Muszájból született, fontos, hogy ne legyen rajta nagy ráfizetés, és bár a dizájnerek nagyon igyekeztek, végül olyan lett az autó, ami muszájból született, és az volt a legfontosabb, hogy ne legyen rajta nagy ráfizetés.
Utoljára talán az 1960-es években volt ilyen könnyű egy típus konkurenseit számba venni. Nincsenek sokan, és azok sem feltétlenül konkurensek. Volkswagen e-up, Renault Zoe, Mitsubishi i-MiEV, Peugeot iOn, ami ugyanaz az esetlen rondaság, mint a Mitsubishi, csak oroszlánnal az orrán. A Zoét hamar kilőhetjük, hiszen bő fél méterrel hosszabb, más kategória. A Peugeot-Mitsubishi kreténsége tényleg szívbe markoló, de az autó kisebb és drágább, ráadásul tényleg borzalmas, ahogy kinéz. Látom a jó szándékot; a felfelé bővülő kaszni kényelmesebb, de olyan esetlen lesz, hogy még nagyobb kreténségekkel kell róla elterelni a figyelmet, ami eddig csak a Fiatnak sikerült, a Multipla első generációjánál.
Nekem mondjuk egy konkurens ugrik be, az előző Nissan Leaf, ami megint csak más kategória – egy teljes méterrel hosszabb, minden irányban nagyobb, és hát egy normális, kényelmes, nagyon jó autó. Teljes értékű kompakt. Ahhoz képest nem igazán értem, mire jó egy ilyen Forfour; keresztben nem lehet vele beparkolni egy fél helyre, a szűkösség meg legfeljebb akkor előny, ha a vezető (és az utasok) tériszonyosak. Viszont ez, a Smart Forfour a piac legolcsóbb villanyautója, ha a golfkocsikat nem számítjuk. Ez kívülről nem is látszik rajta. Tőről metszett megosztó dizájn: nekem történetesen nagyon tetszik, de hamar meguntam azokkal vitatkozni, akiknek nem. Szerintem még most is jó a közel öt éves mopszorr – a Smart Forfour 2. generációja 2014-ben mutatkozott be, azóta néz ki így.
Az vele az egyik bajom, hogy a külseje, illetve általában a formaterve nem harmonizál a minőségével. A négyüléses Smart sosem számított prémiumterméknek, mindig valami olcsón beszerezhető tömegárut smartosítottak, de ennyire kutyaól-szerű Smart Forfour tán még sosem volt. Amíg hozzá nem érsz, minden oké, de ahogy kinyitod az ajtót, kezdődnek a bajok. Önmagában öröm, hogy még él és dolgozik is valaki az egykori eisenachi Wartburg-gyár minőségtervezői közül, de ki mert volna arra fogadni, hogy épp a Smartnál bukkan fel? Olyan az ajtócsapódás hangja, hogy egy pillanatra visszahőkölsz, és kiül az arcodra az ez most komoly? Kifejezés. CSETT!!! Nem emlékszem, az autó platformtársául szolgáló farmotoros Twingois ilyen-e, de hát mi más lenne.
A formák belül is jók, de közelről semmit sem szabad nézegetni. Az üléshuzat mondjuk totálképen is olyan benyomást kelt, mint amit egy moldáv ravatalozóból mentettek meg a végítélet délelőttjén. Talán az első szériás Dacian Loganban voltak ilyen kárpitok. A kormány közepe kopog; komolyságát tekintve mint egy húsvéti csokinyuszi. A váltókar szerencsétlenül mozog, a slusszkulcs pedig hagyományos bicskakulcs, hagyományos módon is kell elfordítani, de nem hagyományos erővel. Ha nem tekerjük elég határozottan, akkor csak „gyújtás” van, de nem „jár” a „motor”. Nem működik a kormányszervó, és bár kiírja a műszerfalon, hogy D-be húztuk a váltót, nem történik semmi. Le kell venni a gyújtást, visszahúzni P-be, mert csak úgy „indul”, és legközelebb kicsit erősebben fordítani a kulcsot, és tovább úgy tartani. Nevetséges, na. Az ablakemelők gombjait is kifejezetten erősen kell megnyomni, hogy történjen is valami.
A kis prémium dizájnmókák persze megvannak, a klíma szabályzóját például tutira valami 60-as évekbeli autó rádiójáról koppinthatták. Érdemes lett volna normálisabb anyagból készíteni, legalább a nagyító lencséjét, mondjuk üvegből. Jó a hatótáv-és töltésjelző a szélvédő sarkában, de sok mindenre az sem használható - egy villanyautós hypermiler nem saccperhábé szeretné tudni, mennyit termel vissza, hanem wattra pontosan. A legjobb a telefontartó, amit forgatni is lehet, de kell is, mert a rádióállomások gombjai pont a kis arctámadó mögé szorultak. Ez az olcsón valami vidámat régen ment a franciáknak, a Citroën Kacsa, meg a Renault 4-es és 5-ös idején, aztán valahogy elfelejtették. Nyilván nem a formatervezőkkel van a baj, amúgy a formák jók is, csak valahogy az anyagok meg a funkciók nem adják ki.
