narancsbőrös lányokat fotózzák mobilos suhancaik az aktuális
lóerőgyáron, amit megnéznék. Ezeken a stációkon végig kell menni.
Viszont jól esik, ha a taposás után bocsánatot kérnek, vagy
lekászálódás közben megköszönik, hogy türelemmel kivártuk a
képalkotást.
Az osztrákok kétévente megrendezett expója
nagyjából fedi az országuk motorozási és fogyasztási szokásait.
Ott van minden, ami kell, csúcsmodelltől a pólóárusig. A bécsi
vásárváros a Prater tövében könnyen megközelíthető. Akad parkolóhely,
még a szombati káosz sem zavaró. Bárki kaphat teret, nyugodtan
meglovagolhatja, amiért a hátsója nyüszít. A BMW stand kávéja remek, a
Triumph pedig idén is import káeurópai cicafiúkkal és cicalányokkal
kelleti magát. Kinek, hogy.
Furcsa ez így, sorakoznak előttem a
szezonról szezonra könnyebb és erősebb motorok. Mi pedig csak
állunk, és nem lesznek évről évre jobbak a reflexeink, az eszünk sem
hatványozható meg. Testünk darwini szoftverfrissítése messziről sem
követi azt a szintet, amit a fejünk (hogyne, persze, mások feje)
megalkotni bír. Mégis ott áll a magyar, az osztrák meg a szlovák,
szájukban forgatják a lóerőket, mint megannyi varázsigét.
Hosszú sorokban állnak a chopper- meg cruisercsodák.
Metálfény és króm mindenütt, acélos tekintettel piszkálom a
műanyagot. Unom a krómot, hidegen hagynak a mart fémdarabok, és
taszítanak a légecsettel agyonpingált felületek. A bontásnak építenek
emlékművet. Kábelek elbújtatva, villanypásztorok őriznek,
adapt to digital or die. Hatalmas túraendurók; ha lelkük lenne,
vágynának a porba, de lelketlenül aszfalton gurulnak el a bontóig. A
szépség önmagával fordult szembe, állandóság helyett szezonális
tetszelgéssé fajult. Az analóg hallott, a kábelekben vidáman vándorol a
kihipózott jel.
Tudom, a hunyó én vagyok. Nem leszek már wannabe versenyző és utcai
harcos. Elég, ha a cerka áll fel, és nem a motorom eleje. Rossz arcom
ellenére sem szépítem magam csillogós cirkálóval, és nem tetszelgek
világutazó szerepében valami bokorugrón. Viszont minden tiszteletem
azoké, akik sportemberként vakarják térdükkel a pályaaszfaltot, vágják
szét motorjukat a "to chop" látomása alatt, vagy bukkanak fel a világ
másik felén pórusaikba ragadt bogarakkal. Ők tudják: a szabadságvágynak
nem a motor a szimbóluma, csak megvalósítás egyik célszerszáma.
Egy ilyet kérek, mert most semmit sem találtam. Eszközt ide,
bizonyítani, hogy nem lettem a motoripar fogyasztói hibaaránya.
Köszönöm.
További cikkeink
