A klasszikus Mercedes-féle biztonságos örökkévalóság hangulatát nyújtja, miközben mindent tud, amit ma tudnia kell egy kis prémium szedánnak. Vezettem, szerettem, ajánlom jó szívvel merciseknek, audisoknak, béemvéseknek egyaránt. Csak egyvalamit hiányoltam...
DIV.kepre2
{
background-image:
url('http://index.hu/cikkepek/totalcar/tesztek/mbc220cdi07/.gdata/cikk/mbc220cdi_002.jpg');
background-repeat: no-repeat;
padding: 8px 4px;
color: black;
height: 380px;
}
DIV.kepre2 P
{
margin-top: 10px;
margin-left: 10px;
width: 490px;
}
Legnagyobb bánatomra a kis Merci orrán nem ágaskodott csillag.
Gyalogosvédelem ide vagy oda,
egy Mercedes orrára a krómcsillag legalább annyira kell, mint
amilyen nélkülözhetetlen a tortán a habon a meggyen az egérszar. Aztán
ahogy jöttem-mentem, megfigyeltem, hogy számos, Mercedes-szalon előtt
álló C-Klasse orrán bizony ott a büszke jelvény. Utánanéztem: az
Avantgarde csak plakettet kap, a talapzatos embléma az Elegance kivitel
kiváltsága.
Kárpótlásul viszont ennél a verziónál az embléma a hűtőmaszkban
hatalmasra nőtt. Ez nem baj. Lévén a Merci-csillag eleve légies,
könnyed jelenség, nem áll rosszul az autónak a hangsúlyos kivagyiság.
Sőt rafinált módon az alig burkolt hűtővel
még azt is elhiteti a kocsi, hogy egyenesen valami műszaki
szükségszerűség, talán a hatékonyabb szellőztetés miatt
kell oda az a véletlenül épp embléma alakú osztás. Akinek meg
nem tetszik, vegyen Classicot vagy Elegance-ot, sűrűbb hűtőráccsal.
Nagyon eltalálták a formáját. Visszafogott, szolid, mégis megfogja a
szemet. Ez a fekete, semleges kis limuzin amerre járt, feltűnést
keltett, megbámulták, néha le is fotózták a benzinkutaknál, a
parkolókban. Az elődmodell sokaknak nem tetszett, ez az új sokkal
kevésbé csiricsáré, sokkal finomabb,
sokkal jobban megy a csillaghoz.
Korábban a kollégák a Belsőségen
lelkesen csámcsogtak az új kis limuzin (illetve szó szerint véve a régi)
lámpáján, mondván, mennyire jó, hogy a Mercedes rájött, autóihoz nem
illik a tükörtojás. Hát ez valóban jobb. És ha már lámpa: a hátsó is
remekül néz ki, a
kis szimbolikus levegőkilépőkkel a szélén. És nemcsak szép, okos is:
vészfékezéskor a féklámpa villog, nehogy belénk fussanak.
Kritika csak két dolgot illethet. Egyrészt a kilincsek hülye
elhelyezése: az első és hátsó ajtón valahogy egész máshogy állnak a
kallantyúk, nyomasztó diszharmóniát teremtve. Másrészt a
cápauszony-antenna a tetőn. No de kérem! Ami jól áll a BMW-nek, a
Saabnak, az nem feltétlenül áll jól a minden automobilok eredetét
képviselő márkának. Jobb és elegánsabb lett volna integrálni az
antennát valamelyik ablakba.
Nem mehetünk el szó nélkül egy fantasztikus, mára teljesen
kihaltnak hitt dolog mellett sem.
A Mercedes újra feltalálta a vékony A-oszlopot! Bizony, most
nem kell leírnom azt az unalmas, elcsépelt mondatot, hogy a zebrán
botorkáló gyalogosok minden szűk kanyarban veszélynek vannak
kitéve, mert ha egy C Merci fordul rájuk éppen, akkor
nincsenek!
A belső nagyon jól rímel a külsőre - leszámítva talán Avantgarde
tesztautónk kissé meghökkentő bordós-barnás bőrkárpitozását és a
műszerfal fémbetéteit (avantgárdnak elmennek, Mercedesnek kevésbé).
