Nyaranta roadolok ismerősöknek, általában kölcsön busszal, így már változatos járműparkot tudhatok magam mögött. Pár évig 9 személyes Ford Transittal küzdöttem az emberáradat ellen, aztán olyan állapotba került, hogy már nem lehetett biztonságosan közlekedni vele, jöttek a változatos bérelt járművek. Volt Toyota Hiace, előző szériás MB Sprinterek és végül egy expostás MB 308 (a postás múlt visszaköszönt). Na, ez utóbbi a tipikus példája volt, hogy nálunk bármit le lehet vizsgáztatni.
Nagyobb dolgok szállításánál rendszeresen szembesülök a rendelkezésemre álló járműparkban lévő helyhiánnyal, plusz a rendezvényeken mindig van az emberben egy zabszem a bérelt kocsi és az 50-60 ezer vidám ember közti összefüggésben.
Az ideális autó számomra egy magas, középhosszú Sprinter lenne, 2-2-2-3 üléselrendezéssel, hiszen egyfelől nem ülnek félig az ember ölébe elöl a 2+1 személyesnek hazudott helyen nagydarab zenészemberek (akik mindenáron ketten akarnak beférni oda), másfelől kényelmesen elférnek az utasok mellett az érzékenyebb és értékesebb eszközök (nagybőgő, gitár, erőlködők stb.). Na meg persze állófűtés, dupla klíma, tetőablak, miegymás. Csak az áruk.
Kevés unalmas pillanataim egyikében éppen a használt autós portálokat nézegettem, mikor Vályi Pista mögém lépett, és szóvá tette, hogy már megint buszokat nézegetek. Mondom, mindenkinek megvan a maga perverziója, miért ne lehetne nekem a kisbusz. Éppen csak simán kisbuszra kerestem, és ezekben a válságos időkben igencsak lement az amerikai vanok ára. Így a képernyőn feltűnt egy 1995-ös GMC Vandura is, ránézésre nagyon jó állapotban, szinte bagóért.
Pista mindjárt elkezdett zsolozsmázni a fülem körül, hogy ez kell nekem, milyen király lenne, vegyem meg. Kicsit utánanéztem a típusnak, és közben felfedeztem a V8Cars-on a kocsit, így szépen lekövethető volt az élete. Bár pénzt nem tudtam szerezni rá, Ommm addig rágta a fülemet, míg végül felhívtam a tulajt, hogy ha nem gond, akkor megnéznénk, megírnánk. Mint kiderült, bár nagyon sajnálta, de közben sikerült eladnia. Gyors kérés, hogy az új tulajnak is jelezze az érdeklődést. Egy hétre rá érkezett is a telefon a lelkes új tulajtól, és megbeszéltünk egy találkozót.
És elérkezett a nagy nap. Lementem a szerkesztőség mögé, a tulaj barátnője átadta a kulcsokat, papírokat, és távozott a metró felé. Felmásztam a dupla karfás plüssfotelbe, amit itt vezetőülésnek neveznek, és próbáltam összebarátkozni az előttem elterülő látvánnyal. Amerre a szem ellátott, krómozott kapcsolók, plüss és fa minden mennyiségben. Manapság a Greenpeace hozzáláncolná magát a ránézésre 40 kilós - egyébként elektromosan állítható - tükörhöz tiltakozásul az erdők kiirtása ellen. A tervezők és valószínűleg a későbbi buherálók mindenfelé elhintettek egy halom kapcsolót, némelyik funkciója felirat hiányában örök rejtély marad. Mindjárt jött az első teszt, vészvillogó kikapcsolása. Még a kesztyűtartóban is megnéztem, végül röpke 10 perces keresgélés után kísérletképpen elkezdtem tekergetni egy rögzítőcsavarnak látszó dolgot a kormányoszlopon, mire az index elhallgatott. Mint később a tulaj elmondta, ö is elszórakozott vele egy darabig, az esetleges megköszönéseket inkább az ablakon való kiintegetéssel oldja meg.
