 |
|
| |
 |
Mindkét félnek igaza lehet, hiszen egy másfél éves Subaru Impreza légkondicionált utasteréből valóban rémálomnak tűnnek a 353-assal eltöltött évek, ám a tipikus mai használónak többet ér, hogy a derék Varnyúval még élemedett korában is fel lehet húzni egy családi házat, s közben fillérekből megúszható a relatíve folytonos üzembentartása.
Korán kaptam sokkos kiképzést wartburgológiából. '74 őszén könnyekben úszva el kellett adnunk a két évvel azelőtt újonnan vett, húszezret futott állólámpás Mercedesünket (ez volt az egyetlen értéket képviselő tárgy a birtokunkban, máskülönben hó közepétől zsíros kenyér és paprikás krumpli volt a koszt) édesapám betegsége miatt. Másfél hónappal később kiderült, hogy az öregem mégis vezethet, s az egyetlen családi autó, amire még az albánok Holdra szállásának tervezett ideje előtt felvettek rendelést a Martinelli téren (hetvenezerért), az a Wartburg volt.
| |
|
 |
|
Pechünkre még az év decemberében megjött az értesítés, hogy a kocsit átvehetjük a csepeli Merkur-telepen. Noha jobban jártunk, mint a hajdani T-Ford vevők, hiszen nem fekete, hanem legalább fehér volt az egyetlen szín, amiből választani lehetett, s mi ráadásul a tolótetős, rádiós, dönthető üléses de Luxe kivitelt kaptuk, a baj ott gyökerezett, hogy már '74 végén elkezdték szállítani a tárcsafékes első futóművel szerelt 353W sorozatot, ami nemcsak hogy szebb volt belül, de enyhe lassításon túlmenően valóban meg is lehetett vele állni.
No és az az első találkozás... A sok egyforma kocsi közül odamentünk ahhoz, amelyikről úgy tűnt, még aznap ki tudják halászni a többi közül. Beszálltunk, megcsapott a Deutsche Reichsbahn couchette-wagonok Karipol-tisztítószaga.
| |
|
| |
 |
Becsaptuk az ajtókat - s ott helyben majd' szörnyethaltunk. BBEENGGGG!! - szólalt meg fejünk felett ezer decibellel a mennyei lavór: a vibráló pléhhang oly soká zengett az utastérben, akár a lakótelepi ajtó dörrenése szombat éjjel kettőkor.
Azonnali kíméletlen ellenszenvet éreztünk szerencsétlen autó valamennyi csavarja iránt. Amikor ötödszörre vittük vissza a szervizbe két hengerrel (egy ízben Kalocsáról kínlódtuk haza, a lyukas AC-pumpa volt a hibás) két napig utaztunk nyitott tetővel, mert egyszer az életben ki szerettük volna próbálni milyen a síbeda-fíling, de utána senki sem tudta becsukni a fedelet.
| |
|
 |
|
Apám meggyűlölte a kormányváltót, mert soha nem vette be a rükit, majd összetörte az elejét, mert esőben nyoma veszett még annak a rágógumiba hajtáshoz mérhető fékhatásnak, ami napos időben megvolt - úgy döntöttük, eladjuk. Nagy kő esett le a szívünkről, amikor már csak egy kis kékes füstgomoly emlékeztetett arra, hogy valaha a miénk volt.
Jó tíz évvel később, kamasz koromban azonban éppen ellentétes hatás ért. Az első saját kocsi a körben Pákó barátomé lett: a kicsikét már akkor is fruttinak számító tizenkétezer forintért vette, delfinkék-fehér volt a színe, huszonhárom évet hagyott már maga mögött, s természetesen még nem a kocka, hanem a púpos generációból származott. Az a hely! Az a gyorsulás! Ahány ezerkecske, ezeröcsi és ezerharcsa Zsigát lenyomtunk vele a lámpánál!
| |
|
| |
 |
Poszt-mutálós hangon, pelyhedző bajusszal, a self-made man kifejlett önbizalmával ordítottunk belőle kifelé a csillogó verdákban feszítő kisfiúknak - "Pappaattója, mi???!!!" Ahogy az a Wartburg negyedikben felszaggatta magát az Istenhegyi úton! Állat volt.
