Ez az a típus, ami annyiszor fordult meg a szerkesztőségben, hogy
senki se kapja fel a fejét, ha meglátja a tesztautónaptárban. Az
első generációtól a másodikon át már a harmadikat is megismertük
kívül-belül. Ott voltunk a nemzetközi bemutatón, tesztvezettük,
összehasonlítottuk a három korosztályt. Vajon milyen bőrt húzhatnék még
le róla?
Mondjuk a teljességhez kell ez a kis piros, hiszen az előző - amivel
rettentő jókat kanyarogtunk a visegrádi szerpentinen - a kisebbik
motorú volt, ez pedig a kétliteres. Hát akkor nézzük meg, hogy most
mi a helyzet a kettőből álló motorpalettával. Az NA sorozatnál
1,6-os volt a kis motor, 1,8-as a nagy. Abból a sorozatból elég volt a
kis moci, a nagy persze erősebb, de nem adott annyi pluszt a
roadsterezés élményéhez, hogy megérte volna a többletkiadást.
A második generációnál ugyanez volt a felállás, de a megnőtt súly
miatt már kevés volt a kis motor. Ahhoz, hogy ugyanúgy élvezhessük a
fejlesztésekkel meg a biztonsággal együtt járó többletkilókat, már
kellett az erősebb. És akkor most itt vagyunk a teljesen újból épített
harmadik változattal,
már 1,8-as a kis motor (126 LE), és 2,0 a nagyobbik (160 LE).
Na, vajon mi a pálya velük? Nekem megvolt mindkettő, elmesélem.
De előbb fussunk végig a kötelező táncokon, mint a külső, meg a
belső meg a többiek. Azt a szánalmas lovaglós-szamurájos dolgot azért
sem említem, mert a sajtóanyagban volt, és következetesen minden
autósújság elmagyarázta. A lényeg, hogy
van az autóban kohonesz, és ezt csak az érzi, aki benne ül és
vezeti. De mivel eddig minden MX5-ben volt, nem értem, miért kell most
úgy csinálni, mintha hatalmas munkát igénylő fejlesztések után valósult
volna meg.
Mert lehet ám, hogy így van, de akkor ez a tervezők szegénységi
bizonyítványa, mivel az előzőekben ugyanígy megvolt, mindenféle
vizsgálódás, meg hatszázféle érzékelő tesztpilótára aggatása nélkül...
De ha szerintük ettől lett jó kocsi ismét az MX5, legyen.
Mert hogy ismét jó lett, az vitán felüli.
Szemből nézve a markánsan kidudorodó sárvédők is sugallják, hogy itt
a már ismert gokartos sportolásról lehet szó, az oldalnézetből pedig
már egyértelműen látszik is. A sarokba rakott kerekekkel másra nem is
számíthatunk. Mondjuk, nekem jobban bejött a bukólámpa, de az
orvostudomány mai állása szerint nagyon balesetveszélyes, hát
elfogadom, hogy másképp kell orrot rajzolniuk. Az NB-nél ez nem
sikerült annyira, de az NC összhatása már lényegesen jobb.
Azt tudjuk, hogy jelentősen megnőtt, talán ezért is nyílt lehetőség
többet játszani a felületekkel. A motorháztető púpja, a far
lefelé ívelő kanyarja, mind olyan részletek, amik külön semmit sem
érnek, de együtt olyan benyomást tesznek, mintha még mindig az a kis
autócska lenne, amit olyan élvezetesen lehet hajtani, és annyira
sikeres volt. Valóban ugyanarról van szó, csak közben kicsit
megnőtt.
Állítólag már a kisebb növésű kosarasok is elférnek benne, a
felszerelésük meg a csomagtartóban fér el. Ahol nincs pótkerék, nincs
semmi... Ezért fér el benne bármi is, de ez így van jól.
Amire szánták, amire használhatnánk, arra pont elég. Ugyanez
igaz az utastérre is. Semmi különcös vagánykodás, egyszerűen az van
benne, ami az autózáshoz kell. Például a menetstabilizálót kikapcsoló
gomb.
No, meg a hatsebességes váltó - a kis motorhoz csak 5 gang jár -,
ami bár pontosan kapcsol,
minden egyes váltás olyan mintha valami erőszakos dolgot tennénk
vele. Már a pozíciója is kicsit furcsa, talán túl hosszú az
alkarom, vagy ilyesmi, de nekem nem esik kézre. Ha a pohártartók fedele
zárva van, akkor csúszkál a könyököm mindenfelé, ha nyitva van, akkor
meg fájdalmasan nyomnak az üregben levő lépcsők. A váltókart viszont
csak így tudom rendesen megfogni. Foghatnám a hüvelyk- és a mutató
ujjam közé csippentve is, mert az így kifejtett erő is elég a
váltáshoz, na de egy így kicsavarodott kézzel pipiskedve egy piros
kabrióban...