Na, a siker örömére beindítottam a motort, és a small block kellemes röfögéssel kelt életre. Itt kezdtem érteni Winklert, kellene egy ilyen. A műszerekről olyan adatokat olvashattam le, mint az olajnyomás, töltés, vízhőfok, viszont hiányzik a fordulatszámmérő, ami manapság már egy kocsiból se maradhat ki. Na nem mintha annyira hiányzott volna. A motor/váltó együttes mélyen benyúlt az utastérbe, így a rajta lévő helyet jó alaposan beborították fával, létrehozva például két akkora pohártartót, amiben egy 2,5 literes palack is lötyögve elfér. Gondolva a thermobögrével utazókra, még a füleknek is véstek helyet. Sajnos a belógó motortól az utas lábtere elfogyott, így Pista eléggé összezárt lábakkal utazott a Római-partig, ahol a forgatást megejtettük. A kocsi gazdája mondta is, hogy ott senki nem szokott utazni, inkább a második sor forgatható foteljeit foglalják el. Oldalt az ajtókon csinos redőzött térképzseb húzódik meg, az utas elé pedig olyasmi neszeszer kerül, amit előtte csak a Toyota IQ-ban láttam, pedig azért itt lett volna hely rendes kesztyűtartónak.
Fejünk felett az egykori CB rádió helyét és két rekeszt találtam, plusz itt kapott helyet a belső világítások kapcsolósora is. Hátrébb a tetőn a szórakoztatóközpont jelenleg egy 14 colos LCD monitorból, egy asztali DVD-lejátszóból meg egy CD-tárból áll. Itt eredetileg egy sima kistévé és egy videómagnó volt. Minden ülés mellett van egy fülhallgató-aljzat a tévéhez és a rádióhoz külön, váltókapcsolóval, plusz a hajdani gyári fülhallgatók helyét jelző Kopfhörer feliratú dobozok. A felirat természetesen egy két centi vastag deszkába van belevésve.
A bal oldali fotel melletti konzolon található a kocsi legkellemesebb extrája, a hátsó padot franciaággyá alakító gomb. Ekkor persze az amúgy se nagy raktér hátul eltűnik, így elővigyázatosan kell oda pakolni. Előrelátó tervezők a kocsi hátulján is megismételték a gombsort, kiegészítve egy lock kapcsolóval, ami a központi zárt vezérli. Így az ágyból is tudjuk zárni-nyitni a kocsit. Az oldalajtón billenőablakok vannak, viszont hátrébb csak igen keskeny tolók, amiknek viszont az egyik felét gyárilag leszúnyoghálózták. Az amúgy is sötétített ablakokra még esztétikus rolók is kerültek, a teljes romantika érdekében. Fent körben a klíma befúvónyílásait és pár hangszórót láttunk. A klíma sajnos nem volt feltöltve, így a fotózás - amely alatt a tűző napon mentem ide-oda a kocsival, Csikós Zsolti utasításainak megfelelően - felért egy szaunázással. De ezt akkor még nem tudtam, csak barátkoztunk az út mentén, és hallgattam a kellemesen vartyogó alapjáratot.
D-be téve a váltót óvatosan kifordultam az útra, és ahogy gyorsítottam, megdöbbentő volt az érzés. Olyan simán váltott, amilyenhez automatákban még nem volt szerencsém. Hozzá kell tenni, hogy ez a váltó teljes felújítást kapott az előző tulajtól. A kormány kisujjal forgatható, és kellett is forgatni. Gondolom, mindenki látott régi amerikai filmeket, amikor a főhős a vetített háttér előtt megy egyenesen, és közben folyamatosan kormányoz. Nekem ez élőben sikerült. A puha futóművön hullámozva, mintha valami viharban hánykolódó hajót irányítottam volna, 80 km/h fölé gyorsítva kicsit a Mercedes 308-as buszok jutottak eszembe, ott éreztem ezt a kóválygást. Itt a kissé leharcolt futóművön kívül a 275/60 R15-ös ballonos első gumik is hunyók lehettek, a tulaj utána meg is jegyezte, hogy tervben van a keskenyebb beszerzése. Tipikusan nem az európai kanyargós utakra való. Tekintélyes hátsó túlnyúlásával, BKV-busznyi fordulókörével meg kell fontolni minden kifordulást. Ez az autó megfontoltságra tanít.
