Talán az eredeti Mini példájából okultak a BMW-nél, amikor annak idején a márka megújítását tervezték. Az forradalmi ötletekre épült, és nagyon hosszú ideig hihetetlenül népszerű maradt, a gyártó azonban alig nyert rajta valamit. A németek kifordították a rossz receptet: egyszerű tucatautót adnak méregdrágán, méghozzá úgy, hogy a vásárló is elégedett marad, sőt, vissza is tér. Nem hangzik komplikáltnak, de ahhoz, hogy működjön is, kell valami, ami különlegesnek mutatja a Minit, tartósan elfedve, vagy inkább lényegtelennek mutatva a hibáit: az ötletes megoldások és a minőségérzet precízen kimért keveréke.
Meglepő, hogy milyen jól működik ez a sajátos cukormáz-borítás. Amikor a kezem közé került a tesztelésre kapott Countryman Cooper SD, lenyűgöztek a szépen kidolgozott, egyéni stílusú részletek. Pedig a típus már rég nem új, és az ötajtós formát nem is tartottam igazán eltaláltnak, legalábbis fotón, vagy távolabbról nézve. Mintha a tervezők azt is figyelembe vették volna, hogy az autószalonokban milyen távolságról nézi meg a kedves ügyfél az autót. Így, néhány méterről ütnek igazán nagyot az olyan részletek, mint a motorháztető hátsó szélén a króm-kopoltyúk, a szintén csillogó fém lámpakeretek, a tojásforma tükörházak, a tömör, minőségi hatást keltő kilincsek, vagy a gonoszul lefittyedő szájat mintázó hűtőmaszk-kontúr. A Countryman néhol esetlennek tűnő vonásai - amilyen az oldalablakok felső peremének fura lépcsője - pedig szinte fel sem tűnnek.
Ám a figyelemelterelés igazi iskolapéldájával belül találkozni. Az ötletparádé szemkápráztató: még ott is inkább rácsodálkozást vált ki, mint bosszúságot, ahol egyértelműen a használhatóság rovására megy. Mint az összes Miniben megtalálható ablakemelő-kapcsolók a középkonzol alján, vagy a világítás kapcsolói a tükör felett. Apró króm-pöckök, repülőgépes módra akkurátusan elválasztva egymástól egy-egy masszív fém-ívvel. Mind a minőségi autógyártás miniatűr szobra, hűvös tapintású, tökéletesen hangtalanul, határozottan, de simán billenő alkatrész. Egy Rolls-Royce-ban is megállnák a helyüket. És nem egy ilyen részletet találni az autóban. Az ajtókárpitok zongorafekete betétei által rajzolt ovális ív, a műszerek fémkeretei, a fél-lencseforma kilincsek vagy a Mini-logót formázó klíma-kapcsolók mind-mind az igényesség és az egyéniség hangulatának megteremtését szolgálják.
A legmeglepőbb az, hogy ezek a feltűnő részletek egyszerűen elhomályosítják az egyébként szem előtt lévő egyszerűbb megoldások emlékét is. Mint amikor a szemünkbe világítanak egy olvasólámpával: csak az erős fény létezik, semmi más. Pedig a Miniben használt anyagok nagy része legfeljebb átlagos minőségű, sőt, a kormányközép és a műszerfal burkolatainak többsége kifejezetten igénytelen, kopogós-kisautós műanyag. Ahol kevésbé feltűnő, például az ajtózsebek belső felén, még éles, sorjás részek is előfordulnak, ami a Mini árszintjén minimum meglepő. Persze a gyengébb anyagoknál is figyeltek, hogy ahol szem előtt vannak, minden precízen illeszkedjen, ami tudat alatt szintén a minőség érzetét erősíti - itt létszik, hogy a BMW-nél milyen pontosan tudják, hogy hol érdemes spórolni, és hol nem, ha fenn akarják tartani a kiválóság illúzióját.
Ráadásként még a térérzettel is úgy játszanak a BMW tervezők, ahogy akarnak. A Countryman nem igazi kisautó a maga 4,1 méteres hosszával, de egyértelműen kisebb, mint egy átlagos Golf-kategóriás családi autó. Ezt azonban egyáltalán nem érezni belül, sőt: a magasan húzódó tető és a magas üléshelyzet azt az érzést kelti, hogy jóval nagyobb autóban ülünk. Még hátul ülve sem tűnik fel, hogy kevés lenne a hely, és a többi Minivel szemben ez a Countryman legnagyobb előnye: bár nem egy sofőrlimó, négy főnek épp elég tér akad benne, és a 350 literes csomagtér sem használhatatlanul kicsi. Különösen úgy, hogy a hátsó üléssor 13 centis úton tologatható előre-hátra, az ülések pedig a csomagtér síkjába dönthetők: így csak nagy családi nyaralások alkalmával szembesülhetne vele a tulajdonos, hogy ez is csak egy Mini. Viszont aki megengedhet magának egy Countrymant, aligha első autónak tartja, így ez a probléma is inkább elméleti jellegű: ha messzire kell utazni, alighanem ott áll a garázsban a nagy BMW, netán Audi vagy Jaguar is.
Nagy dízel, F1-stílusú váltó, összkerék-hajtás - vajon mit hoz ki ebből a Cooper SD? Lapozzon, és megtudja.