Egy kicsit értettünk már az autószereléshez, s amikor olyan hibák jöttek elő, mint anno apám ex-kockájával, pillanatok alatt, fillérekből megjavítottuk. Persze a váltó, annak valóban rettenet volt a kezelése, de a Wartburg bírta a gyűrődést: sokat mentünk vele, iszonyúan gyilkoltuk és nagyon élveztük.
| |
|
 |
|
Alapvetően kétütemű-ellenség vagyok, de nem tudom nem szeretni a típust - megcsapott a szele és kész. Lényegében erről szól a Wartburg-tartás: ha szereted a kihívást, nincs sok pénzed, és van legalább minimális technikai érzéked, az út szélén kicseréled bármelyik fődarabot a legközelebbi tanya udvaráról előásott cserealkatrésszel (ár: két csomag cigi), oszt' hajtasz tovább, nem is biztos, hogy lassan. Ha viszont a villanykapcsoló kicserélése gondot okoz, ne csapj fel wartburgosnak, mert apróbb hibák gyakran előfordulnak.
A Honecker bosszújának is nevezett autó ma tipikusan festőlegények, lecsúszott értelmiségi családok, micisapkás öreg taták transzportjaként szolgál - de persze sok lökött, szimpatikus arc is ilyen géppel nyomul. A kocsi előnye, hogy a zsírkrétától a vízben oldott széntablettáig szinte bármilyen üzemanyaggal elmegy - csak 2T olajat kell beletölteni kenésnek. Ezt sokan ki is használták egy időben: amikor olcsóbb volt a benzinnél, hígítóval etették a kocsit, ami nehézkesen, de azért tovarángatta a 353-ast.
| |
|
| |
 |
Ezeknek a trükkös tömeggyilkosoknak kellett volna direktben a műszerfalba kötni a kipufogót - sajnos előbb fordultak volna fel a bűztől, minthogy észrevették volna, milyen fullasztó a cucc. Persze a Wartberger a jó öreg pacsuli MOL-keverékkel sem egy Nina Ricci, nem véletlen, hogy a közlekedés többi szenvedő résztvevőiből aki teheti, minden erejével megpróbálja lenyomni a négytrabantnyi anyagot eregető, mobil tüdőrák-gyárat.
Ezt a wartburgosok szerencsére elviselik, s sztoikus nyugalommal, vagány bal kart az ablak szélén, laza jobbot a gengszterváltón pihentetve hagyják, hogy a forgalom elillanjon mellettük, akár a lakkbenzin. A Wartburg úgyis tipikusan kétszeres túlterheléssel, elmosott homokvárként félrerogyva vonszolja magát az úton, ezért az autóversenysportok közül legfeljebb a dodzsem-műfajban teremne számára babér.
| |
|
 |
|
A túl-túlterhelés azonban megbosszulja magát: a strapabíró alváz nem sokkal a hátsó kerekek mögött véget ér, ezért messziről megismerhető a sok cementes zsákot látott 353: ha a fara lóg és gumipók zárja a csomagtartót, szinte biztos, hogy egy építkezést már letudtak vele. Úgy, hogy megspórolták a Kamazt.
