DIV#kepre2 {
background-image:
url('http://index.hu/cikkepek/totalcar/tesztek/grvoy08//.gdata/cikk/grvo08_18.jpg');
background-repeat: no-repeat;
padding: 5px 0 0 0;
width: 527px;
height: 344px;
}
DIV#kepre2 P{
margin-top: 10px;
margin-left: 10px;
width: 507px;
color: black;
font-size: 12px;
text-align: left;
}
Életem egyik legnehezebb döntése volt, amikor elhatároztam:
megvesszük a tojásforma
Voyagert.
Abból is a nagyot, a Grandot. A
Népítélet,
a fórumok, a szájhagyomány mind azt sugalmazták, hogy ne
dőljünk be a tágas kabinnak, a viszonylag takarékos,
mégis elég erős motornak, az Ausztriában összeszerelt, Amerikában
tervezett, olasz motorral készülő dízel Voyager maga
a szívás.
Tehát dafke megvettem – megbízható helyről –, és nem bántam meg.
Tényleg jártunk már jó párszor szervizben az elmúlt évben, de se az
elvásott főtengelyszimeringet, se az elöregedett vízpumpát, de még
a lezuhant ablakokat se tudom komoly hibának venni egy 195 ezer
kilométert futott, tízéves kocsitól. Ha japán lenne, csodálkoznék, de
így belefér. Viszont minden családi utazás élmény ezzel a nagy,
jóindulatú bálnával. Elégedett Voyager-tulaj lettem. Naná, hogy
érdekelt, milyen lesz az új széria.
Kívülről elsőre semmilyen lett, fantáziátlan hasábforma; amikor
először körbejártam, úgy gondoltam, ez aztán maga az univerzális MPV.
Ha
Kia-, Hyundai-
vagy
Mazda-embléma lenne az
elején, azon sem csodálkoznék. Az ezüstmetál fényezéssel tovább
jellegtelenített tesztautót jó messze kellett vinnem mindentől, hogy
meglássam benne a szépet.
Kint a mezőn, a kék ég alatt aztán már feltűnt
a markáns, jellegzetes újkori Chrysler-arc, meg a sok, szépen
összecsengő krómkiegészítő érdekes mintája a sík, szürke
lemezeken: kilincs, tükörház, hűtőmaszk, dekorcsíkok, tetősín...
(Persze ennyi króm nem jár ám minden Voyagerhez, csak a Limited
csillog ennyire.) Csak az egyszerű, meredeken zuhanó, tagolatlan hátfal
és a D-oszlop bugyuta lejtése nem tetszett, és nem tetszik ma
sem.
Belül is sokáig kellett szoknom, és sosem szoktam meg igazán. Az én
öreg Voyageremnek – nem csak az enyémnek, mindnek a '96-'00 közti
érából – van egy kellemesen kiült, kedves, bársonykárpitos füles
foteles hangulata. Elsüllyed benne az ember, kipiheni magát. Egy
mindenütt barátságosan ívelt, gömbölyű lakótér az egész. Ez az új meg,
még ez a 13,6 millás csúcsváltozat is, belül egy szögletes,
határozott élekkel teli helyiség. Bőr, króm, műfa (sárga, ritka
gusztustalan műfa) persze van, a Voyager áráért kell is, de mégsem
luxusautós a belső. Ha az Etap hotellánc moteljeiben bevezetné az
első osztályt, ilyenek lennének a drága szobák: akármilyen jó
anyagokkal dekorálunk, a lényeg a célszerűség, a könnyű
tisztíthatóság.
Még ami jó és ízléses benne, azt is sikerült itt-ott kicsit
agyonvágni. A remekül tartó (és hogy ne izzasszanak,
a háttámlákon alcantarabetétekkel ellátott) első fotelek (a
Limitedben memóriásak, elektromosak) olyan rücskös műanyag könyöklőket
kaptak, hogy na még. A szép analóg óra a középkonzolon kicsit
mélyre került, a vezetőülésből nem nagyon látszik a 7-11 óra
közti sáv. A jó fogású, bőrözött kormánykarima ötlettelen, sivár,
háromküllős agyat ölel körül.