A stílus mellett a vezetési élményt szokás említeni, mint a Mini másik erősségét, ám a Countryman magas építése legalábbis kérdésessé teszi, hogy mennyi maradhatott a kisebb Minik játékos karakteréből. Ráadásul a tesztautó dízelmotoros, automata és összkerék-hajtású - így nagyon kíváncsi voltam, mit nyújthat menet közben.
Az SD elsőre kellemes csalódásnak tűnt. A kétliteres, 143 lóerős motor papíron nem tűnik nagy számnak, különösen úgy, hogy egy személlyel is bő másfél tonnát kell mozgatnia. A gyári gyorsulási adat 9,4 másodperc 0-ról 100 km/h-ra, ami legfeljebb átlagos értéknek nevezhető, de a dízelmotor karaktere sokkal dinamikusabbnak mutatja az autót. Az 1750-es és 2700-as fordulatszám között jelentkező 305 Nm a gyakorlatban vehemens gyorsulást jelent minden nagyobb gázadásra, amit a hajtáslánc többi része is támogat. A hatfokozatú automata a maga nemében egész használható: viszonylag kis késéssel, kiszámíthatóan reagál, és nemigen engedi a fordulatszámot 1500 alá, azaz mindig van elegendő erő az azonnali váltás kényszere nélkül. Az összkérékhajtással pedig a tapadás hiánya sem okoz gondot. Így előzésnél, gyorsításnál az SD viselkedése magabiztossá tesz: nemigen akadt olyan helyzet, ahol kevésnek éreztem benne az erőt.
A Cooper S benzines turbómotorja persze jóval többet ígér, de többet is követel, ha tankolásra kerül a sor. Igaz ugyan, hogy a 4,9 literes gyári fogyasztási értéket még csak megközelíteni sem sikerült, de a Countrymanben nem is jutott eszembe spórolósan hajtani. A vezetési stílushoz képest pedig nem rossz érték a 8 liter körüli átlag száz kilométerre - ilyen dinamizmus mellett egy automata, négykerék-hajtású benzines akár ennek a dupláját is elfogyasztotta volna. A nagy dízelnek azonban idegesítő vonása is van: ronda a hangja, és ezt nem is igazán titkolja. Ismét egy részlet, ahol kiütközik némi spórolás: valószínű, hogy semmivel nem használtak több hangszigetelést, mint a benzines változatokban, csakhogy a dízel monoton morgásának leplezéséhez ennyi már nem elég.
Bár nem kedvelem az automatákat, a váltó kezelésének nagyon megörültem az SD-ben. Végre egy olyan automata, ahol a kézi kapcsolás számomra is egyértelmű. A legtöbb ilyen típusban a kormány mögött elhelyezett váltókapcsolók közül az egyik felfelé, a másik lefelé kapcsol - ráadásul gyártónként változik, hogy melyik merre. A Mini rendszere ehhez képest jóval kézre állóbb: hüvelykujjal előrenyomva a fület lefelé, mutatóujjal meghúzva felfelé vált, mindkét oldalon. Így a kormányt kitekerve is egyértelmű, melyik fokozat merre található. Ez azonban csak elméleti előny: az SD automatája elég jó hozzá, hogy ne legyen érdemes a váltással vesződni, és túl sokszor bírálja felül a döntéseinket, hogy elvesszen a kézi irányítás illúziója, így inkább hagytam, hogy végezze a dolgát.
A Countryman Cooper SD ezek alapján akár jó élményautónak is tűnhet, de a valóságban legfeljebb tükörsima aszfalton kellemes partner. Kanyarban ugyan stabil, és nem dülöngél vagy bólogat, de ezt csak úgy érhették el a BMW mérnökei egy ilyen magas építésű autóval, hogy feláldozták az autó kényelmének egy jelentős részét. A nagyobb úthibákat még egész jól kimozogja a futómű, de a kisebbekkel egyszerűen nem tud mit kezdeni - így rosszabb felületen szekér módjára ráz, szabályosan elpattognak a kerekek. Talán aktív csillapítással segíthettek volna a problémán, de az ilyen drága megoldások alighanem elvinnék a profitot, vagy tovább emelnék az árat.
Átlagos autóként a Countryman persze ezzel együtt is a legjobbak közé tartozna, de Mini lévén nem tekinthető átlagosnak. Ha túl szigorúan ítélem meg, az az árának köszönhető: ez alapján nem csak hétköznapi használati tárgy, de egyértelműen luxuscikk, és mint ilyennek, csak a tökéletesség lehet a mércéje. Egy alapkivitelű Countryman SD ára is 7,633 millió forint, ami legalább két, hasonló használati értékű kisautó árának felel meg, a tesztautó ára pedig 10 millió forint felett volt, úgy, hogy nem is az elképzelhető leggazdagabb felszereltséggel kaptuk - navigációs rendszer például nem volt benne, pedig az még közel 200 ezer forinttal dobná meg az árat.
A Mini Countryman Cooper SD messze nem hibátlan autó, viszont a Mini vásárlók többsége nem is ezt várja tőle. Ugyanennyi pénzért nyilván sokkal kifinomultabb, jobb autókat is kaphatnának, de azok csupán lélektelen tárgyak, míg a Mini egyéniség - vagy legalábbis annak próbál látszani - és aki ilyen autóra áldoz, aligha éri be kevesebbel.
További cikkeink
