A totalcar különös esete a Brera
tesztautóval
Valamiért nem kaptunk Brerát. Jó fél évig nagy erőkkel
dolgoztunk az ügyön, de a hivatalos tesztautó valahogy csak nem
akart eljutni szerkesztőségünkig. Ígéretek voltak, olyanok, mint:
talán a jövő héten, vagy: most éppen össze van törve, de ahogy
készen lesz... aztán, úgy látszik, sosem készült el.
Ezért hát piszkos eszközökhöz folyamodtunk, és magánszemélytől
kértünk autót a teszthez. A totalcar szerkesztősége ezúton mond
köszönetet Kátai Tamásnak a tesztautóért és az együttműködésért.
Örülünk, hogy végre írhatunk a Breráról, hiszen fontos
modell, de alaposabb munkát végezhettünk volna, ha nem csak ilyen
rövid ideig próbálhatjuk ki a tesztautót. Ki tudja, egy hét
együttlét alatt talán jobban meg is kedveltük volna. Persze az is
lehet, hogy nem. (Lapzártakor az aktuális kifogás, hogy a hivatalos
tesztautóhoz még nem sikerült téli gumit szerezni - a
szerk.)
Az Alfa GT sajtóanyaga rendre
hangsúlyozza az autó sportos viselkedését,
cikkem
megjelenése után mégis sorra kaptam a méltatlankodó leveleket az
Alfa-hívőktől, hogy a GT nem is sportkocsi, rossz nézőpontból
vizsgáltam - ebben egyébként igazuk is volt, csak hát a sajtóanyag,
ugye -, és majd meglátom, hogy a Brera mekkora durranás lesz, és az
lesz az igazi, a kőkemény. És jött, aminek kell, és megkaptam a
Brerát, és kipróbáltam, és már nem hiszem, hogy a GT sportkocsi, és
azt sem hiszem, hogy a Brera sportkocsi, sőt, azt hiszem, az Alfa
Romeo jelenleg egyetlen igazi, vérbeli sportkocsit sem tud
felmutatni; a kis példányszámú
8C Competizionét leszámítva, de az nem ér, mert olyat
valószínűleg látni sem fogunk, nem birtokolni. Mindez persze
egyáltalán nem baj, de megkérem a kedves fanatikusokat, hogy a
gyűlöletlevelek
számát csökkentendő inkább el se olvassák ezt a cikket, vagy
egyszerűen fogadják el, hogy az Alfa Romeónál mostanság
sokkal-sokkal fontosabb az imidzs a menetteljesítménynél.
Olasz úr ül az Anna presszó teraszán. A korát lehetetlen
megállapítani, akárhány éves lehet, 38-tól 65-ig. Lábán bőrmokaszin, a
fehér farmernadrág alól kivillan napbarnított, mezítelen lábszára. Inge
lazán kigombolva, szőrös mellén világít a kereszt az aranyláncon. Ahogy
a szájához emeli capuccinóját, ingujja felcsúszik, alóla megannyi
aranykarkötő bújik elő; a dögcédulákról tükröződő napfoltocskák
boldogan kergetőznek a Váci utca kövezetén.
Ekkor fiatal lányok kis csoportja érkezik csacsogva. Az örökifjú
olasz kezében megáll a csésze, kicsit feljebb tolja a napszemüvegét, és
határozott baritonján a következő mondatot intézi hozzájuk:
Szép mádzsár lánok, szeretni mádzsár lánok! Jönni velem Itáliá!
A lányok félénken összenéznek, némelyikük el is pirul, de fél perc
múlva már együtt kávézgatnak, nevetgélnek az olasszal, együtt élvezik
az életet. Fél nap múlva pedig... Na, ez az úr Alfa Brera.
Olasz is, dögös is, mi kell még? Semmi. Tényleg. Sokáig azt hittem,
a Brera rossz autó, de be kellett látnom, a maga nemében csodálatos,
csak el kell tudni helyezni. Amíg úgy nézünk rá, mint az Alfa Romeo
tüzes csúcsmodelljére, az olasz csődörre, ami a versenypályák izzó
hangulatát csempészi hétköznapjaink szürkeségébe, addig valóban
otromba, de
ahogy megértjük, hogy ez valójában granturizmó, mindjárt sokkal jobb
a helyzet.
Melyiket választaná?
