A Pathfinder azonnal megtetszett, ahogy megláttam az első fotókat. Erődszerű forma, mégis viszonylag kompakt, akár hétszemélyes utastér, és hát mégiscsak Nissan. Az amerikai piac szerepe miatt azonban akadtak félelmeim, amelyek szép sorban be is igazolódtak.
Szeretném előrebocsátani: szeretem az amerikai autókat. Pontosabban
azok egy részét, elsősorban a korosabbakat, másodsorban a V8-asokat,
harmadsorban a Chevy Corvette és a Ford Mustang korai
megnyilvánulásait.
Viszont a mai amerikai autógyártást nem tartom sokra, szerintem
az autók minősége messze elmarad az európaiak, pláne a japánok
minőségétől és műszaki fejlettségétől.
Ellenben: ott mások az elvárások, és ami még ennél is fontosabb,
az autók ára jelentősen alacsonyabb. Közel annyival, amennyivel jobb az
életszínvonal. Márpedig az ember sok mindent megbocsátana egy ötmillió
forintos új Ford Mustangnak, még azt is, hogy V6-os. Merthogy a
tengerentúlon ennyibe kerül a Mustang legolcsóbb változata.
És akkor csapjunk rögtön a közepébe. A Nissan Pathfinderrel hasonló
a helyzet, mint a fent említett sportkocsival. Odaát annyiba kerül,
hogy
az ember sok minden elnéz(ne) neki annyiért - egészen pontosan 7
millió forintért -, sőt nemhogy elnézne, hanem mindenkit
megvásárlására bíztatna.
De erről szó sincs, Magyarországon a Pathfinder legolcsóbb változata
1 forint híján 10 millió. A tesztautónk pedig (amire az USA-beli 33 350
dollár vonatkozik) 14,5, de a tolatókamerás, színes kijelzős navigációs
rendszerrel, és egyéb luxusextrákkal megrakott változata csaknem eléri
a 15 milliót.
Van olyan ember, aki 15 millióért bármit is elnéz egy
kocsinak?
Annak ellenére, hogy ez a jármű az amerikai modell európásított
változata, sok szempontból mégsem üti meg az ilyen árkategóriában magát
kellető európai és japán gyártmányok színvonalát.
Katalógusa szerint elsősorban az aktív életet élő családok
autója, tökéletesen alkalmas az ilyen jellegű időtöltések közbeni
valamennyi közlekedési helyzet megoldására, és itt egy csomó sport
megnevezése következik a kiadványban; vitorlázás, hegyi bringázás,
hegymászás, siklóernyőzés, lovaglás.
De a honlapon
azt is ígéri a Nissan, hogy az off-road tulajdonságok mellett a
személyautók dinamikáját és kényelmét, valamint a kisbuszok
tágasságát és variálhatóságát is nyújtja a Pathfinder.
de a hely inkább csak gyerekeknek való
És majdnem. A kocsi utastere akár hétszemélyesre is bővíthető:
igaz, hogy a két leghátsó ülés csak gyerekeknek kényelmes, viszont ha
elég az öt ülés, akkor a két pótülés könnyedén a csomagtér padlójába
hajtogatható, és rögvest hatalmas rakodótér keletkezik (7 üléssel: 190
l; 5 üléssel: 515, kettővel: 2091 l). Ezt ráadásul nem csak meglepően
tágra nyíló (85 fokban) hátsó ajtókon (és az oldalsóülések egyszerű
ledöntésével) közelíthetjük meg, hanem a hatalmas csomagtérajtó vagy
külön a hátsó szélvédő kinyitásával.
Tesztautónkban (a létező legdrágább kivitel) a hátsó üléssornál
külön hőmérséklet-szabályzót találunk a két első ülés közötti
kartámasz-tárolórekesz hátulján (amit persze a középkonzolról is lehet
vezérelni), ráadásul
nemcsak a második, hanem a harmadik üléssor is kapott két dizájnos
légbeömlőt. A hátsó ülések dőlésszöge több fokozatban állítható, a
lábtér hatalmas, egyedül a középső ülés szűkössége lehet probléma (de
ezt alapvetően a 40-20-40 arányban felosztott hátsó üléssor határozza
meg).
Az első üléssor is kényeztető, bár
a hatalmas bőrfotel sokkal hívogatóbb, mint amennyire kényelmes,
ráadásul az autó tankszerű mérethez képest kissé szűkősnek érződik a
tér. A kiszolgálás viszont kifogástalan: színes tolatókamera, kulcs
nélküli bejutási és indítási rendszer, fűthető, elektromos állítású
ülések, navigációs rendszer, tempomat... nemhiába. Szóval tényleg
tágas, tényleg jól variálható. Tényleg mint egy kisbusz.