De mindeközben az autószeretők lelkének igen kellemesen hörög az 5,7-es V8, odalépve neki meggyőzően gyorsul, bár a fékek kihívásokkal küzdenek. A meggondolatlan gyorsításoktól még az üzemanyagszint mutatójának vad kilengései is óva intenek. Bár a tulaj szerint olyan 12-18 liter között elvan a kocsi, ami egész jó eredmény, főleg ha a mai kis köbcentis autók néha elképesztő fogyasztását nézzük. Egyébként ez a modell 80 literes tankkal volt felszerelve, de van ennek 120 literes változata is, amit a keleti határon előszeretettel használnak tankernek a csempészek.
Amire nekem kéne, arra használhatatlan lenne, de azért kéne. El tudnám magam képzelni 1500-as fordulaton vartyogva, barátnőmmel krúzolgatni a Balaton- parton a lemenő nap fényében, ablakon kikönyökölve, fél kézzel tartva a kormányt. Egyszer talán veszek is egyet.
Nincs vége, videó és Pista véleménye a második oldalon.
Rajságon innen, szopóhoz közel
GMC Vandurát vezetni európai szemmel borzasztó. Európai szemmel, figyeljünk oda erre, hiszen tudjuk, hogy alkotóinak édes mindegy volt valami Európa, nem beszélve a piacról. A létraváz és a mázsás hátsó merev híd ugyan nem ismeretlen az itteni gyártók előtt sem, mégis, egy korabeli Transit vagy Mercedes Sprinter (na jó, az 95-ben friss volt még) kanyarvadász adrenalinbomba a GMC-hez képest. A Vandurát ugyanis nem vezetjük, kormányozzuk. Jó előre megfontoltan, végiggondolva az egész útvonalat, a jövőnket, hogy hová és hogyan szeretnénk eljutni. Mint mondjuk a Tokio Maru tankert.
Nem beszélve arról, hogy a beltéren végignézve valahogy nem tudjuk az 1995-ös számot mint gyártási évet elképzelni, csak csendben motyogjuk magunknak: kilencvenöt kilencvenöt kilencvenöt, de az ég egy adta világon semmi nem utal erre. És mégis, van ember, aki ezért pénzt adott új korában, ezen a kontinensen. Legalábbis a felépítmény feliratai erről tanúskodnak. Vajon ki lehetett az? Egy üzletszerű kéjelgésből profitáló leányotthon menedzsere? Egy vérbeli, elöl rövid-hátul hosszú Schalke 04-rajongó? Vagy valaki, aki tényleg úgy gondolta, hogy ez az amerikai...ööö...egyterű működni fog itt, a kicsiny Európában?
A facsavarok, barkácsbolti zsanérok, a deszkák és az érzés... Az érzés, hogy dekopírfűrésszel csókolta homlokon a múzsa a General Motors hétvégi csináld magad szakkörét. Lett belőle kredenc, szekrény, borítás és tető, csillár pontfényekkel! Mert kell, oda ez kell, pufi plüss, mint otthon, a tévé előtt, klíma és hely, hely, sok hely. A helyváltoztatási képesség abszolút másodlagos, minek is gondoljanak rá, ha jó esetben háromszor kell mozdítani a kormányon Los Angelestől Chicagóig és ebben már benne van két tekerés a ki-be parkoláskor. Minek is bonyolítani? Van egy teherautónk, ami csótányokat megszégyenítő mennyiségben árasztotta el Amerikát, egy igazi faék, mit faék, vaskocka! Csináljunk belőle buszt olcsón. All right, Tex, csapjunk a lecsóba!