És itt most egy autótesztnek kéne következnie. El kéne mondanom,
hogy az öthengeres dízel alapjáraton kissé zajos, de ha nem tapossuk
agyon a gázpedált, nem vészes a hangja, hogy ha brutálisnak távolról
sem nevezhetnénk, azért könnyed dinamikával mozgatja az 1,6 tonnás
autót, hogy a második sorban felnőtt ember nem bír ki egy órát sem, és
hogy a futómű a 18-as kerekek ellenére is inkább komfortos, mint
sportos.
Hogy a külső és belső dizájn elképesztően, durván, iszonyatosan jól
sikerült, és mit sem von le az értékéből, hogy a 159-es, ami ugye
csak egy sima limuzin, pont így néz ki, de nem. Sajnálom, ebből itt nem
lesz teszt, ugyanis teljesen mindegy, milyen autó a Brera.
Egy dolog fontos: aki önfeledt vezetési élményre, brutális
motorerőre és hihetetlen kanyarsebességre éhes, vagyis olyan autóra
vágyik, amilyennek a Brera első ránézésre tűnik, az semmiképpen se
ilyet vegyen. Szorult ugyan némi sportosság az autóba, de
a lendület kilencven százalékát a kasztni sziluettje adja.
Azoknak meg, akik már beleszerettek, minek mondjak bármit, úgysem
számít. Vegyék, vigyék boldogan, tökéletesen meg tudom érteni őket.
Egyáltalán nem nehéz szerelembe esni a Brerával,
tényleg könnyfakasztóan szép. És még kényelmes is. És mivel
granturizmó, még jól is áll neki a dízelmotor. Még akkor is, ha ott az
a sok remek Alfa boxer- meg V motor, sőt a Twin Sparkoknak is
legendásan szép hangjuk van, ennek meg nincs szép hangja, dízelhangja
van. Viszont 9-10 liternél nem fogyaszt többet városban, hogy az
országútról ne is beszéljünk.
A Brerában az a jó, hogy két személynek kényelmes, praktikus
utazóautó, szertelenül sportos formája ellenére is jól használható a
hétköznapokban, és hogy gyönyörű.
Arra való, hogy csajozzunk, villogjunk, jól érezzük, mutogassuk
magunkat. Ugyanazt tudja, mint egy sima autó, azzal a különbséggel,
hogy nem fér el benne négy ember, és sokkal-sokkal szebb.
Benzinnel sem megy
Gyulavitéz
minden Brerák legjobbikát próbálta ki, a csupán
elsőkerék-hajtásos, de nyomatékos dízellel szerelt, és
ólomsúlyúnak még éppen nem nevezhető verziót. Nekem viszont
korábban szerencsém volt két másik kivitelhez is. Azok pedig
nemhogy a sportautó címről maradnak le, de granturismónak is
csak protekcióval válogatná be őket a zsűri egy GT
elő-elődöntőbe.
Lehet, hogy csak az ellenfél volt túl kemény, hiszen Brno
mellett egy 280 lóerős Nissan 350Z ellen kellett kiállnia az
összkerékhajtásos, hathengeres, közvetlen
benzinbefecskendezéses 3,2-es Brerának.
Valahogy így repülhet egy liba, közvetlenül a délutáni tömés
után, jutott eszembe az első kilométer után. A motor
borzalmas ereje elveszett a tonnákban, a 4x4-ben, a
váltóáttételekben, meg minden bizonnyal az Euro 4-ben is, a
legtöbb szituációban kelletlennek és lomhának tűnt a
szuper-Brera. Papíron nem különösebben rosszak ugyan a számok,
amiket hoz, de élőben csak autópályán lép nagyot. Pedig még
több lóerővel (azért hihetetlen, hogy bármilyen személyautóban
kevésnek bizonyulhat 260 ló) jó kocsi lenne, mert a futóműve
egyszerűen zseniális. (Nem rossz, nem mondom, de a zseniális
jelző mindenképpen túlzás - gyulavitéz)
Még rosszabb a 2,2-es JTS (ami szintén közvetlen
befecskendezéses benzines, de csak négyhengeres). Igaz, hogy
ennél az összkerékhajtás fogaskerekei és többletkilói nem
vámolják meg a motor erejét, ám a 185 lóerő és a szerény
nyomaték már végképp csak vérszegény lépegetéshez elegendő. Ha
szerelembe esne a típussal, inkább a 2,4-es dízelt válassza.
Azzal legalább a granturismo illúziója nem csorbul.
- csikós -
További cikkeink
