Mióta rimánkodtunk a Citroënnek, hogy csinálja végre azt, amihez
ért. Hogy
gyártson olyan autókat, amilyet más nem mer. Hogy ne akarjon
meggazdagodni az unalmas emberek unalmas elvárásainak kiszolgálásából,
hanem legyen az excentrikus extrovertáltak extravagáns autója. Pár éve
hallgatnak ránk, reméljük, mind kőgazdagok leszünk belőle.
Egy luxusautó
akkor hiteles, ha a gyártó nemzet közhelyes szetereotípiáit
tükrözi. Egy német bálna legyen rideg, pusztítóan erős és
tökéletes. Egy japán bálna legyen kifinomult, high-tech és megbízható.
Egy amerikai bálna legyen egyszerű, bazári és kövér. Egy angol bálna
legyen esetlen, ódivatú és romoljon el. Egy olasz bálna legyen sportos,
stílusos és romoljon el. Egy francia bálna legyen gyönyörű, kényelmes,
lusta, és romoljon el.
Egy rendes francia cseppet sem aggódik azon, hogy a divat merre
halad. Ösztönösen felöltözik valahogy, az égnek szegezi az orrát, és
nem hagy más utat a világnak, csak irigy utálkozást és sóvárgó
utánzást.
Minden emlékezetes francia luxusautó ugyanezt csinálta:
lefitymálta a konvenciókat, megelőzte a korát, elámította az
univerzumot. És elromlott.
A C6-nak a fentiek alapján sikeresnek kéne lennie. Bár nem
hallgathatom el, hogy ezer közös kilométerünk alatt egyszer sem hagyott
ott a nyavalyás, így lehet, hogy karaktere mégsem olyan nemzeti. A mai
luxusautó-divatot viszont gombóccá gyúrja az ujjai közt, és fitymálón a
kukába pöcköli. A Lancia
Thesisen kívül
semmi sem mer ennyire különbözni a konzervatív közízléstől, de
még a Lancia sem veti a sulykot ilyen csillagászati
messzeségbe.
mint a Thesisen, de szép
Önmagában is elég lenyűgöző látvány a C6, de az utcán, a nép autói
közé parkolva ragyog ki igazán a Földön túli karaktere. Hatalmas, az
ormótlan könnyedség paradoxonának egyetlen hiteles képviselője.
Két ívből és egy púpból még senki nem alkotott ennyire magasztos
sziluettet. Így aztán a C6 a világ egyetlen autója, amin a komplett
orrot elfoglaló márkajelzés nem karikatúra, hanem a fensőséges
kivagyiság hiteles stíluseleme. És minden nappal egyre jobban tetszett.
Láttam magunkat tükröződni az irodaházak üvegfalain, és arra gondoltam,
hogy lehet, hogy az az idétlen frizurájú fickó semmit se tud az
autókról, de stílusa, az van neki.
Ahogy egy YSL-öltönyt hazavágna egy alá vett 7up Jordan Team póló,
úgy zilálná szét a C6 koherens eleganciáját egy béna belső, de nem.
Minden vonal tökéletes.
Még pont eléggé jó műanyagok, szép bőr és gyönyörű fafelületek
mindenütt. És elképesztő térérzet. A C6 irtózatosan nagy belül, és
akkorák az ablakai, hogy némelyik kabrióban klausztrófobabb az utazás.
Nyitva is.
Jeanne Françoise Julie Adélaïde de
Récamier
Madame de Recamier a XIX. század irodalmi és politikai
életének egyik meghatározó alakja, nem elsősorban alkotóként,
hanem értelmes és jó csajként, akinek szalonjában korának
haladó értelmisége forgolódott.
Bár társaságát kereste és élvezte aki csak tehette, 15 éves
korától Monsieur Jacques Récamier bankár felesége, nem szabad
préda. Így a rökamié (rekamé, rökamé) néven futó bútordarab
voltaképpen nem az asszony, hanem első ura nevét viseli.
A rökamié egy szófa, vagyis egy dívány, ami olyan, mint a
kanapé, és semmiképpen sem keverendő össze a sezlonnal.
Bútortörténetileg mind más, de mára ezen rendes ember nem
vitatkozik.
A rökamié a kényelmes, dologtalan heverészés szimbóluma,
aztán Freud óta az analízisben fekvő páciens pihentető
ellazításának, és a kezelő és a kezelt közti szemkontaktus
megtörésének eszköze.
A nevét onnan kapta, hogy a szépséges fiatalasszonyt
jellemzően valami ilyesmin heverészve festették le
kortársai.
Fenyő fotográfus 195 centivel terpeszkedett az elektromosan dönthető
és fűthető hátsó ülésekben, és istenien érezte magát. Aztán kifúrtam
onnan, és legszívesebben sose engedtem volna vissza.
A C6 hátulja a világ autógyártásának egyik legkiválóbb pontja.