Ha üres, ma is egész jól sprintel vagy hetvenig a kocka: a háromhengerest Mig-29 turbinaszerűen kihúzatva, a fokozatokat érzéssel pakolva nem egy mai autóst elámíthat az ügyes wartburgos. A nyomatékos kétütemű viszont meglehetősen önfejű: emelkedőkön csak a grádienshez tartozó meghatározott sebességgel szeret haladni: gyorsabb tempónál iszonyúan üvölt és zabál, kisebb tempónál dadog és beköpi a gyertyát.
| |
|
| |
 |
Ez utóbbi legjobb gyógymódja a gyertyacsere (a jó wartburgos legalább két készlet vadiúj Isolatort tart magánál), a második legjobb orvoslási módszer egy meredek emelkedőn kíméletlenül kihúzatni a motort alacsony sebességi fokozatban. Ilyenkor a tulajdonos szíve és a főtengely tűgörgői ugyan megszakadnak, de a motor hangos petárdadurranások közepette hatásosan kiköpi magából az olajlerakódásokat.
Az egyik leggyakoribb tuningtrükk az Irmscher könnyűfém-felni felszerelése. Ez a kerék azért sehr wilkommen 353-as körökben, mert az eredeti 13 colos lemezkerék helyére semmiféle más felni nem megy fel, csak ez. Sajnos az Irmsi az olcsóbbik fajtából való alukerék, ezért dögnehéz - az előrelépés tehát kizárólag esztétikai és nem funkcionális.
| |
|
 |
|
Mióta szárnyra kelt a hír, hogy a zöldkártyát 2005-től nem adják ki kétüteműekre, mindenki szabadulni próbál a 353-asától: egy bontós ismerős véleménye szerint nagyjából ezer Wartburgot zúznak be naponta manapság. Ám ez a hír is olyan, mint a Mercedeseket osztogatnak és a Volgákat fosztogatnak: 2005-től csak annyi lesz a szigorítás, hogy nem a mai toleráns mércét alkalmazzák majd a kétüteműekre, hanem a gyári értékeket kérik rajtuk számon (némi engedménnyel).
Ezek teljesítéséhez pedig nem kell más, mint elsősorban tiszta kipufogórendszer (szintetikus olaj használatával nagyon lassan dugul el a Wartburg kipufogó, igaz, a használata erősen megdobja az üzemanyag-költségeket), jó kompresszió, pontos gyújtás, egészséges gyertyák és a vonalon lévő karburálás. Egyszóval: a trágya a pöcében végzi, a jók gurulhatnak tovább.
| |
|
| |
 |
A vég a fogyatkozó eredeti NDK-alkatrészkészletek megcsappanása miatt riogat: a kisipari főtengely negyedannyit bír, mint az eredeti, de a műanyag-, futómű- és fékalkatrészek is fogytán vannak. Az alváz nem igazán rozsdásodik, minden más igen: a küszöb, a fenéklemez, az ajtók alja, a doblemezek, a csomag- és géptető étvágygerjesztő a korrózió számára.
A motor nem ritkán 200 ezret is elmegy, a váltóban is inkább csak a rudazat adja meg magát, a szerkezet soká bírja - de nem a végtelenségig. Pedig jó lenne, ha néhány megmaradna ezekből a kortünet-járművekből az utókornak. Amúgy is egyre kevesebb a típustiszta, korhű példány, a Trabi-kultusz elnyomta a Wartburg-mániát, s a hatósági akciók miatt pedig éppen azok az aggódós öregemberek kukázzák ki az autóikat, akik amúgy jó karban tartották őket és keveset mentek velük.
| |
|
 |
|
Ha eltűnnek, csak segédeszközökkel tudjuk majd elmesélni a gyereknek, mivel is utazott a magyar negyven éven át. Ha lesz még Flóra-szappan, azzal a formát nagyjából letudjuk, a Renault Clio első sárvédőjét nyomkorászva megmutathatjuk, milyen volt a 353 Tourist műanyag hátsó oldallemeze, a hangját gyorsításkor maradéktalanul felidézi majd a kihúzatott Suzuki Swift 1.0 motor (csak a gázelvételnél felhangzó "pöm-pöröm-pöröm-pöm-pömmm" marad el), két fazék összeütésével illusztrálni tudjuk az ajtócsapódást, fagyállóval, gázolajjal, nitrohígítóval meglocsolt műanyagflakonok elégetésével feleleveníthetjük a szaghatást.