Az off road tulajdonságokkal sincs semmi baj, sőt. Az adottságok
nagyszerűek:
az összkerékhajtási rendszer az
X-Trailből
származik, pontosabban annak továbbfejlesztett változata. A kocsi
alaphelyzetben hátsókerék-hajtású, de az elektronika azonnal besegít az
első kerekek meghajtásával, ha kipörgést észlel hátul.
A rendszer kezelése borzasztóan egyszerű (elvégre amerikai autóról
van szó): a váltókar előtt, a középkonzol alján található forgókapcsoló
segítségével választhatjuk ki az üzemmódot. Ezek pedig:
2wd, auto, 4wd hi és 4wd lo. Vagyis hátsókerék-hajtás, automata
üzemmód, összkerékhajtás automata középső differenciálzárral,
összkerékhajtás nyomatékszorzó osztóművel (felező). A teljesen
elektronikus felügyeletű rendszernek további segítséget nyújt a
menetsegítő berendezés.
A gyakorlatban mindez nagyszerűen és egyszerűen működik, szokásos
terepakadályainkon például a felező-összkerékhajtást használtuk, és
bizony nem találtunk olyan helyet, ami kifogott volna rajtunk. A 25,4
centiméteres hasmagasság, a nagy első és hátsó terepszögek, a kocsi
aljának védelme,
a hosszú rugóutak, illetve a meglehetősen masszív felépítés valódi
igáslónak is alkalmassá tennék a Pathfindert. Ez volt például az
első olyan autó a Totálsár történetében, amivel le tudtunk ereszkedni a
vizesárokba, és persze könnyedén ki is tudtunk jönni belőle.
is így néz ki szemből
A Pathfinder megérdemelné, hogy a cikk további részében kizárólag
terepező képességeit fényezzem, de
sajnos kell a hely a rossz hírnek is. Mert ugye a honlap
személyautós kényelmet és menetdinamikát ígért. Nos, ez finoman szólva
csúsztatás. Vagyis vezetés közben nyoma sincs a terepen tapasztalt és a
formatervben is uralkodó a bunkerszerű, biztonságot sugalló,
elpusztíthatatlan és rendíthetetlen érzésnek.
A Pathfinder ugyanis úgy viselkedik aszfalton, mint egy klasszikus
terepjáró vagy mint egy pick-up.
A modern, precízen kormányozható és országútra hangolt SUV-okkal
ellentétben gyorsításnál megemeli az orrát, lassításnál nagyot
bólint, a tempós kanyarodást is csak akkor kezdi el, amikor a
karosszéria dőlése már kezd ijesztővé válni - legalábbis ha valaki
személyautós dinamikára vágyik.
Mindezt tetézi a hangos és erőtlennek érződő motor, illetve az
ötfokozatú, automatikus váltó küzdelme a két tonna feletti saját tömegű
monstrummal.
A 174 lóerős, 2,5 literes turbódízel egyszerűen kevés a 2,2
tonnás saját tömeghez (nemhiába, Amerikában csak a V6-os
négyliteres benzinmotorral forgalmazzák), ami nem könnyíti meg a városi
közlekedést.
A Pathfinderrel leginkább lendületből lehet sávot váltani,
hirtelen gyorsítás szinte megoldhatatlan feladat elé állítja a
váltót és a motort, előbbi többszöri visszakapcsolással igyekszik kellő
nyomatékot kipréselni az utóbbiból. Ez azonban időbe telik, és mire
készen állunk, hogy felvegyük a szomszéd sáv ritmusát, a kiszemelt hely
rég odaveszett. A tömeggel szemben folytatott heroikus küzdelem a
fogyasztáson is meglátszik: a városi átlagot körültekintő figyelemmel
lehetett 13 liter alá szorítani.
(csomagtérrolóig mérve), de legalább heten is beférnek
S volna itt még valami, amit már szinte félve jegyzek meg: a
csomagtartóban, az egyébként bosszantóan körülményesen használható,
csomagtérrolónak nevezett kalaptartó oldalsó tartóelemeinél
olyan illesztési hézagot fedeztem fel (mindkét oldalon), amihez
foghatót Nissanban még sohasem láttam. Ez még hétmillióért sem
menne el.
A szerző értékelése
terű karosszéria. A Pathfinder mégis olyan, mint egy pick-up:
terepen király, aszfalton béna. Mindehhez drága, és sokat fogyaszt.
A jó forma miatt 3 és fél, egyébként 3 csillag
között próbáltuk ki az Adventure Parkban. Hinta, vizesárok, siratófal,
bakhát, bucka: a részletes metódust
itt találja.
További cikkeink
