Állítólag egymillió-hatér’ már van ilyen autó, úgy hívják, Sandero. A Logan után mellbevágó az autószerűsége, ezen már tényleg kicsit úgy fest a Dacia-embléma, mint Stohl Bucin az ajándék Spar-napszemüveg. Egy teljesen épeszű méretű, erősen kopár, de kirívó hibáktól mentes, khm, gépkocsi.
Igen, ez az: gépkocsi. Ha még van, ami kimeríti ezt a fogalmat,
akkor az a Dacia. Célszerű, sallangmentes, az érzelmeket
a legcsekélyebb mértékben sem felkavaró jármű. Egy
Logan kormánya
mögött csakis Vörös Október ruhagyárból származó barna zakós, még
1979-ben növesztett, de azóta kissé megőszült barkót viselő,
a puha, barnadobozos Szofit szipákoló egyedek képzelhetők el.
Elnézést a mackóruhát, kőmosott farmert, avagy élére vasalt barna
kordbársonyt viselő loganosoktól, sajnos a Vörös Október Ruhagyár
túlreprezentáltsága elnyomja az alternatív daciásokat.
Egy Dacia csomagtartójában nem tescós nejlonzacsik és
bandpass-mélyládák röpködnek, ó nem. Plédbe csomagolt szerszámkészlet,
kézi pumpa vászonzacsiban, befőttesgumival átkötött izzókészlet, az
egész pakk az oldalfalhoz gumipókozott tejesládában lakik. És nini, nem
egy gumiragasztó készlet villan meg a láda sarkában? Dehogy, sehol
a Tip-Top felirat, saller lesz az…
Mi is az a saller?
Eredetileg a 15. században használt lovagi sisakfajta
volt, általában hosszú nyaki résszel. Ez minket, autóbuzikat
persze nem érdekel túlságosan. A járműtechnikában
a vulkanizáló hatású ragasztók megjelenéséig használták
lyukas gumik javítására. A saller egy kis fémdobozka volt,
alján gumifolttal, fölötte éghető anyaggal. Némelyik kész
sallerpogácsán gyújtólyuk is volt, amit elég volt
smirglidarabbal megdörgölni, hogy begyulladjon. Az ember
rászorította a gumira a lyuknál a sallert,
meggyújtotta, és a hő hatására a javítólap ráolvadt
a tömlőre.
Az igazán precíz javításhoz érdemes volt sallerszorítót is
használni, ami elvében úgy működött, mint az ácsszorító, csak
sokkal kisebb volt. Ezzel nyomta össze a sallert
a gumival, biztosabb, egyenletesebb összeolvadást
garantálva. A sokat közlekedő tulajok a biciklijük,
motorjuk villájára eleve fixen felszereltek egy sallerszorítót,
hogy mindig kéznél legyen.
Igazából régi vágású, kevéssel is megelégedő, a világot
állandónak vélő, takarékos és pontos kezű embertípus dicséretére szól,
hogy ma Daciát vesz. Nem azért, mert a felesleges pazarlás vádja
ezzel elkerüli őt, hanem mert észre sem veszi, hogy az autón, amelyet
kiszemelt, szőrös talpú embléma virít. Na ja, egy formatervezési
szabályokra fittyet hányó, azokba inkább páros lábbal belerúgó autót
Dacia-felirattal árusítani, éppen nálunk, több mint dőreség. Nem
véletlen, hogy kiváló ár/érték aránya ellenére is rétegjárműnek számít
Magyarországon.
Elemzés megvan, két módszer kínálkozik az eladások fellendítésére.
Dacia-felirat helyett rá kell tenni a Vasarely-nemiszervet az
orrára és a farára, vagy módosítani kell a designt. Előbbinek
– ami egyébként garantált keresletnövekedéshez vezetne, nézzék csak meg
mi történt a Daewoo-Chevrolet váltásnál – vállalatpolitikai
akadályai vannak. Tehát a kocsi külső paneljeihez kellett
hozzányúlni. Úgyis jól jött volna egy ferdehátú ötajtós
a kínálatban, nos, az nem Logan lett, hanem Sandero.
