Na végre, a Mitsubishi ráérzett, hogy teheti kurrensebbé a mezei Lancert. Formailag kicsit közelíti az EVO-hoz, meg az utolsó, még Európában is kapható Galanthoz, és ennyi. Immár az abszolút alapmodell is vadítóan jól néz ki.
Az importőrök általában igyekeznek minden földi jóval felszerelt
tesztautókkal elkápráztatni az újságírókat. Logikus: ha a
fókabébibőr-kárpitos, harminchangszórós, tízzónás klímás
csúcskivitelben jól érzi magát, könnyen odaveti a papírra, hogy a
Csukamaka Buznyák úgy általában egy igen jó autó, és az olvasók már
tódulnak is a Csukamaka-szalonokba, 1,4-es fapadért.
Ritka eset, hogy egy új típusból az abszolút belépőmodellt kapjuk
meg tesztre. Ezúttal is csak úgy történhetett ilyen skandalum, hogy
a kocsit nem a nagy magyar Mitsubishi, hanem egy agilis kereskedés, a
Mitsubishi Di-Fer adta kölcsön
nekünk pár napra. Köszönjük.
A Lancer
még így mezítlábasan is nagy sikert arat, amerre jár. Hűdeállat,
mondta mindenki, aki csak látta, korra, nemre, felekezetre való
tekintet nélkül. Pedig ez csak a legalapabb, egy-öt szívómotorral,
semmi különös, mondtam a rajongóknak. De nem hallották meg, hiszen mire
megszólaltam, ők már régóta a kocsi gonosz orrát csókolgatták
elragadtatásukban. És teljesen meg is értettem őket.
Szemből nagyon emlékeztet a nyolcadik generációs
Galantra, ez is
takarítja a sávot maga előtt. A front sarkait lecsapták, amitől nagyon
hegyes, dinamikus lesz a karosszéria. A Lancer hűtőmaszkjának síkját a
fényszórók elé tolták, amitől
a kocsi orra különösen ádázul szimatolja a vért. A hosszabbik
párhuzamos oldalán álló trapéztól lendületesen futnak hátra a fényszóró
vonalai, a rácsos ál-légbeömlők a két alsó sarokban pedig jótékonyan
feledtetik, hogy még ködfényszóró sincs az autón.
Profilból a morcos szem, az ívesen emelkedő övvonal, és egy
dinamikus, az ajtókon elöl-hátul túllógó, a kilincsek alatt elfutó jól
odanyomott ceruzavonás ad sportos, gonosz megjelenést a Lancernek. A
látvány annyira jól kidolgozott, hogy
az ember észre sem veszi: se a tükrök, se a kilincsek nincsenek
színre fújva, és még alufelni, meg rendes, divatos, veselerázó,
gátlógyilkos szuperperes gumi sincs az autón.
Hátulról pedig az alfás/seatos lámpapár (összehúzott szemek a
fenéken, hehe) üt nagyot. Meg a csomagtérfedél háromszor tört
függőleges lemeze. Vagyis:
pazar, semmihez nem hasonlítható esztétikai élmény, amikor az
ember észreveszi a tükörben, hogy egy Lancer meg akarja előzni, majd
elengedi, majd utánanéz. Szép autó.
Szép a belső is, nagyon. Szimmetrikus műszerfal, fent fekete,
lent bézs, közte egy kis fémesre festett műanyagsáv, amibe még egy
szamurájkard-pengét is beleláthatunk, ha nagyon akarjuk. A
kontúrvonalak az ajtókon is végigfutnak, kellemes az ajtóbelsők
kiképzése is, szívesen legelészik rajtuk a szem. Lehajtott hátsó
könyöklővel, bézs kárpittal pedig kifejezetten luxusautó-belső
benyomását kelti az enteriőr. Pedig mennyire nem luxusautó a
Lancer!
Ha használni kezdjük az 1,5 Informot, nagyon furcsa dolgot
tapasztalunk. Miszerint ez a gyönyörű vas
nem egy csoda, csupán egy rendesen összerakott, tartósnak ígérkező,
de nem igazán kényeztető minőségű anyagokkal bélelt, egyszerű, de
átgondolt alapokra épített hétköznapi autó, jó kis távol-keleti
tömegtermék. Kopog a műszerfal, de minden kézre áll, könnyen kezelhető.