Tagadhatatlan, vannak benne autóra emlékeztető dolgok, sőt, mi több, két igazi raj featúrával villanthatunk, hadd nézzen az egész gettó. Először is ugye az ikonikus Chevy small block, ami olyan szinten klasszikus, hogy száz év múlva farkasszemet néz majd Mona Lisával a Louvre-ban. Nem lehet megunni a hangját, a bősz röfögés olyan igazi, felajzott kan disznós. Amikor a gázpedálra lépünk, szanaszét hallatszik, hogy nem szarral gurítunk, a 200 lóerős V8 még ebben a tákolmányban is hozza a tőle elvárhatót, alanyi jogon jár hozzá a Scarface-szerű „na mi van csírák?” nézés. De a legjobb, amikor beindítjuk és felhörren. Aztán leállítjuk, csak hogy újra beindítsuk. Aztán megint és megint. Király, de indító-porcosodás miatt (Start-up erectionnek hívják ezt szakmai körökben) még nem vett senki autót.
A másik dolog, ami miatt a panel koronázatlan királykobrái leszünk, az a kormányváltó. Naná, hogy fallikus szimbólum ez is, de annak mega. Instant Burt Reynolds-, Paul Newman fíling, ahogy bepattanunk a Chevynkbe (na jó, GMC, de idehaza minden amcsi autó Chevy), és mélyen a helyi húsok szemébe nézve átbökjük a botot. Aye, eat this, bitch! Azt hiszik Mike Delfinót véletlenül mutatják, mikor végez a melóval és elhajt? Ne legyünk naivak. De még ez sem igazi érv a GMC mellett a Nagypolszkival szemben.
(Ó, jaj, kilépő output akart az lenni beviteli input helyett, elnézést, meghülyített a meleg.)
Nehéz érvet találni, de ha mindenáron indokolni akarjuk döntésünket, végső mentsvárként még mindig mondhatjuk: ez Amerika, kisöcsi. Nagy hang, nagy test, lazítás, stukker a műszerfal tetején, 66-os út meg ilyesmi. Mindezt a csöppnyi Magyarországon persze el lehet játszani, csak azt kell közben lenyelni, hogy a közlekedők harmada sittesnek, másik harmada kispöcsű hülyének tart, a maradék pedig irigykedik és fejben számolja, mennyi pénzt spórolt a dízel Fabiában, és vállon veregeti magát. Ezt a buszt kizárólag az amerikaiautó-mániások értékelik, olyanok, mint mostani tulajdonosa.
Bulinak persze jó buli, bevágni a haverokat a süppedősbe, hűteni a sört a hűtőben, menet közben NASCAR-t nézni a tévében, kifújni minden suzukis szeméből a csipát a piros lámpánál egy-egy gázfröccsel, ideig-óráig szabad rednecknek lenni. Azt már persze csak mi tudjuk majd, hogy a rajságunk függönye mögött valójában eltorzult arccal markoljuk a kormányt, 90 fölé nem gyorsítunk, és minden kereszteződésben imádkozunk, hogy mindkét sáv üres legyen. És hogy ki ne ugorjon elénk egy kóválygó szarvas az erdőben, mert a hirtelen kormánymozdulatra úgy tetőre rakjuk az egész hóbelevancot, hogy azért a filmgyár sokat fizetne, de most nem. Most csak a fingnyi pléhlemez meg a sok füstüveg roppan össze, a ránk szakadó létraváz pedig bevégzi a munkát. Megdöglött a ló.
De nehogy azt higgyék, ez a potenciális vásárlók közül bárkit is elriaszt. Fenéket! Bár már nem Vandurának hívják, hanem Savana a neve, 28 475 dollártól már kapható, és ha azt hiszik, bármi is változott 95 óta, tévednek. Mert minek? Jó ez a kövület így is, a GM meg csak süllyed, halkan, lassan...
Egyetért? Vitatkozna? Véleményét mondja el blogposztunkban.
További cikkeink
