Tudtam, hogy elképesztően könnyű és gyors. Tudtam, hogy úgy gyorsul, mint egy durva motor és úgy fordul, mint egy igazi versenyautó. Ültem már durva motoron és vezettem már versenyautót, az Atom mégis úgy kiakasztotta az alsó állkapcsomat, hogy azóta sem sikerült visszahegeszteni.
hirdetés
Olyan élményben volt részem, melyhez még csak hasonlót sem tapasztaltam soha. Az Atom egy röpke félóra alatt annyi adrenalint öntött az agyamba, hogy még a nagy Hunter S. Thompson is sárgult volna az irigységtől, ha látja, milyen állapotban vagyok. De ne szaladjunk így előre.
Ha van, aki még nem tudná, mi az az Atom, kattintson erre a linkre. Ha valaki még ahhoz is lusta, hogy Csikós zseniális cikkét – melyre a link mutat – elolvassa, elmondanám a legfontosabb tényeket. A brit Ariel Atom, melyet egy provinciális brit műhelyben raknak össze brit munkások a saját kis brit kezükkel, nagyjából 500 kilót nyom, kompresszoros Honda-motorja viszont 300 lóerős.
Hogy mindenki pontosan értse, miről is van szó, képzeljünk el egy kilencszáz lóerős Subaru Imprezát. Na, nagyjából úgy gyorsul az Atom. Az elképzelt Subaruval persze nem jutottunk sokkal közelebb az Atom igazi énjéhez, hiszen sem ajtaja, sem kasztnija, sem szélvédője nincs, és utcai autóinkkal ellentétben olyan lapos, mint egy kitaposott sportcipő. Vagyis hiába sejtettük meg, mennyire gyors, továbbra sincs elképzelésünk arról, milyen lehet vezetni.
Talán sikerül egy kicsit közelebb hoznom a kedves olvasót az igazi, hamisítatlan Atom-élményhez, ha elmesélem, hogyan ismerkedtem meg vele. Miközben fotózgattam, a tulajdonos elmesélt egy-két sztorit az autóval kapcsolatban, melyek közül a legérdekesebb számomra az volt, hogy ő, mielőtt kimerészkedett az Atommal a forgalomba, először jó ezer kilométert autózott vele a kiskunlacházi reptér végtelen kifutópályáin, hogy hozzászokjon, és még ezer tesztkilométer után sem volt túl magabiztos a forgalomban.
Azt is elmondta, hogy egy autóversenyző barátja szerint az Atom sokkal gyorsabb, mint az a formaautó, amivel ő versenyez. Egy magabiztos és gyakorlott drifter pedig pár kör megtétele után úgy pörgött a kocsival, mint a búgócsiga, sőt, ki is csúszott a susnyásba, pedig neki aztán tényleg nincsen gondja azzal, ha az autó keresztbe csúszik, gondolhatják. De az Atom, az más. Teljesen más.
Ezen a ponton ki-ki mellénytől függően mondhatja, hogy hűha, vagy elmosolyodhat magában, gondolván, hogy ezek a srácok biztos nyomik, és ő tuti megülné az Atomot, nem lehet az olyan durva. Nos, aki hűházott, elégedett lehet magával, nagyjából helyén van az értékítélete – ebben a témában legalábbis. Aki megvetően mosolygott, menjen, és próbálja ki mihamarabb az Atomot, nyilvánvalóan szüksége van egy-két leckére alázatból.
Mondanom sem kell, hogy én a második csoportba tartozom. Nem néztem helyből hülyének mindenkit, aki esik-kel az Atommal, de vezettem én már Maseratitól a Ferrariig, Corvette-től a Porschéig sokféle gyors autót anélkül, hogy gondban lettem volna, el nem tudtam képzelni, hogy az Atom annyival durvább legyen, mint az említett 4-500 lovas szörnyek. Kivagyiság, bizonyítási vágy azonban nincs bennem, a kincstári tesztautókat sem szokásom tönkretenni, a saját tulajdonban lévőkkel meg egyenesen kesztyűs kézzel bánok. Még szerencse, csak ezért nem törtem össze a kocsit.