Az üléshez tényleg rossz hozzáérni, meg beleülni sem nagy élmény. A Forfour elöl kényelmetlen, amiben annak is szerepe van, hogy a kormány nem állítható. Én lejjebb, a feleségem feljebb állította volna. Egy ideig kapirgáltam alul a műanyagot, hátha lesz ott egy kallantyú, de aztán elmúlt a motiváció. Ott a helye, csak a könyvelési osztályon úgy számoltak, nehogy már szaros 7,2 milliós alapárért állítgatni lehessen. Hátul már ránézésre sem kényelmes, a tető is lejt hátrafelé. Az ötajtósság előnye, hogy könnyebb bepajszerolni hátra egy gyerekülést és egy gyereket, mint egy háromajtósba. De abba sem olyan nehéz – tudom, viszonylag gyakran csinálom.
A vezetési élmény olyan, amilyen. Váratlanul rossz. A gyorsulás 1,2 másodperccel rosszabb, mint egy előző Leafben, pedig azt se a fürgeségéért szerettük. 82 ló. Ha tapossuk, a Leaf azért szépen megy, ezt a Forfourt ellenben taposhatjuk, legfeljebb a háromhengeres Smartokat nyomhatjuk le vele, mert azok még ennél is lomhábbak. A végsebesség 130 km/h, villanyautóban nagyjából felesleges is minden, ami 90 felett van.
A rugózás sajnos nagyon nem sikerült. Az elektromos autók mindig túl nehezek, ezért aztán még a sportosabbak is elég jól rugóznak. Ez a kisebb úthibákon még kényelmesnek tűnik, közepeseken már felüt. A kormányzás kelletlen, a fék érzéketlen – ritka, hogy egy elektromos autóval ennyire örömtelen legyen a közlekedés. Oké, hogy muszájból csinálták, de például a Fiat sem jókedvében tojta a kaliforniai piacra az 500E-t, az ehhez képest mégis egy Ferrari.
Az 1200 kilós saját tömeget szívesen elintézném azzal, hogy hát sok az aksi, de ebben elég paleó az akkupakk: 17,4 kWh. A Fiat 500E száz kilóval nehezebb, de 24 kilowattórányi kapacitást cipel. Akárcsak az előző Leaf, feltéve, hogy nem a bővített, 30 kWh-s aksival vettük. És a Leaf még úgy is a másfél tonnán belül marad – két számmal nagyobb autó, nagyobb hatótávval, jobb gyorsulással. Hatótávra gondolom nyáron megvan a 140-150 kilométer, télen meg a 80-100, szerintem a városi villanyautók használóinak ennyi elég is.
7,2 millióról indul, ami villanyautó szinten annyira nem sok, hogy egyenesen ez a legolcsóbb. Hétmillió forintért viszont az ember elvárna bizonyos primer dolgokat a minőség terén. Oké, hogy elektromos autót még úgy sem lehet nyereségesen gyártani, hogy a halálba támogatják az egész iparágat, de azt a pár százezer forintot bele kéne már rakni, amitől legalább egy ötéves Leaf szintjét megüti.
Próbáltam rájönni, mennyi lehet a tesztautó ára, de csak tippelni tudok, mert a hivatalos magyar Smart-árlista nekem sajnos magas. 7,2 millióról indul, sok minden nincs benne, a tizenéves fejegység kizárt, hogy feláras lenne. Karfa sincs az első ülésekhez, pedig kéne. Úgy képzelem, ezért a tehénmintás fényezésért elkérnek olyan 300 ezret, egyébként meg fapadosnak tűnik az autó. A kétféle töltőkábel közül a Type 2-es lehet feláras, és itt eléggé kijön, hogy a Smart még mindig prémiumautó. Az extralistán ugyanis 281 940 forintért kínálják a 22 kW-os kábelt, de a netes töltőkábel-boltokban simán kapunk ugyanilyen, háromfázisú 22 kW-ost már 60 ezerért. 15 colos alufelnik 160 ezer, kárpit... basszus, csak ez a borzalom van, menekvés nincs. Ülésfűtés 87 600, hát ja, olyan 7,5 a vége.
Nem mondhatok mást, lehet, hogy a Forfour a piac legolcsóbb villanyautója, de a minőségét tekintve ez több mint indokolt. 4-5 millió forint között elég jó Leafek vannak, már négy évesek is. Nem szoktunk használthoz hasonlítgatni újautó-árat, hiszen nincs értelme, de városi villanyautóknál van. Egy ilyenbe igen lassan mennek a kilométerek, átlagos használatnál még évi ötezer se feltétlenül jön össze. Így pedig még egy 50 ezer kilométerrel vásárolt használttal is tizensok évbe telik, hogy elérje azt a határt, amennyire sok gyártó garanciát ad az akkura. Nem az összeomlásra: a működésre. Úgyhogy sokat gondolkoztam, mi lenne az ÉRV a Smart Forfour EQ mellett, de egyelőre nincs meg.