Kifejezetten szép viszont a műszeregység; az elefántcsontszín
hátlapú órák az egyszerű, szépen rajzolt számokkal, a fekete
mutatókkal, a bársonyos zöld háttérvilágítással kimondottan
arisztokratikusak, ha tetszik, angolosak. A középkonzol
a kijelzőkkel zavaró diszharmóniát képez, ez már szögletes,
harsányzölden világít, semmi lágyság, finomság nincs benne.
de úgy se jó
Ahogy használni kezdtem a kocsit, az első benyomásaim az
optikai zűrzavaron túl is nagyon rosszak voltak. Rettentő kerregéssel
indult a motor, a belső rossz úton zörgött, ki-kihagyott
a rádió (típushiba, azt mondják). A bőrözött, vastagon
varrott váltóbütyköt fogdosva minden alkalommal olyan érzésem volt,
mintha egy csonkolt végtaggal paroláznék. És nem volt elég
a tér.
Biztos voltam benne, hogy az új kisebb, mint az enyém. Pedig nem,
amikor összefotóztam őket, már látszott, hogy az új jóval nagyobb.
Több, mint hét centivel hosszabb, faltól falig 5143 mm. (Ez ugyanakkor
még egy ok, hogy ne vágyjam rá: be se férne a garázsba.)
Miért a grandozás?
Az új Voyager csak egy méretben létezik; régen azért volt
Grand a Grand, mert volt nem-Grand is. Utánanéztem:
Amerikában sincs rövidebb Voyager. Sőt ott Voyager sincs:
Town&Countrynak hívják az autót. No mindegy, nem oszt, nem
szoroz: legyen hát Grand, ha nincs is kisebb.
A motor és a váltó se tökéletes. A 2,8 literes olasz VM
Motori-dízel hangos és kelletlen. Névleges teljesítménye (163 lóerő,
360 Nm) nem rossz, de a két tonna feletti tömeggel kifejezetten
nehezen birkózik meg szegény. És mintha nem lettek volna bemutatva
egymásnak a váltóval. A hatfokozatú automata teljesen
hektikusan működik, néha sokáig hagyja kétezer felett forogni
a motort tartós menetben, néha 1800 körül engedi fuldokolni
hegyen. Egy jó tulajdonsága viszont van: padlógázra késedelem nélkül
reagál, nem tököl, mint sok más mai szerkezet, hanem berakja magát
valamelyik fokozatba, és mintha még a motor is megtáltosodna,
ilyenkor húz, mint a barom. Szerettem hirtelen előzni
a Voyagerrel. Csak ennek ára van.
350 kilométert tettünk megy együtt, ebből háromszázat többnyire
békésen, száz körül kocogva országúton. A család pár kilométert
leszámítva nem ült a kocsiban, tehát még nagy súlyt sem kellett
cipelnie. Néhányszor előztem, viszont sokszor hagytam hosszan kigurulni
a kocsit. Így kilenc és fél literre jött ki a fogyasztást.
Ugyanilyen használatban az én öreg Voyagerem hasonló dinamika mellett
képes hét liter alatt (pont 6,99 a rekordom eddig) is fogyasztani,
de soha nem eszik többet hét és félnél. Igaz, csak 1,8 tonnát nyom, de
akkor is: hol itt a fejlődés?
A futómű egyszerű konstrukció, de kellemesen puha, komfortos.
A stabilitással sincs gond, amíg nem kezdünk hirtelen mozdulatokat
tenni a kormánnyal. Ha ilyenkor netán rá is fékezünk picit, úgy
érezhetjük magunkat, mintha egy puha krémes felső lapján ülnénk,
miközben a krémest tartó tányért egy tétova pincér lengeti az
asztalnál: ki is kérte?
Jaj, már kezdem kicsit kényelmetlenül érezni magam, hogy ennyire
negatívan állok ehhez a családi álomhoz, mondok inkább valamit,
ami tetszett. Ez a Stow'NGo (Hajtsdle,Oszt'Ihaj talán magyarul).
A hátsó ülések padlóba süllyesztési rendszere láttán talán még
a Mazda karakurija is összébb húzná kicsit magát.
Stow'NGo bemutató (videó)
A középső, különálló székekről eleinte el se akartam hinni, hogy
elrekkenthetők. Egész szélesek még az én egy-nyolcvanas, piknikus
alkatomnak is, igaz a fejtámlát jó magasra ki kell húzni, vagyis
a hátat nem támasztja meg olyan hosszan a támla, mint, khm,
már megint ezzel jövök, az én öreg Voyageremben. De akkor is,
képtelenül nagynak tűntek ahhoz, hogy csak úgy elnyelje őket
a föld.
Első ülések előre, szőnyeg ki, padlólap felemel, egy karral támla
lelök, egy gurtnival szék kiemel, és, szüzanyámpátyugass, máris
elmerült a fotel a padlóban, mintha sose lett volna. És
a manőver nem tart tovább, mint elolvasni az előző mondatot.