Semmi különösebb fakszni, sok hagyományos elem (kombinált magányos
bajuszkapcsoló csak baloldalt, álló gázpedál, ilyesmi), de azért épp
elég különlegesség, extravagancia van ahhoz, hogy az ember megszeresse
az autót, és minden másból visszavágyjon. Ezt nagyon tudja a kis
limuzin,
hiába nagyobb a Passat, a Mondeo, ez érződik
tekintélyesebbnek.
A műszeregység, például. Tipikus mercis, nagy sebességmérős
műszerblokk, és mégis... A kilométeróra mutatója csak egy centis
szakaszka a számlap szélén, nincs közepe. Az általános információs
kijelző
háttérvilágítása a sebességmérőben pirosra vált, ha valami borzalom
történik, például nyitva marad egy ajtó, vagy nem engedtük ki
teljesen a kéziféket. A központi kijelző, a rádió, navigáció, telefon
képernyője artisztikusan emelkedik ki tokozásából, vagy süllyed vissza
gombnyomásra, ha nem kívánjuk látni, csak hallgatni az
elektronikát.
ha vidéken letérünk a sztrádáról
A gyári navigáció, mint a legtöbb autóban, a Mercedesben is
használhatatlan leszámítva Pesten, pár nagyvárost és az autópályákat.
Lehet, hogy cukrászdám már lehetne Bécsben, de hogy fogok
Vértesboglárról odatalálni?
Minden ablak le-fel automata, tesztautónk feláras tolóteteje is
az volt, natürlich. A karos tempomat jól használható, kicsit tolva egy,
nagyot bökve 5 km/h sebességgel gyorsítja-lassítja az autót,
illetve a kart megnyomva sebességtartóból sebességhatárolóvá változik.
Még a Comand, a tekerős-joystickos-gombos menüvezérlés, ha úgy
tetszik, az I-Drive mercis klónja is egész kevésszer késztetett
káromkodásra. Ha jól emlékszem, csupán egyszer, amikor kiderült, hogy a
Bluetooth-telefont nem a telefon, hanem a System menüben kell
bekapcsolni.
A csomagtér is megérdemel pár szót. 475 liter, 15-tel több, mint a
3-as BMW-é, de nem ez a lényeg. Hanem hogy gombnyomásra felpattan, mint
az amerikai filmeken, meg hogy bár belóg a zsanér a térbe, de olyan
ügyesen tervezték meg az útját, hogy biztosan nem akad bele a
csomagokba. Mercis hagyomány a csomagtérfedél belsejébe rögzített, már
a fedél felemelésekor messzire látszó elakadásjelző.
És amitől könnyekre fakadtam: ha hozzá akarunk férni a
pótkerékhez, vagy a súlyelosztási okokból mellé került akkuhoz, a
felemelt kárpitot kényelmesen beleakaszthatjuk a gumikéderbe.
Szóval jó kis autó, minden természetes benne, minden adja magát,
semmit sem kell keresni, szinte odabújnak a dolgok az ember keze alá.
Rossz átülni szinte bármi másba.
Tesztautónk motorja, az erősebb négyhengeres dízel, az új 220 CDI
közös nyomócsöves dízel 170 lóerős, ami 20-szal több, mint amennyit az
előző generáció tudott.
Nyomatéka 400 Nm 2000-es fordulattól, ami jól is jön az 1,6 tonnás
tömeghez. Az ötfokozatú automata váltó egész jól megérti, mikor mit
akar tőle a vezető és a motor, gyorsan, okosan kapcsolgat, csak a
szokásos állok a kereszteződésben, na, kikanyarodok az IFA elé - menj
már, menj már, MENJ MÁR! effektus miatt szerettem volna helyette néha
kézi váltót. Meg a játék végett. A menetstabilizáló kikapcsolható, a
kis Merci hátsókerekes - az önfeledt kilinccsel előrézésnek csak a
tesztautóért érzett felelősség és az ilyesfajta gyerekeskedésre kevéssé
alkalmas automata vetett gátat.