De hogy a felpörgetős-gyújtáselvevős leállítást hogyan mutatjuk be, hol találunk majd torpedólemezbe szaladó pedálokat, Pirx pilóta űrhajóját majmoló LED-es fogyasztásmérőt, min tudjuk majd bemutatni az Al Capone-i hagyományokat ápoló csuklórándításos váltásokat, a homályba vész. Talán valami mániákus korabeli videofilmjei még várnak ránk valahol.
|
|
Tizennegyedik éve Wartburgozom. Leszámítva pár hetet-hónapot, mikor minden hiba egyszerre jött ki az épp' aktuális autómon, soha, egyetlen pillanatig nem bántam meg azt, hogy kitartottam a Típus mellett. Bejártam vele fél Európát, Jenától Dubrovnik-ig, 4 példánnyal közel 200.000 kilométert mentem.
A cikkben leírtak nagymértékben igazak, bár kissé "görbe a tükör", de minden állításban van igazság... A pofonegyszerű szerkezetű, méretesebb aktatáskányi motorocska dicséretes igyekezettel, és éppen a fájdalomküszöb alatti fogyasztással teszi a dolgát. Igaz, nekem dupla torkú porlasztós példányok voltak zömmel (a 4-ből csak egy volt BVF 40-es porlasztós, egy '82-es deLuxe), de 10 liter alatt városban nemigen közlekedett egyik se, országúton-pályán viszont a 7-7.5 liter/100 km simán-könnyedén tartható volt. A valaha volt legkevesebb átlag egy nyári Bp-Zágráb-Bp úton, végig pályán, 100-as utazóval 6.8 l/100 km volt.
A váltóját sokan nem szeretik, pedig ha rendben van a rudazat, semmivel sem rosszabb, mint egyéb szoci-autók váltója. Feleségem kifejezetten szereti, merthogy a kormánykeréktől 5 centire van a kar, nem a két ülés között kapirgál. Kikopott, megpuhult gumijú rudazattal meg minden váltóval nehéz bánni, ugyebár... Nagy előnye a szabadonfutó, jelenlegi Wartburgomban 146.000 kilométer van, de még csak a kuplungtárcsát cseréltem, a szerkezet még az eredeti 1987-es gyári NDK-s szerkezet benne. Persze felváltáskor csak az I.-II. sebességhez kuplungolok, visszaváltáskor meg ahhoz se. A motorfék nélküliséget persze szokni kell, ráadásul a fék se szervós, de hát 1966-ban nem volt természetes dolog ez, főleg nem a KGST autók között. A fék, ha JÓ, nem ütnek hátul a dobok, és jár elöl mind a négy dugattyú a féknyeregben, akkor meglepően jól tud fogni. Persze ez is, mint az egész autó, törődést igényel...
Ez a lényeg, a törődés. Ha elhanyagolják, rettenetes bosszút képes állni. Ha azt a minimális kis karbantartást megadják a Típusnak, amit kér (tényleg nem nagy ügy az egész...), akkor viszont a világból is hajlandó kimenni! Mint minden szocialista autótípus. Ez esetben nincs más dolog, mint a kényelmes ülésekben ücsörögni, 300-400 kilométerenként megtankolni (szigorúan 1:50 keverékkel, különben évente lehet középső dobot cserélni a kipufogórendszerben!), telepakolni az 525 literes csomagtartót (4 ember 1 heti kempingcucca simán befér, tapasztalatból mondom!), és rettegni a 2005. júniustól valószínűleg kötelező katalizátortól, amely sajnos a Wartburgnak olyan, mint Drakulának a fokhagyma, vagy ördögnek a tömjénfüst...
Sajnos mára, 2005-re eljutotunk odáig, hogy meg vannak számálva napjaik. Van, aki sajnálja, van, aki nem Én igen...
Deák Attila (twk004)