És a Sandero CAD/CAM rajzai fölött görnyedő sztájlisztokat már
nem vágták fültövön nádpácával munkahelyi smasszereik, amikor húzni
mertek egy íves vonalat, rittyenteni bátorkodtak egy harmonikus
részletegyüttest. Némi bénázás még tetten érhető a Sanderón, de
már egész jól néz ki. Van eleje, van hátulja, kicsit még karakteres is,
olyan, mint valami gombóc, ami a Renault és a Nissan között
félúton elakadt a gyártókonszern torkán.
Persze az a példány nem túl mutatós, amit november végén, az év
egyik legsötétebb és legborúsabb hónapjában, ijesztő érzékkel eltalált
fekete színben kaptunk tesztelésre. Effektíve semmi nem látszik belőle
a fotókon, ezért elnézést is kérünk. Vegyék úgy, hogy ahol
a háttérből hiányzik egy nagy, autóformájú folt, abban lenne
látható a Sandero. Minden szín közül a metálszürkét utálom
a legjobban, és már közel húsz éve így van ez, de esküszöm, az új
Dacia még abban is jobban mutatna. Így viszont – pláne színre fújt
lökhárítókkal – csak egy fényes brikett-tojás, amiből fényszórók és
hátsó lámpák derengenek fel.
Ez az Ambiance egyébként a legrészlettelenebb kivitel. Az
Access nevű belépőmodellnek legalább a maszkja, ütközői nyers
műanyagok, ha máskor nem, hát a lemenő nap fényében mindez adna
kis dinamizmust a csillogásoknak, kapaszkodót a szemnek.
A drágább, Laureate-kivitelnél pedig krómozott csík fénylik
a hűtőmaszk fölső élén, igaz, annál meg az oldalsó védőcsíkokat
fényezik telibe. Pedig higgyék el, lenne a Sanderón részlet
bőven.
Szépen emelkedő övvonal (ez az oldalablakok alsó éle), a végén
elegáns kanyarral, hatalmas, terpesztő sárvédődudorok, már-már
agresszívnak, de minimum dühösnek látszó alsó hűtőmaszk, elegánsan
görbülő fölső díszrács, jópofán meghajlított ötödik ajtó – csak
mindebből semmi sem látszik. De a kerekek túl picik, a kaszni
méteres rugókon csücsül felettük, mint valami légtornász. Tudják jól
ott a Renault-tervezőközpontban, hogy a Sanderókat nagyjából
harmincszor annyit fogják terepen használni, mint
a Land-Rovereket, és vagy ezerszer annyit, mint bármelyik, mai
SUV-t.
Egybeolvadás ide vagy oda, a Sanderót egész sokan megnézték az
utcán. A többség arcán meglepetést lehetett felfedezni – "Emmeg
mi?" Szerintem pont Daciára nagyon kevesen tippeltek. Ha csak
a kinézeten és az áron múlnának az eladások, a Sanderónak
nyert ügye lenne.
Na de azt mondja meg valaki, megmaradt-e az indexpittyogás? Kiderül,
ha továbblapoz.
Különben sem rossz. Elsőre olyan egy normális tesztautó után, mint
amikor az augusztusi napon felhevült testünket a hideg patakba
vetjük. Anyagminőségben ennél lejjebb hatolni már csak
olajkút-fúrószerszámmal lehet, a plasztikszínvonal az idei Párizsi
Autószalon legtöbb kínai típusában elhagyta ezt a mércét. Az
ülések háta laza műbőr, a csomagtartóban padlószőnyeg,
hangszigetelő bálás gyapottal az alsó felén, a hátsó ülőlap
felhajtásakor előbukkan a hatalmas, sárga, öntött szivacs –
kivitelben 1985-öt írunk. És érdekes dallamot lehet játszani
a belső térben egy cédétok segítségével. Az ember elkezdi húzni
a borítót a sarkával az ajtóburkolaton, majd a behúzó
érintésével átvándorol a műszerfal tetejére, onnan az alsó
részére, tovább a simább középkonzolra, majd lecsorog a váltó
körüli borításig. A különféle felületű, más és más méretű üregeket
takaró elemek elképesztően sokszínűen dalolnak – szuper!
