Amikor először megláttam, egy
autókereskedésben
azt hittem, valami vicc. Ilyen nem lehet. Vagyis lehetett, de
sokkal régebben, valamikor az autógyártás hajnalán. Vagy mégsem, mert a
hátulja meg az amerikai szesztilalom idejében divatos autófart juttatja
eszembe. Szóval, nem tudtam hova tenni, csak abban voltam biztos, hogy
ez valami amerikai őrület, és kölcsön kell kérnem egy körre.
Honnan jön a Prowler?
A hotrod volt az amerikai autós kultúra középpontja a
második világháború végétől a
muscle car korszakig, a hatvanas évek közepéig. A
háborúból hazatérő fiatal férfiakat kifogástalan karosszériájú,
de nagyrészt használhatatlan motorú-váltójú autók tömege várta.
A klasszikus hotrod egy harmincas évekbeli kupé vázából
indul (például egy 1932-es Ford B-modell kupéból, ami Deuce
Coupe néven vált legendássá), amiről először is repül minden
felesleges (motorháztető, szélvédő, tető, sárhányók, és így
tovább), majd belekerül egy kompakt V8-as, amiket az 50-es évek
elején kezdtek el nagy számban gyártani. A hotrodozás
ellenkultúra volt Dél-Kaliforniából; a hotrod a zajos, lázadó,
nonkonform fiatalság szimbólumává vált.
A Plymouth Prowler (prowler="portyázó") ebből a kultúrából
merít vödörszámra, de persze hibát hibára halmoz. A hotrod
önkifejezés, egyedi tárgy, így aztán
per definitionem gyanús, ha készen vesszük egy
nagyvállalattól. A hotrodban V8-as van,
a Prowler orra viszont annyira szűkre sikerült, hogy a
Chrysler 3,5-literes V6-osa volt a legnagyobb motor, ami
befért. Ráadásul csak automata váltóval lehetett kapni.
1997 és 2002 között gyártották, különösebben nem volt
sikeres.
1999-ben a Plymouth bemutatta a
Howler
tanulmányautót, ami a Prowler legtöbb hibáját kijavította.
Az orron tágítottak annyit, hogy elférjen egy V8-as, a
négysebességes automata váltót ötsebességes kézi váltotta le,
és az autó használható méretű csomagtartót kapott.
Sorozatgyártásba sohasem került.
Utánanéztem, és szánom-bánom tudatlanságom. Eddig azt sem tudtam,
hogy a világon van a Chrysler (vagy Plymouth) Prowler. Pedig markáns
külseje miatt igen kemény kultusza van... Persze a nagy vízen túl. A mi
környékünkön
annyira ritka, hogy aki meglátja, gondolkodás nélkül
betérdel.
Az első pillantás után két hétig törtem a fejem, hogy mi a rossebre
hasonlít az orra, végül a fotózásnál jöttem rá.
Alien! Vagy a nyolcadik utas. Tudják, aki a halál. Szóval ő az,
autós inkarnációban. Mélyre húzott orr, szinte vicsorgó hűtőrács,
emelkedő fejbúb, és persze a szemek. Mintha épp most nézne szembe
Ripley hadnagy (magyar hangja Sigourney Weaver) puskájával.
H. R. Giger és az alien
A svácji
Hans R. Giger a
posztindusztriális mechano-szexuális fétisfestészet kiemelkedő
alakja. Képein jellemzően emberi genitáliákat ábrázol különféle
gépekkel összefonódva. 1975-ös Necronom V című festménye
ihlette az Alien-filmeket. Az
első rész klasszikus túlélőhorrorját amerikai módra még
több szörny és még több fegyver követte a
Bolygó neve: Halálban , majd a
harmadik , befejezőnek szánt rész általános megdöbbenésre
nem infernális alienmészárlás lett, hanem egy magányos alien és
egy börtönkolónia reménytelen küzdelmét bemutató kamaradarab,
az akkor még ismeretlen
David Fincher
(Hetedik,
Harcosok klubja) rendezésében. Később
Jean-Pierre Jeunet
(Elveszett gyermekek városa, Amélie csodálatos élete)
rendezett még egy önparódiába hajló
negyedik részt , majd elment az egész széria a
videojátékok felé .