Beültem tehát az Atomba és jól beszíjaztam magam a négypontos övvel. Most beszélhetnék arról, hogy milyen a műszerfal meg az üléspozíció, de sajnos nem emlékszem az égvilágon semmire. Ami ezután következett, az életem egyik legszürreálisabb élménye, amit ott és akkor fel sem fogtam, kizárólag érzések maradtak meg abból a masszából, ami a Kiskunlacházán megtett néhány kör eredményeként került az agyamba.
A motor már járt, adtam egy kis gázfröccsöt csak a feeling kedvéért, még mielőtt egyesbe tettem volna. Arra számítottam, hogy a motor azonnal felpörög és, mint egy speedmotornál, valahonnan négyezer környékéről indul majd el visszafelé a mutató a fordulatszámmérőn, ehelyett azonban nem történt semmi. A mutató meg sem mozdult. Azt hihetnénk, hogy egy ilyen kihegyezett gépnél minden rezdülést azonnali reakció követ, és ez egyébként igaz is, de nem alapjáraton, álló helyzetben. A gázpedál itt még nem igazán érzékeny, már ahhoz is rendesen rá kell lépnünk, hogy elinduljunk.
hirdetés
Elindulás után sem történt semmi izgalmas. A motor hideg volt, nem nyomtam még, az viszont furcsa volt, hogy a földön ülök. Az Atomot nem mérhetjük semmiféle autóhoz. Az üléspozíció, a fordulékonysága, közvetlensége, könnyed izgágasága és könyörtelensége egy huszon-harminc lóerős versenygokarthoz teszi hasonlatossá.
Igen ám, de ez a kocsi 300 lóerős. Amikor egy kicsit végre mélyebbre nyomtam a gázpedált, azonnal tolult az adrenalin az agyamba. Nem is tudom, pontosan hol, de talán négyezres fordulat környékén indult el az addig lusta Atom. De úgy, mint az istennyila. Akkor nem hiszem, hogy túl sok gondolatom lett volna, ha ugyanis az ember akár csak egyetlen pillanatra is elmélázik, annak szörnyű következményei lehetnek, de utólag visszagondolva azt hiszem, Han Solo és Chewbacca érezhette hasonlóan magát, amikor az Ezeréves Sólyom végre fénysebességre kapcsolt.
Egyszerre szétfolyt az út, szinte már nem is láttam, bár valahogyan érzékeltem a valóságot. Az agyam ugyan összerakta a képet, de a szemem mindig lemaradt egy brosúrával. Ebben a pillanatban elég vicces dolog történt. A jobb egyben a tulajdonos, aki eljött velem, hogy segítsen, no és persze vigyázzon rám és a kocsira, egyszerre visítani kezdett. Azt visította, hogy óóóóóóóóóóóóóóóóó. Aztán elvettem a gázt és ő csöndben maradt. Ránéztem, de semmi jelét nem adta annak, hogy megtébolyodott volna, ezért aztán inkább mentem tovább csendben, nem kérdeztem semmit.
Megint elkezdtem nyomni a gázt, ő pedig folytatta: óóóóóóóóóóóóóóóó. Itt már gyanút fogtam. Valószínűleg több ezer kilométer atomozás után is nagyon jó érzés ilyen intenzíven gyorsulni. De ennyire talán mégsem. Természetesen nem a tulaj őrült meg, a közvetlenül a fejem mellett lévő légbeömlőn ordított kifele a kompresszor, az adta ki ezt a visító hangot.
Hamar túltettem magam a dolgon és megpróbáltam most már tényleg csak a vezetésre koncentrálni. Minden tudásomra szükségem volt, hogy valahogy kordában tartsam az Atomot. Mentünk, mint az állat, de még így is nevetségesen lassú voltam ahhoz képest, amire ez az autó képes. A tulajdonosnak igaza volt, az Atomot első körben egyszerűen képtelenség vezetni. Lehet vele gyorsan és élvezetesen menni, de nem az a kérdés, milyen lesz a köridő, hanem hogy sikerül-e a pályán tartani.
