Sose lesz nyugger
Hatvanévesen egy született melós nem gondolhat pihenésre. Csak a bulika! – Sipos Zoltán, azaz Sipi úr írása.
Közzétéve:
2025. 10. 08. 06:11
Előre is bocsi, de meg sem próbálom a hűvös távolságtartás látszatát kelteni. Imádom az első szériás csőrös Transitot, Mk2-esből kisebb gyűjteményem keletkezett az évek során, tizenéves fejjel az Mk3-as tűnt a világ legmenőbb áramvonalas kisbuszának. Egy rakás transitos csoportban vagyok tag, a Transit Van Club honlapját olyan régóta követem, hogy meg se tudom mondani, mikor kattintottam rájuk először. Naná, hogy ott volt a helyem a Ford Transit 60 éves szülinapi buliján!
Az első csőrös Transitomat 23 éve vettem a legendás Zsembery Barnától, ahol igazi mindenes volt a duplakerekes: szállított motorokat és alkatrészeket a kereskedésbe, szolgált lakóbuszként a versenyeken. Azóta a második duplakerekes busszal megjártuk az imolai börzét kétszer is (ebben vakuzta pofán a Zirig Árpi a Csikóst, mikor az az olasz estében elveszve kereste a szállást), voltunk vele a Slovakiaringen (igen, konkrétan a versenypályán - épp a mannheimi börzéről jöttünk haza, mikor a TC-pályanapra beugrottunk). De ezzel a Transittal szállítottuk Pécs mellé a Hangyászt is. Vittünk adományokat az összkerekes tűzoltóval és Orosz doktorral (a Belsőséget neki köszönhetjük) a vörösiszap-áradás mentesítési munkáiban dolgozóknak. Az érdekes szépségű Énsikítokkal (I scream van – néha én is mondhatok rossz szóviccet, na) költöztettük Csikós Puchját a lakatostól a fényezőhöz, meg Zirig cuccait Dunaszerdahelyről Verőcére. A jobbkormányos mentő bal egyében Stump Bandival gurultunk Belsőség találkozóra, mikor jött a hívás, hogy a motorral guruló különítményben Péter Anna lefektette egy kanyarban a Ducatiját, és ha Annának nem is, de a Monsternek kellene a mentés. Ezek után, szerintetek a Red Bull Show Runra (ahol az egész szerkesztőség melózott reggeltől estig), vagy a hivatalos Ford Transit szülinapra voltam kíváncsi?
Rendes szülinapi bulihoz illően volt itt minden, épp csak lufihajtogató bohócot, meg ugrálóvárat nem láttam. Persze, az is tény, hogy ebben az istenverte rohanásban, ami délután volt, akkor se vettem volna észre őket, ha felrúgom a bohóc standját, vagy az ugrálóvárból egy francia lovag kezd el kikiabálni, hogy „Hülyeangolok, angolhülyék!” De ne szaladjunk ennyire előre, mindenekelőtt végre kell hajtani egy Guiness-világrekordot, de legalábbis megkísérelni. Mert hát ha az embernek van egy üres tesztpályája (szombaton nem dolgozik ott senki), van pár vadiúj Transitja, meg jónéhány haverja, akiknek meg van egy rakás régebbi Transitja, csak érdemes rápróbálni arra a „Világ leghosszabb kisteherautó konvoja” címre. De már megint előre rohantam. Hiszen először is ki kell jutni Londonba.
Gondoltam, ha már van egy ritkaságszámba menő összkerekes Transit tűzoltóautóm, menjek azzal. Ha nem is a teljes távon, de legalább a reptérig (azért egy egynapos programért durva overkill lett volna egy háromliteres V6-os kisteherrel csettegni Londonig, akkora kárbonlábnyoma lett volna a túrának, hogy azon egy Boeing 747 is kényelmesen leszállhatna). Gyorsan összeszedtem a transitos relikviáim egy részét, hogy kiválasszam, melyiket vigyem ki, hogy ott lehessen a jeles eseményen. A műanyag maketteket gyorsan lehúztam a listáról, nagy a dobozuk, törékenyek. A Siku és a Dinky Transitok sokkal kényelmesebben elférnek a táskámban. De az eredeti dobozos Supervan 2 lehetne a legjobb választás, ha esetleg lenne akkora mázlim, hogy valamelyik vagy az összes Supervant is kiállítanák. Láthatná a rokonokat, a nagy példaképeket. Persze a doboz miatt rizikós a dolog, de gyorsan hajtogattam egy dobozt a doboznak, ne gyűrődjön jobban meg a karton.