A leghátsó sorral pedig még kevesebb a gond.
Mert azt már motorok mozgatják. Akár a jobb oldali egy-, akár
a bal oldali kétharmadot magában, akár az egész padot egyben
elrekkenthetjük, csak a megfelelő gombsort kell végigzongorázni
a csomagtér bal oldalán lévő kis klaviatúrán. A többit
a Voyager intézi automatikusan, integet a támlával, behúzza
a szék lábait, valahogy átfordítja az egészet, és már bele is
tette az ülést a csomagtartó alján lévő üregbe.
És van még egy opció. Nem akarjuk, hogy a csomiban hagyott
táskát, Kalasnyikovot, aranyrudat avatatlan szemek vizslassák? Takarjuk
hát el! Kalaptartó ugyan nincs, de a hátsó támla egy gombnyomásra
elegánsan hanyatt dől, és máris elrejti, amit el kell rejtenie.
Ez a mutatványsorozat azért csak levett a lábamról. Miután
végignéztem a show-t, megláttam a Grand Voyager számos egyéb
jó tulajdonságát is. Például a kicsit zörgős, de praktikus
plasztikszekretert az első ülések között. Van rajta sok pohártartó, van
benne sok liter hely, de ha inkább sétálgatnánk az üléssorok között, az
egész könnyedén kivehető, és belökhető a garázs sarkába indulás
előtt.
Szépen szól a merevlemezes, USB-csatlakozóval is ellátott hifi.
Jópofa és menő a tetőből lenyíló feláras LCD képernyő – mit
képernyő, képernyők, mindkét hátsó sor külön tévét kapott. (És külön
fejhallgatókat, dugaljakkal. Ennyit a beszélgetős, világot együtt
felfedezős családi utazásokról.) A központi kijelző
érintőképernyős, ami a legtutibb dolog a világon: menet
közben így a legegyszerűbb kezelni a hifit,
a navigációt. A navi is okos és logikus, az egyik
legegyértelműbben kezelhető minden gyári rendszerek közül, amit eddig
láttam. Más kérdés, hogy a térképadatbázisa ennek is hiányos, az
egyszámjegyű főutakról letérve órákig repülhetünk
a homoksivatagban.
És milyen könnyen rávettem a kocsit, hogy működjön együtt
a telefonommal! A bluetoothos párosítást egy piros lámpánál
kezdtem. Hangvezérlés, az Agy értette az angolomat, ment minden, mint
a karikacsapás. Aztán zöld lett, elindultam, a művelet
megszakadt, a pléhasszonyság elmondta, hogy mozgó autóban nem
lehet ilyesmit csinálni. Már épp formáltam szörnyű káromkodásra az
ajkaimat, amikor hozzátette, hogy de ha én csak utas vagyok, akkor
csinálhatjuk tovább. Utas vagyok? Yes, hazudtam, és sikerült is
összekötnöm a Chryslert és a Nokiát.
Én mindent megpróbáltam, akartam szeretni, tényleg. De nem mondhatok
mást: úgy adtam vissza a villanymotoroktól roskadozó stow'ngós
2008-as modellt, hogy ha lehetne, inkább mégis a régiből, az
enyém-fajtából kérnék egy újat. Az valahogy élhetőbb autó.
Megkérdeztem a mi családi autónk primer felhasználóját,
feleségemet is. Azt mondja: tetszik neki, hogy az ajtók elektromosan
nyílnak, meg hogy a hátsó ülés olyan viccesen mozog, és hogy
a középső ablakokat is le lehet húzni. De nem hiszi el, hogy nem
kisebb belül, mint az övé, nem jó, ahogy ezzel az automatával gyorsul,
a bonyolult hifivel se tudott megbarátkozni. Fájlalja, hogy nincs
benne napszemüvegtartó. Meg hogy ennyivel többet fogyaszt. És ha
választhatna, neki is a miénkből kellene egy új.
És sajnos azt kell mondjam, hogy ha már egyterű, hát még
a lényegesen olcsóbb, szűkebb, oldalra nyíló ajtajú
Ford Galaxy is
inkább kéne, mint ez a hatalmas amerikai bálna. Régóta vártam ezt
a kocsit, de nem tudtam mit kezdeni vele. Ha pár év múlva
lecseréljük az öreg Voyagert, biztosan nem újabb Chrysler busz jön majd
helyette a házhoz. Az üléshajtogatás, a villanyos mutatványok
biztosan nagyon fognak hiányozni, de túl sok kompromisszumot kellene
kötni értük. Sajnálom, de fel kellett ébrednem egy álomból.
További cikkeink