Giger idegene a horrorkultúra egyik legtökéletesebb
teremtménye. Ki ne borzadna el egy
szuperorganizmusként
működő, az egyedek életét értéktelennek tartó, ráadásul iszonyú
parazita életciklussal működő szörnytársadalomtól? Az alien
számos ponton utal az életünket körülvevő ízeltlábúak világra,
pókok, rovarok és skorpiók alkatrészeit fedezhetjük fel testén.
Az alien emellett csöpög a szexualitástól is: ha megnézünk
néhány Giger-festményt, péniszeken, vaginákon és ánuszokon
kívül csak gépeket találunk.
Ha Svájcban járnak, ne hagyják ki az Alien-filmek stílusában
berendezett
Giger-bárokat!
Ennél jobban viszont ne merüljünk bele, van még látnivaló rajta más
is. A Forma–1-ből csórt első futómű
teljesen szabaddá teszi a kerekeket, amik a sárvédőjükkel együtt
fordulnak. Nem mindennapi. Aztán meg a brutális iramban emelkedő
övvonal hátulra már akkora, hogy azt hihetnénk, hatalmas csomagtartót
rejt a far. Pedig korántsem, de erről később.
Szóval a padlótól az égig tart az oldala, elöl 17, hátul 20”-os
felnik (295/45), és a hasmagasság mégis teljesen egyenes. A ragasztott
alap-aluminiumváz végig fut hosszában – az első lengőkarok is aluból
vannak –, és az autó
úgy áll vízszintesen, hogy közben minden eleme becsapja a
szemünket, és azt mutatja: emelkedik. Meg persze közben szélesedik.
De nem is értem, mit értekezek itt a megjelenéséről, amikor mindenki
láthatja a képeken.
Nem a duma a lényeg, hanem a kisugárzás. Ami miatt odajönnek a
csajok, és megkérdezik, lefényképezhetik-e. Vagy amiért átintegetnek a
piros lámpánál vagy a buszmegállóból.
Vezettem már több kabriót, és egyértelműen ez a legcsajozósabb.
Annyira karizmatikus és egyedi, hogy minden tekintetet odavonz, de ez
is a hot-rod lét alapeleme.
Meg persze az erős motor. Ebben 3,5 literes V6 van, ami itt sok,
odaát meg még small blocknak is kevés. Állítólag ez is lett aztán a
veszte: amiatt nem vették sokan, mert gyengus a motorja. De ennél
nagyobb sajnos nem fér el az egyre szűkülő motortérben.
Látom is a szitkozódó szerelőket, bármi legyen is a feladat,
akár csak egy olajcsere. Hangyányi hely sincs a motor körül, az is
egyre csak fogy. Legelöl, az Alien orrában kapott helyet az aksi, és
egyáltalán nem hiszem, hogy a súlyelosztás miatt.
de egy golftáska semmiképp
Egyszerűen nem volt máshol hely. A motortér, ugye, olyan, amilyen,
a csomagtartó minden idők legkisebbje. Az égvilágon semmi sem
fér bele, csak a vászontető összehajtogatva, az is csak kényszerből.
Mert valahol kell lennie, ha lenyitjuk. Bár a csomagtértetőn belül,
középtájt van egy kis homorítás, hogy egy hátizsákot azért ne nyomjon
össze, de tényleg ez minden. A pótkerék felejtős. Mindez azért, mert a
váltó hátul van, ahogy az a
rendes Alfáknál már
bevált. Ő veszi hát el a helyet a sok fontos dologtól... bár egyáltalán
nem jut eszembe semmi, amit egy ilyen autóban fontos lehet szállítani.
Tehát mégiscsak jól van ez így, hogy a csomagtartót feláldozták a váltó
érdekében.