Mindegy, üzemszerű körülmények között is elég alaposan sikerült
kipróbálni a tesztautót, elmentem vele két gyerekkel, biztonsági
üléseikkel és minden tartozékukkal, és persze édesanyjukkal a
Dunántúlról autópályán Szegedre, botorkáltam vele a Kiskunság dűnéi
között, meg persze a fővárosban is megjárattam. Lehet vele tempósan, de
lassan is menni,
a tartós országúti 90-100 sem olyan nyomasztó, mint számos mai,
mindig rohanni vágyó kocsiban. Futóműve stabil, de kényelmes, a
kormányzás pontos, a fékek hatásosak - nincs vele baj. Mindenhol
remekül helytállt, soha senki nem panaszkodott benne, mindenki élvezte
a csendet, nyugalmat, biztonságot, kényelmet.
Nyoma sem volt a károgásnak, amit kategóriatársai, az
A4 és a
Lexus Is szűkös
hátsó traktusa váltott ki annak idején a családból, sőt még az annak
idején tökéletesen elegendő helyet nyújtó
3-as BMW-nél is
nagyobbnak éreztük.
Merci-invázió az M5-ösön
Az volt a legszebb, amikor 150-nél
udvariasan levillogott egy régebbi, de már kereklámpás osztrák
E-Klasse. Lehúzódtam, mire kiderült, hogy igazából három, mert van
mögötte is kettő. Beálltam mögéjük, tempomat, 160. Egyszer csak
megint villognak: megint két E osztály, csak ezek már az aktuális
változatból, és német plakettel. Elengedtem, elengedték a sógorék
is, aztán be mindenki utána 170-nel. Az immár hattagú konvoj
kezdett úgy kinézni, mint egy páneurópai politikai delegáció,
rebbentek is szét előttünk a népek. Végül jött egy AMG-tuningos új
E, svájci (tudnivaló, hogy ők otthon sohasem mennek 130-nál
gyorsabban), és 200 körül hasítva szétzilálta a társaságot, majd
mindenki ment szépen tovább a maga eredeti tempójával. Mindenesetre
mókás volt pár tíz kilométerre a Nagy Nyugati Mercis Család
tagjának lenni, és érdekes volt látni, hogy se BMW-k, se Audik, se
harcias tuningcsodák nem eredtek a különben nem is olyan nagyon
tépő csillagos bagázs nyomába, csak udvariasan elengedtek minket.
Hiába, a Mercedes az Mercedes.
Mikor megnéztem az árlistát, hangosan felröhögtem.
Hej, Karotta, kajabáltam át a szomszéd szobába; szerinted mennyi a C
Merci induló ára? Hét és fél, kérdezte lapunk igazgatója és tévés
személyiség. Aha, mondom. Kilenc egész egy.
Azért ez durva, nem is akartam elhinni, és jól is tettem. Az
alapváltozat ugyanis jelenleg a C200 Kompressor, 183 lóerővel.
Az igazi belépőmodell a 156 lovas C180 Kompressor lesz, de ez
majd csak szeptembertől rendelhető, 8,55 millióért. Ez sem kevés pénz
egy kis prémium szedánért, de már közelebb áll a konkurenciához,
mondjuk a 150 lóerős 320-as benzines BMW 8,27 milliójához. Viszont míg
1,6-os motorral 3-as BMW-je már 6,8, A4-es Audija 6,5 milliótól lehet a
szegényebb gazdagoknak, C Mercije csak nyolc és félért. Hja, kérem,
mondtam már: a Mercedes az Mercedes. Vagy legalábbis a gyártó most ezt
akarja demonstrálni.
A mi autónk pedig a magas indulóárnál is jóval többe kerül. Hogy
pontosan mennyibe, nem tudom, mert az importőr tévedésből egy másik
tesztautó adatlapját adta ide, de a 220-as CDI alapára 9,15 millió,
ehhez jön még a tolótető, bőr, navigáció, ez-az;
érzésem szerint olyan 12-13 milliós kocsit adtam le, amikor
kitelt a teszthét. Sajnos. Maradhatott volna még, utoljára a
123-as Mercit szerettem
annyira, mint ezt most. Jól sikerült az új C. Drága, de jó.
További cikkeink