Manuális a klíma, de huzatmentes a szellőzés, intenzív a fűtés.
Műszálas a kárpit, de kényelmes, könnyen beállítható az ülés. Ragadós,
olcsó műanyagból készült a kormányborítás és a váltógomb, viszont
mindkettővel pontos, élvezetesen kezelhető szerkezeteket mozgathatunk.
Matricaszerű a műszerek számlapja, de a számítógép mindenről beszámol,
amiről elvárható.
És ismét
meg kell emlékezzek az ablakemelők kapcsolóiról. Bár már néhány
európai autógyártó is pedzi a dolgot, mégis ezekben az igazi japán
kocsikban működik csak igazán, hogy amikor jól elhelyezkedtem, és
végigfektetem bal karom a könyöklőn, ujjaim hegye pont az első
ablakemelőkre esik. Nem eléjük, nem mögéjük. Ja, és mind automata, le
is, fel is. A fapadoson.
A könnyedén, mégis határozottan működő mindenfélék, a sok hely, a
kényelmes ülés hamar feledteti a nagyon nem prémiumautós
anyagválasztást.
Csak egy dolog volt a Mitsubishiben, amivel végig nem tudtam
kibékülni: nappal a rádió kijelzője láthatatlan. Van
fényerőszabályzója, és ha lekapcsoljuk a világítást, erősebben világít,
de pirkadattól alkonyatig még így is lehetetlen kisilabizálni, hogy
most akkor Klub, vagy Info, várni kell Bolgárúr idősávjára, hogy
kiderüljön. Cserébe elfogadható hangzással, két nagy gombbal,
tekergetős manuális állomáskeresési lehetőséggel kedveskedik a Lancer
hifije. Meg kis kivilágított elválasztó-bigyókkal az állomásgombok
párjai között, ami éjszaka nagyon mutatós tud lenni.
Manapság gyakran meglepődöm, milyen nagy teret, milyen kényelmes
üléseket kínálnak hátul a kompaktok – még mindig túl erős bennem a
negyedik generációs Golf-padlólemez emléke. És a Lancer – már amennyire
ezt így szubjektív érzés alapján ki lehet jelenteni, persze –
mindenen túltesz. Négy felnőtt a világból kiutazik belőle, a
fejtér, a lábtér, a válltér bőven elegendő. Hátradőlni a lankás támlán,
nyugtatni a fejet a kényelmes támlán, a kart a kényelmes könyöklőn –
andalító hátul utazni a Lancerben.
Lehet, hogy kissé túl andalító is.
A kormányzás szoros, nem túlszervózott, a fék precíz, nem túl
hirtelen, a futómű viszont cseppet sem sportos. Elöl MacPherson,
hátul Multilink, ahogy igazi japán kompakthoz illik – viszont a
csillapítás lehetne feszesebb. Így hát, amikor máskülönben
felelősségteljes, példásan józan ítélőképességű feleségem közölte egy
családi túrán, ne cammogjunk már, mostantól ő vezet, én meg ráhagytam,
és elkezdtünk teljességgel szabálytalan tempóban imbolyogni a
Somogyi-dombság kanyarjaiban, három és féléves kislányom, aki még soha
semmilyen kocsiban nem tett ilyet korábban, közölte, hogy ki kell
köpnie az ennivalót, és nekiállt hányni. Isten nem ver bottal: a javát
a Száguldó Anya ülésre fektetett dzsekije kapta.
A csomagtér viszont kifejezetten
szűk a mai mezőnyben: 400 liter. Ez a menő forma és a tágas hátsó
traktus ára. A hely jó kihasználását segíti viszont a kompakt kis
teleszkópos zsanérrendszer, nincsenek belógó, bőröndtörő vasak. A
fedelet bowdennel vagy a kulcs gombjával lehet meg-, de semminél fogva
nem lehet kinyitni – a lemez alá kell nyúlni alul. A becsukásban már
segít egy vájat a kárpit belsejében, de nagy rutin kell, hogy egy
mozdulattal elegánsan lecsaphassuk a fedelet. Az üléstámlák
lebillentésével egy kis résen át vékonyabb cuccokat előre lehet dugni,
de a hűtőszekrényt azért inkább szállíttassuk házhoz.