Véget is érhet a szőrszálhasogatás, mert a kormányszervós,
elöl motoros ablakos, központi záras Sandero Ambiance 2 150 000
forintos áron súlyosan tisztességes ajánlat. A tesztkocsiban volt
ezen kívül klímaberendezés (200 ezer), két oldallégzsák (80 ezer) és
cédés rádió (40 ezer), az ára ezekkel sem érte el a 2,5 millió
forintot.
Autónak – a hideg vizes merítkezés után, már kicsit
hozzámelegedve a környezethez – egész jó. Kiemelkedő pontja
a rugózás, ami nem túl lágy ugyan, de gyilkos bukkanókon, kútnyi
kátyúkon átgázolva sem rázza fel az utasokat. Ennyire egykedvű
nemtörődömséggel még a SUV-k sem kelnek át Budapest tereppályáján.
És hely is van benne bőven, elöl és hátul kiválóan elférnek szabványos,
kis megszorítással szabványon túli méretű egyedek is.
A csomagtartó 320 literje sem számít kevésnek a ferde
kompaktok között, igaz, ezen az Ambiance-szinten még csak egyben
dönthető az üléspad és –támla. Hárman tehát ne induljunk az Ikeába
szekrényt venni, mert valaki busszal jön haza. Vagy vegyünk Laureate
kivitelű Sanderót 2,35 milliós indulóáron, abban már osztottan dől
a hátulj.
A maga módján pontos a kormány is, a váltó nekem
kellemesebbnek és pontosabbnak tűnik, mint a tipikus
Renault-szerkezetek, azaz tűrhető. Mulatságos a kuplungpedál, ami
minden érezhető ellenállás nélkül enged a láb nyomásának. Legalább
a dugóban sokat autózóknak nem hiányzik majd annyira az
automata.
És egészen jók az ülések, kicsit talán magasak, kicsit rövidek is,
de hosszú távon ettől még kényelmesek. A motor nem hangos ugyan,
de a gázt mélyre nyomva, a fordulatszámmérő mutatójával
a tizenkét órán túli tartományokba is belecsiklandozva nyers lesz
a hangja. Mintha elöl valami gumírozott köszörűkövön dolgozna
a szaki. Gáz tipor, a mester erősebben odaszorítja
a munkadarabot, tovább húzat, a gumibevonatnak nyoma vész
a forgó csiszolókőről, és csak úgy röpködnek a fogácsok. De
állandó tempónál, még akár autópálya-sebességnél is egészen kulturált
a Sandero. Kellemesebb, mint mondjuk, az
új Jazz.
Bukkanókon azonban a futómű dübögése olyan erős, hogy nem lehet
beszélgetni az autóban, a téli gumik pedig városi tempó táján úgy
morajlanak, hogy a Zuglói Körvasút soron autózva egy alkalommal
azt hittem, hogy a töltésen üldöz egy
Szergej.
Hátranéztem, üres volt a sín, aztán rájöttem, hogy az autó adja
a zajt.
További dicséretek következnek: az 1,4-es motor elég kicsike ehhez
a kasznihoz, de ha valakit nem zavar a köszörűs bácsi
munkája, jól lehet vele autózni. Ráadásul nagyon rég ültem utoljára
olyan tesztkocsiban, ami akár nagyjából tartotta volna a gyári
fogyasztási normát. A Sandero nálam 7,2-t evett átlagban
(tankolással mérve), a prospektus szerint ilyenfajta vegyes
használatban kerek hét liter lett volna az adagja. És egyáltalán nem
kíméltem, de mondjuk nem is gyilkoltam. Úgy vezettem, ahogy
a saját autómat szoktam.
Olvasóink írták
Könnyű ki-be szállás a magas küszöb miatt, az itteni
útviszonyokra kiváló
Írjon ön is a
Sanderóról !
A belső design kicsivel azért kellemesebb (ívek, ó!), mint
a Logané, a külső kontinensnyire hagyja el az eddigi új-Dacia
stílust, a csomagtartó hiányzó litereit leszámítva pedig
a használat során ugyanolyan kerek, átgondolt, régimódian
tisztességes jármű, mint a négyajtós. Még azt a szörnyű
pittyogást is meghagyták indexhangnak.
Már csak a rombusz kéne rá, és sikeres lenne. Egy józan autó
egy felfordult korszakban – egy kellemes folt a sok puccos,
flancos verda közt. Oppáré – már nő is a barkóm…