Zseniális a kilátás, szürreális a kényelem, és semmi a teendő. Ha a tv2
autós valóságshow-t indít, amiben a szereplők egy hónapig vannak
kocsiba zárva, és nem csinálhatnak semmit, egyértelműen a C6-ot
ajánlom.
Vezetni is jó. Mégpedig azért, mert a Citroën végre itt is ki merte
kerülni a mindenre jó autó kompromisszumát, és
vállalta, hogy egycélúan kényelmes autót készít. Természetesen
szónokolnak arról, hogy az aktív hidropneumatikus felfüggesztés így
stabil, úgy komfortos és amúgy sportos, de hál' istennek ez hülyeség. A
C6 mindennél inkább kényelmes, ringatóan, bágyasztóan kényelmes. A
sport feliratú gomb mindössze annyit tud, hogy a fenekünk alatt
hullámzó lekvárt főzi sűrűbb dzsemmé, és kész.
Abban viszont tudomány van, hogy a városban úszó autó a sztrádán
éppen annyit keményedik, hogy természetesnek érezzük a 180-as utazót,
miközben továbbra sem ér minket semmilyen nyomasztó inger az érdektelen
külvilágból. Ha szerpentines gyilkolásra kéne használni, rémes autó
volna,
de aki a C6-tal cikázni akar, őrült. A C6 relaxálni van, és arra
nem lehetne jobb.
Itt van mindjárt a motor. A 2,7-es V6 HDI messze földön híres az
erejéről, de a Citroën megoldotta, hogy 440 Nm-rel is csak kellemesen
lomha autónak hasson. 210 lóerővel 8,9 másodperc alatt van százon, de
annyira finoman és puhán gyorsul, hogy sokkal lassabbnak érződik. És
abszurd módon így a jó. Ráadásul
sikerült kiirtani a kényelemgyilkos nyomatékpúpot, amikor a
turbódízeleknek hirtelen megjön az erejük, mintha hatalmas hátszelet
kapnának. A C6-ban nincs ilyen, egyszerre csak gyorsabban haladunk mint
korábban, ez minden. Soha nem kell ráfeszíteni a nyakizmokra. Soha nem
kell felnézni az újságból, hogy hova a nagy sietség. A lomhaság még
sosem volt ilyen erény, mint itt.
Aztán itt a pompás hatsebességes automata váltó.
Soha, soha nem hittem volna, hogy egy japán autóból egy franciába
átülve ezt fogom érezni, de a C6 váltója annyival jobb a
Honda Legendénél,
hogy kénytelen vagyok elhinni, hogy japán beszállítótól vásárolják.
Mivel a HDI meglepően könnyen és szépen forog, a váltó fel-le nagyon
gyors, még kézzel is boldogan használható, pedig egyáltalán nem lenne
rá szükség.
A központi számítógép szép és értelmes. Korunk nagy csodájával,
az MP3-as CD-kkel is ügyesen boldogul, szépen olvassa és mutatja a
könyvtárakat, ügyesen görgeti a feliratokat, és vezérel iPodot. Minden
menü logikus, a dolgok ott vannak, ahol keressük őket. Egyedül a
krómgyűrűs vezérlőgomb béna, mert nagyon érzékeny, hajlamos túl sokat
ugrani, de a BMW platina iDrive szoborral vesztegetne meg örömében, ha
a saját rendszerükre csak ennyi panasz volna. A navigáció persze
fogalom nélkül van itthon, de hogy is várhatnánk egy francia autótól,
hogy pont ezek közt a határok közt igazodjon el magabiztosan.
Amit nem a számítógép vezérel, hanem külön gombja van, azzal nagyobb
a baj. Fotón nagyon jól mutat a tömör gomberdő, de aki ezek között
éjszaka, menet közben megtalál valamit anélkül, hogy mind a kilenc
légzsákot az arcába robbantaná, az álljon kémműholdnak. Mivel szép
sima, homogén felületen vannak elosztva, tapintással esély sincs
megtalálni a jót. Az ember először
előveszi a színházi távcsövet, megkeresi a "clim" feliratot,
odanyúl, közben figyeli, hogy jó felé halad-e az ujja, aztán megnyomja,
és utána állít klímát. Még szerencse, hogy az elektronika figyeli a
sávot, és megrázza a fenekünket, ha hangszínállítás közben kiszédülnénk
belőle.
A C6
négy ember életének eddigi legkényelmesebb hosszú autóútját
biztosította. 11 litert fogyasztott. Egyszer magától mondott valami
teljesen értelmetlent a számítógép, mintha Tourette-kóros lett volna.
Egyszer pedig minden emberi beavatkozás nélkül kiköpte, majd rögtön
visszaszippantotta a CD-t. Ez minden panaszom. Én ehhez a kényelemhez
túlságosan szeretek vezetni, és gyáva lennék megvenni, de nagyon
megszerettem. Hatodik autónak kéne.
További cikkeink