Autózás közben más sem jár az ember fejében, hogy milyennek látják
mások. Nem azért, mert annyira hiú lenne, hanem mert mindig mindenki
felé fordul, és megbámulja. A benzinkúton például maga elé engedett egy
nagydarab,
és elismerő pillantásokat vettet a kocsira a bálnamercijéből.
Rettentően feltűnő ebben a piros színben, és a hozzá járó, földön ülős
kialakítással valóban a világ tetején érezhetjük magunkat.
MX-5-öt mindenkinek!
A szerzővel ellentétben én minden alkalommal
felkapom a fejem, ha meglátom a naptárban az
MX-5-öt. Erre a főszerkesztő biztos azt mondaná, hogy engem
minden autó érdekel. Miért lenne ez baj egy autósújságnál?
Természetesen az egynyolcast és a kétliterest is
elhiénáztam, és ha számítana a pénz,
az egynyolcas élvezetet választanám. A
méretnövekedés tolatásnál érzékelhető erősen.
Az NB-vel a világ végéig tolattam volna,
akkora élvezet volt a körpanoráma, de sajnos az NC feneke
magasabban van, és blokkolja a látómező nagy részét. Nem vettem
fel a szemkontaktust az autót elismerően méregetőkkel, de
utasaim beszámolója alapján
kizárólag mosolygós, boldog emberek teremnek az MX-5
epszilon sugarú környezetében (epszilon tetszés
szerint növelhető az emberi szem látóhatáráig).
Kisebb növésű, 196 centi magas pingpongos barátom az NB-ben
nem fért el, de nem érdekelte, mert feküdt neki az autó. Ebben
az NC-ben picit jobban elfér, de egyáltalán nem kényelmes.
Amikor játszott egy picit menetstabilizáló nélkül, csak ennyit
mondott jellegzetes amerikai mosolyával:
"Már értem miért van ennyi barom az
utakon."
–
Füge
Vezetés közben aztán tovább erősödik az érzés, hiszen minden benne
van az autóban, amitől a vezetés tényleg élménnyé válik, nem pusztán
utazássá.
Az elődök minden jó tulajdonsága, kiegészítve néhány olyannal,
amikről majd valószínűleg a következő generációnál fogjuk tudni, hogy
itt még jó volt. De ne legyünk pesszimisták, ha háromszor sikerült,
biztos sikerül negyedikre is.
Csak a motorokra figyeljenek majd oda. A jelenlegi 1,8-ast úgy
megkergettük tavasszal, hogy már majdnem magunk is megbántuk. Az
elvonási tünetek azonnal jelentkeztek, amint kiszálltunk belőle.
Annyira kezesen viselkedett, annyira jól működött a szerpentinen meg az
üres parkolóban, ahol kicsit bohóckodtunk vele, hogy belemagyaráztunk
mindent, amit éreztünk. Sperr diffit meg kétliteres motort, aztán
kiderült, hogy
se sperr, se 160 ló, és mégis nagyszerű.
Ezek után kérdőjellel a homlokomon szálltam be a tényleg kétezres
változatba. Akár hiszik, akár nem, ez is jó. Pontosan azt tudja, amit a
másik, a gyengébb verzió.
Nem úgy értem, hogy ez gyenge, mert egyáltalán nem az.
Beleprésel az ülésbe minden pillanatban, amikor a gázpedált taposom,
márpedig taposom minden pillanatban. Kigyorsításokban verhetetlen -
leszámítva a küzdelmet a váltásokkal -, oda lehet tenni bátran a
kanyarokba, ugyanazt a stabilitást hozza, amitől jó autónak tartottuk
az elődöket is.
Minden porcikájában azt nyújtja, amit a szájhagyomány útján terjedő
legendák alapján elvárunk tőle. Na de ugyanezt kaptuk a kisebbiktől is.
Akkor miért költenénk többet? Számomra bebizonyosodott, hogy az
NC generációból ismét elég a kisebbik motor, és ahogy Winkler is
megmondta: "Valahol meg kell fogni a pénzt."
A szerző értékelése
hogy a korábbi szellemnek megfelelően tovább éltessék a legendát,
így megadom a maximumot.
További cikkeink
