Harmincegy éves vagyok, fogytán az olaj, melegszik a légkör, jön a világvége, meg a hidrogéncella. Hej, ha vissza lehetne utazni oda, ahol ez az egész még nem volt sehol! Vissza a ’60-as évekbe, gyorsan kivándorolni Amerikába, meggazdagodni, és ’68-ban vadonatújan megvenni ezt a kocsit. Aztán negyven évig csak járni vele, és nem törődni a jövővel! Na jó, az bunkóság volna. De azért…

hirdetés

Ikonikus tárgy abból a korból, amikor még volt bőven olaj

Azt a paradox formáját neki! Hát
hogy lehet egy autó egyszerre áramvonalas és szögletes, egyszerre
hatalmas és kecses, egyszerre súlyos és légies, egyszerre
letisztult és részletgazdag? Van pár öreg amerikai autó, amit kedvelek,
de talán ezt vinném haza a nappaliba (jár a szám, be se
férne), hogy nap mint nap bármikor nézegethessem,
a legszívesebben.

Nyitva talán még szebb

Mindig ott volt az udvarban, vagy a garázsban, amikor csak
felkerestem a műhelyet az elmúlt években, de sosem vonzott igazán.
Nagy amerikai kabrió,
milyen közhelyes, milyen lerágott, milyen kommersz, gondoltam,
pedig dehogy! Hiszen mégiscsak egy Cadillac, ami valaha a Nagy Víz
túlpartján, a lehetőségek hazájában, ahol az utcák arannyal voltak
kikövezve (elnézést, hogy ilyen patetikus hangulatban vagyok, de
teljesen felkavart a devillezés élménye) nem azt jelentette, mint
ma Európában, hogy
Vectra, csak drágábban . 5736 dollárba került ez a kocsi újonnan akkor,
amikor mondjuk egy közepesen felszerelt, hasonló méretű Chevrolet
Impala kabrió úgy háromezerbe.

A DeVille hagyományosan a full-size, azaz teljes méretű
Cadillacek típusjelzése volt több, mint fél évszázadon át. A Sedan
DeVille a négyajtós, a Coupé DeVille a kétajtós,
fémtetős változat, a Convertible pedig a kabrió. Az első
széria 1949-től ’53-ig készült, 331 és 365 köbhüvelykes V8-as
motorokkal. 5093 milliméter hosszú volt, púpos motorházteteje volt, meg
szimpla kerek fényszórója, és úgy nézett ki, mint bármelyik autó
a
Grease-ből.

A második eresztést ’54-től ’56-ig gyártották, a púp eltűnt,
a hossz és a nagyobbik motor maradt. ’57-’58-ban már
ikerfényszórós és 5,61 méter hosszú a DeVille, a fecskefarok
elkezd túlmenni az ésszerűség határain. Az ’59-től ’64-ig készült
negyedik generáció adja talán a legismertebb Caddilac DeVille
Convertible-t, ez szokott gyakran rózsaszínben szerepelni bugyuta
filmekben, mind például a – nahát!-
Rózsaszín Cadillac volt, Clint Eastwooddal. Ez már a tervezett
avultatás időszaka, évenkénti fazonírozással, tehát
minden évjárat különbözik, a hossz 5,64 métertől 5,72-ig
változik, de a motor mindig vagy a 390, vagy a 420
köbhüvelykes V8. (Nem kizárt, hogy hamarosan egy ’62-est is elvihetünk
megjáratni!)

És ekkor jött a mi autónk, a ’65-tól ’68-ig gyártott,
egymás fölé sorolt lámpás, immár határozottan szögletes ötödik széria.
429 és 472 köbhüvelykes blokk, az utolsó évjáratban 5707 milliméteres
hossz, 3,29 méteres tengelytáv.

A hatodik (’69-70) és hetedik (’71-’76) generációban még hatalmasabb
lett a típus, a hetedik széria 5,86 méter hosszúságban terült
el, 500 köbhüvelykes blokkot (8,2 liter!) szereltek bele.
Aztán az olajár-robbanás elkezdte kifejteni hatását.
A nyolcadik generációban jött az első dízelmotor,
a tizedikben (’85-’88) öt méter alá csökevényesedett
a kasztni. A DeVille típusjelzést 2006-ban a Cadillac
kidobta, innentől DTS néven futnak a full-size limuzinok, kupék és
kabriók.

Van hely beszállni, pakolni

Ez a nagy kék amerikai tepsi teljesen eltér mindentől, amit
Európában autónak szoktunk hívni. Hogy lehet már egy kétajtós kocsi
hatszemélyes, meg
hetven centivel hosszabb az én kis családi Grand Voyageremnél, ami
egy három üléssoros busz? Mi az, hogy negyven éves, és nincs rajta
rozsda? Ez egy restaurálatlan, ha nem is munkába járni, de rendszeresen
használt autó, ami kilenc évvel öregebb nálam, és a legfőbb baja,
hogy néha rakoncátlankodik a bal hátsó elektromos ablak?

A kék műszerfalkárpit nem eredeti, az szétrepedezett

Mentem vele pár tíz kilométert, fotóztam, nézegettem pár órán át, és
nagyon érdekes dolgokat fedeztem fel rajta. Például van benne tempomat.
Meg programozható, hangszínszabályzós FM-rádió, ami szól, a hátsó
üléstámlába ágyazott kettős, krómfedeles hangszóróból.
(Kicsit mintha a sírból szólna, de ’68-ban még nem volt
5.1.) És automata a klíma, egy tárcsával be tudom állítani,
hány Fahrenheit-fokos levegő dőljön rám.