A gyorsulás és a lassulás élménye egyaránt elképesztő, de természetesen a kanyarokban ismerszik meg az autó igazán. Ha csak egy pillanatra is elkalandozunk, megpördülünk. Ha túl gyorsan megyünk be a kanyarba, megpördülünk. Ha túl hirtelen mozdulatokkal nyúlunk a kormányhoz, megpördülünk. Ha hamar kezdjük meg a kigyorsítást, megpördülünk. Ha csak egy kicsivel is gyorsabban közelítünk a gázpedált kezelő jobb lábunkkal a padlóhoz kigyorsításkor, vagy nem megfelelő szögben nyitjuk a kormányt, azonnal megpördülünk. A kisebb hibákat természetesen azért lehet korrigálni, de az Atom nagyon kemény – ne feledjük, hátul van a motor és a váltó is, elöl alig van valami súly –, sosem a jóindulatáról lesz híres.
Hát ilyen autó ez az Ariel Atom. Elképesztően gyors, iszonyatos tempót lehet vele menni, de egy másik dimenzióban mozog, nem abban, amit utcai autóinkban megszoktunk. Több nap gyakorlásra lett volna szükségem, hogy rendesen, jól tudjak vele menni, de így is óriási élmény volt: ez magasan a legjobb autósélményem, pedig volt jó pár. Fél óra autókázás után a fülemen csurgott kifelé az adrenalin, még órák múlva is pörögtem, és a telefonon magyaráztam barátaimnak, mint egy eszelős.
Aztán pár nappal később találkoztunk megint a Normafánál, hogy készítsek néhány fotót az Atomról a forgalomban. Kiskunlacházán is fura bogár volt, de a többi autó mellett, közúton egyenesen irreális volt ez a kocsi. Mókásan nézett ki a jól ismert kék busz meg a narancssárga szemetes mellett, mindenki úgy bámulta, mintha ufót látna, amihez mellesleg valóban sokkal több köze van, mint a forgalomban részt vevő egyéb tárgyakhoz.
Aztán mentünk még egy kicsit vele, ezúttal nem én vezettem – megjegyzem, forgalomban nem is vállaltam volna a kiskunlacházi próbatétel után. Félelmetes, hogy egy ilyen autóval ki szabad menni az utcára. Ahol egy Impreza STi már neki sem indul, az Atom még két autót átugrik röhögve – már, ha a sofőr képes rá, hogy kordában tartsa, különben hamar egy villanyoszlop lehet a végállomás. Bár már ismertem, újra hanyatt vágott, mennyire durván gyorsul.
Maradt két jó és egy rossz hírem a végére, a rosszal kezdem. Az Atomot mindig szerelni kell. Ez nem olyan kocsi, amit megveszünk, kitoljuk a garázsból, kimegyünk vele a versenypályára, utána haza, aztán nincs is vele dolgunk a következő bevetésig. Ennek már szétment a motortartó bakja, szétégtek benne a kipufogóhoz közel eső kábelek és többször estek le a lámpái, pedig még nem ment összesen 5000 kilométert.
Jó hír viszont, hogy az ára mindössze 15 millió, vagyis töredékébe kerül bármelyik szupersportkocsinak, annak ellenére, hogy jóval gyorsabb náluk. Ennél is jobb hír, hogy akárki kipróbálhatja. Ez az Atom, melyet én is vezettem, itt van Magyarországon, itt fog dolgozni a jövőben, ezért bárki, aki élete legnagyobb autós élményére vágyik, bérbe veheti néhány körre. Sok sikert és jó szórakozást kívánok annak a néhány bátor jelentkezőnek. Csak egy jó tanácsom maradt a végére: ne becsüljék alá!
Az Ariel Atom tesztet az Erste Leasing tette lehetővé.
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?
Tegye meg a publikáció blogposztján!
További cikkeink