A Mitsubishi kicsivel
kevesebb köbcentiből is meg tudja oldani az átlagos mai 1,6-os szívó
benzinmotorok teljesítményét, másfél literből 109 lóerőt hoz ki.
Úgy is megy, mint egy rendes 1,6-os kompakt: 6600-ig pörög, ereje elég
a hétköznapi közlekedéshez, de néha az ember azért megcsóválja a fejét:
hej, pedig ez a nemzet már
hozott ki sima
utcai autóban száz lóerőt, még többet is egy szívó literből!
Nagy tempónál kicsit zajos, a motor 120-nál 3500-at forog: nagyon
kellene egy hatodik fokozat.
Viszont még így pörgősen is elképesztően takarékos. Na, mit
gondolnak, mennyit fogyasztott az egy és negyed tonnás szedán, két
felnőttel, két gyerekkel, sok csomaggal, 100-120-as országúti autózás
és némi városi gurulás mellett? Én hét és félre is csak megértően
bólogattam volna, de a Lancer 6,33 liter 95-öst kért száz kilométerre,
tankolástól tankolásig, kiszámolva, nem számítógép szerint. Az többet
mutatott.
Még motorok
A Lancer jelenleg még egy 143 lovas, 1,8 literes benzines és
egy 140 lóerős kétliteres dízelmotorral rendelhető, valamint
állítólag várható egy kétezres benzines érkezése is a jövőben.
Számomra felfoghatatlan, a gyártó miért nem pakolja be a
Colt CZT
ezerötös, százötven lovas turbómotorját is a Lancerbe: a mai
szigorú széndioxid-kvótás időkben a kicsi, takarékos, de
szükség esetén erős feltöltött motor fejlesztése és használata
logikus út. Van kis turbója a
Renault-nak,
a
Fiatnak, a
Peugeot-nak
- és van a Mitsubishinek is, csak hát ő valamiért nemigen
használja.
A Lancer alapára négymillió forint – jaj, miket mondok, 3,99
milla. Ennyit kérnek ezért a valóban japánban gyártott japán
kompakt limuzinért, védővámmal és irigylésre méltó összerakottsággal,
az öröklét ígéretével, kézi klímával, négy automata villanyablakkal,
meg egy jó, bár nem látható rádióval, menetstabilizáló nélkül, de hét
(HÉT!, térdlégzsák is van alapáron) légzsákkal.
Mi van ennyiért más? Valami német? Az
Opel Astra szedán százezerrel feljebb kezdődik, igaz 115 lóval – de klíma
nélkül. Magyar? A 107 lóerős 1,6-os
Suzuki SX4 szedán
3,85 milliónál indul. Francia? A
Mégane négy ajtóval
3,1 millióért már elvihető – 1,4-es motorral, hűtetlenül. A nagyjából
alap-Lancer szintű 110 lovas 1,6-os Expression 4,26 millió. Másik
japán? A legolcsóbb
Civic szedán a 125
lovas 1,6-ossal, automata klímával 4,4 millió. Olasz? Igen! A
Linea 2,99 milla
1,4 fapadként, hopp, és most jön az első igazán megfontolandó
alternatíva: viszont a remek 120 lóerős 1,4-es turbómotorral
Dynamic-ként már 3,75 millió forintért elvihető.
Ami engem illet, a teszt végére a Lancert
minden hibájával, kis csomagterével együtt nagyon megszerettem,
simán el tudnám képzelni családi autónak, ha ebben a kategóriában
lehetne gondolkodnom (de azért persze két gyerek mellé megvárnám a
kombit). És a szép, bár kopogós műszerfal mögött nemigen irigykednék
egy elsuhanó más szedán láttán. Legfeljebb a turbós Linea miatt. De ez
kevesebbet eszik.
További cikkeink