Ezek után elképzelhető, hogy az utastér mennyire fapados. Amolyan
igazi amerikaiul igénytelen. Persze
vannak igényes amerikai autók is, de ez nem az. Borzasztó anyagú
a műszerfal fekete része, a műszerek körüli színre fújt betéthez
hozzáérni is fájdalmas. A látvány itt is ütős, de itt már a kezünk is
dolgozik, és abból nem olyan ingerek jönnek, amilyeneket a szemünket
értek után sejtenénk.
Az utolsó Plymouth
A Plymouth márkát 1928-ben hozta létre Walter P. Chrysler,
hogy ezen a néven árulja az olcsó autóit (szemben a saját
utónevén forgalmazott prémium Chryslerekkel és a macsó, sportos
Dodge-okkal). A Chrysler és a Daimler-Benz 1998-as egyesülése
után a Plymouth névvel senki sem tudott mit kezdeni, három
évvel később csendben ki is múlt. A Prowler volt az utolsó
Plymouth, Európába Chryslerként jutott át. És bár ma már nem
gyártják, angol
kiejtésünk
ellenőrzésére remek tesztfeladat, tele van nehéz hangokkal.
Kattintson
ide
(5 kB, WAV) és gyakoroljon.
Kényelmetlenül fészkelődök a bőrfotelben,
még az automata váltó karja sem esik kézre. A kormányt fogva bal
kezem mellett sem sok hely maradt, mivel a hátrafelé szélesedő tér itt
még elég keskeny. Csoda, hogy az ülések háttámláinál már annyira
széles, hogy legalább a két utas válla elfér egymás mellett. Bár ez a
háttámlarész már az autó végénél van. Minden a helyén a szokásos
amerikai hificuccban. Sőt joysticckel állítható a hangkép fókuszpontja.
A világításkapcsolót a VW Bogárból nyúlták. Ki kell húzni egy gombot.
Nem benyomni, nem elbillenteni, hanem kihúzni. Két lépcsőben:
helyzetjelző, tompított. Vajon ki merné ezt megtenni egy ilyen autóban?
Hát bárki, aki a külsővel már elérte, amit akart. A beltér és a
vezetési élmény sokadrangú.
Mert igazából menni vele is inkább rém-, mint leányálom. Pedig a
bőrkötés adott. Hiába a motortérben rejlő merevítés; bár az is olyan
mintha hurkapálcából lenne; hiába a masszív aluváz, menet közben
annyira ingatag, reszketős minden, hogy nem is értem, mi tartja az
úton. Ja de, megvan: az alacsony súlypont. Ha lenyitjuk a tetőt, a
menetszél elviszi a napszemüvegünket, a baseballsapkánkat, és ha még
gyorsabban megyünk, talán teljesen le is vetkőztet. Mondom én, a
legtutibb csajozós verda.
Szóval a sebességgel csínján kell bánni. Ahogy emelkedik, úgy válik
az autó egyre érzékenyebbé az úthibákra, mi meg a tornádóközeli
légkörre. Márpedig emelkedik, ezt garantálom.
Annyira szépen szól a V6 a dupla csövű kipufogókon át, és
akkorát rúg a hátunkba váltáskor, hogy tovább tapossuk a pedált, és
várjuk, hogy mikor a mormogás erőteljes üvöltéssé alakul, akkor rúgja
már a következőt, és kezdje elölről a mormogást.
Minden érzékszervünkre egyszerre hat, miközben istennek érezzük
magunkat amiért mindenki minket bámul, pedig nem nyertünk se
valóságshow-t, se énekversenyt.
Kiélvezni ezt a helyzetet úgyis csak lassú tempónál lehet, így
minden meg van bocsátva. Ha nem kerülne nálunk használtan az
amerikai új ár duplájába, még kéne is. Így azonban csak távolról
szemlélem, és irigykedem a bent ülőket érő irigy pillantásokra. Hot Rod
Forever.
További cikkeink