Ide nekem egy időgépet! – Cadillac DeVille convertible – 1968

Az ülésmozgatás, az ablakok emelgetése természetesen motoros.
A kis pillangóablak kifordítása viszont nem: ez az üdítő
szellőztetésre szolgáló archaikus, de
praktikus kurblis alkalmatosság negyven éve még jól megfért egy
autóban a légkondicionálóval. A tükör sem motorral
állítható, de nem baj, mert a szép kis krómkarocska megbökésére
azonnal mozdul a tükörlap a bowdenek másik végén.

Ide nekem egy időgépet! – Cadillac DeVille convertible – 1968

Mi is van még: a rögzítőfék is motoros, a pedál
letaposására P váltókar-állásban zár, D-be lökésre old.
A kedvencem pedig: hogy a hátra irányított utasok könnyebben
beszállhassanak a – hahaha – rendkívül szűk résen az első ülés
mögött, a támla befelé elbillen, amikor előredöntjük.

A hatalmas tetőt egy kellemesen búgó, valamelyest
a V63-as villanymozdony hangjára emlékeztető motor húsz másodperc
alatt emeli a helyére (
Volvo C70: 30
másodperc,
Saab 9-3 Cabriolet : 20 másodperc,
BMW 3-as CC: 22
másodperc). Még egyszer mondom: negyven éves. A Volvo akkoriban,
amikor a Caddie-t tervezték,
ezt tudta.

Egyszer rommá tört egy
Yarist.
A kis Toyota elnézett egy lámpát, aztán hirtelen ott találta magát
feltűzve a Cadillac krómlökhárítójára. Két apró csorba és egy
visszakalapált sárvédő őrzi a találkozó emlékét az amerikai
szörnyön, a Yaris kukába került.

Akinek mindenről az jut az eszébe, biztos örül ennek a hátsó lámpának

A történetéről sokat nem tudunk, sajnos. Bizonyára tudna mesélni,
hiszen mai magyar gazdája már Spanyolországból hozta haza úgy négy éve
ezt az echte amerikai, mérföldben számolós autót. Azóta került bele jó
pár kilométer, kék bőrrel újrahúzták a naptól kirepedezett
műszerfalat, kijavítgatták az apró mechanikai elhasználódásokat
(lengéscsillapító, betétek, szűrők) és ennyi. Néha
kibérlik esküvői kocsinak, használják filmforgatáson, járnak vele
csak úgy, mert az mindig elképesztő élmény, ez meg csak megy
fütyörészve, néha kér egy kis olajat, meg gyakran sok benzint.

Gépterem

Amerikai? Á, dög sokat zabál, legyint az utca embere, és ez esetben
maximálisan igaza is van.
Állítólag nyugodt jobb lábbal teljesíthető 17 mérföld egy
gallonnal országúton, ami 13,8 liter benzint jelent száz
kilométeren, de városban már csak nyolc mérföldet bír egy gallon – az
pedig nem kevesebb, mint 29,4 liter száz kilométerre.

Új dob, öreg merev tengely

Amerikai? Á, billegős, bizonytalan, szar vezetni, legyint megint az
utca embere, és már csak részben van igaza. A 2,1 tonnás tömeg
hátul merev tengelyen, elöl két keresztlengőkaron, magas oldalfalú
gumikon és nagyon lágy rugókon himbálózik, a kormánymű pedig azért
csak megszenvedte azt a négy évtizedet. Viszont a kormány
csak hármat fordul faltól falig – és milyen könnyen!-,
a hatalmas test meglepően fordulékony, a baromi erős
motorral, a finom háromfokozatú váltóval pedig sosem gond egy
hirtelen előzés. Mindezt egy kényelmes kanapén, ami épp a tenger
lágy hullámain ring. Ebben nem
dohog, dorombol a V8, a hangot kellemesen lekísérik
a lapos, hosszú nyitott kasztni természetes nyiszorgásai. Zárt
tetővel ehhez jön még a ’68-as amerikai precizitással illesztett
ajtók-ablakok résein ki-be bujkáló szél zaja, nyitott tetővel meg ugye
minden más hang a világból.

Szóval igenis remek dolog vezetni, csak épp azon a skálán, ahol
egy MX5 az 1, ez a mínusz egy: ugyanakkora élvezet, csak más
idegvégződésekre hat.

2,1 tonnát nyom, háromfokozatú automata sebességváltója van, és
bármikor szívesen füstöl egy kis gumit.
Hiszen 375 lóerő és 712 newtonméter gyün ki a V8-ból, és
jut el – már az a része, amit nem nyel le a váltó –
a vékonyka hátsó kerekekre. Én 55 mérföldes óránkénti sebességig,
az átlagos amerikai limitig mertem nyomni neki, de amikor visszavittem,
az autó ápolói megsúgták: tud az jóval többet is.

Megeszi a Mi Autónkat

És veteránnak is remek dolog, vagyis nem csak erős és kényelmes, de
páratlan különlegesség, mindenki által megcsodált jelenség
a hétköznapi forgalomban.
Megáll motorjával és tátott szájjal fordul utána a postás,
elismerően bólintanak felé a férfiak, rámosolyognak az asszonyok,
integetnek a gyerekek. Egy kör a DeVille-lel, és eltűnik
a szürke utcai unalom, leomlik a fásult közöny, még
a nap is kisüt, amerre jár.