Aztán eszembe jutott, hogy mégse gurulok egészen a felszállási oldalig a tűzoltóval, kicsivel a reptér bejárata előtt leparkolok. Egész pontosan az Aeroparknál. Mert, mint tudjuk, mindenhol van egy Transit, naná, hogy a Malévnak is volt egy rakás, és szerencsére az aeroparkos srácok megmentettek egy körablakos Crew Cart. Erősített futómű, dupla klíma, 2,5-ös szívódízel, bő félmillió kilométer az órában. De nyugdijas pihegésre nem is gondolhat, ezzel a sokak számára gyönyörű malévos dizájnnal járja a reptér útjait ma is, mert akik beneveznek egy reptérlátogatós túrára, azok simán lehet, hogy ebben az öreg Mk3-asban leshetik meg a reptér titkait. És ha van igazán stílusos jármű, amivel a TC-olvasók megtehetik az utolsó képzeletbeli kilométereket a reptérig, az ez a Malév-logós Tranyó. És így egy kicsit a tűzoltóm, meg a reptéri Transit is részese lehet az ünneplésnek. Megérdemlik.
A kronológia szerint most már meg is érkezhetünk a rekordkísérlet reggeléhez. Én persze már a Ford-központ parkolóját meglátva transzba estem, ovis a cukorkaboltban nem kap olyan cukorsokkot, mint én a sok színes Transittól , pedig akkor még a tarka fagyiskocsit nem is láttam. Vicces volt látni ezt a szivárvány összes színében csillogó, bő kétszáz Transitot, mert alig volt köztük tipikus White Van. A régieknél még csak értem, tényleg nem sok fehér egyes vagy kettes Transitot láttam eddig, de a hármasok-négyesek óta a túlnyomó többség itthon is fehér. Itt meg alig találni a parkolóban alapáras fényezésűt.
A gyors eligazítás után már nem is tűnik olyan egyszerűnek a kísérlet végrehajtása, mint azt elsőre gondoltam. Nem egy végeláthatatlan egyenes útszakaszon kell gurulni a kisteherekkel, hanem a duntoni tesztlabor körpályáján, ahol a kétszáznál is több Transit egy önnön farkába harapó kígyóként fog tekeregni. Nagyjából egyautónyi távolságot kell hagyni, és óránként 10-15 mérföldes (15-25 km/órás) sebességgel KELL haladni. Ha a kísérlet alatt az autók megállnak, a kísérlet érvénytelennek minősül. Márpedig tudjuk jól, hogy már tíz autó sem tud tökéletesen együtt elindulni, gyorsulni és lassítani. És ha csak egy valaki túl hirtelen lassít, a két-három autóval mögötte érkezőknek már meg kell állniuk, ha nem akarnak koccanni. Volt lehetőség pár kör gyakorlásra, aztán élesben ment a kísérletezés.
Nekem baromi könnyű dolgom volt, egy hosszú-magas villanyos Transitot kaptam. Hatótáv-para egy pillanatig sem volt, fél tankkal is bő 170 kilométert el lehetett volna még menni vele. Viszont az araszolásnál nem kellett kuplungolni, sebességet váltani, óvatosan kuplungot csúsztatni, lefulladni meg aztán végképp nem tud. Egy első generációs V4-es benzinesben lényegesen stresszesebb lett volna a szoros Transit-fogás, igaz, az azért mégis csak egy igazi csőrös, ami mára ritkaság. De minden veterános rajongásom ellenére a mindennapokban, pláne munkára nekem bizony egy ilyen villanyos kellene.
Végül durván 45 perces csúszással ugyan, de meglett a rekord, elmondhatjuk, hogy a Totalcar is részese volt egy újabb Guiness-rekordnak (2010-ben Vályi Pistáék vettek részt egy hasonló, Mazda MX-5 témájú rekordállításban). Hivatalosan ez a 201 Ford Transitból álló furgon-felvonulás pillanatnyilag a hivatalos világrekord. Egy jól kommunikálható, színes ajándék ez a Fordtól saját magának, de az biztos, hogy a brit Transit-rajongóknak, akik részt vehettek ezen a sokgenerációs családi kocsikázáson, felejthetetlen élmény volt, hangosan viszik majd hírét a dolognak. Márpedig a brit Transit-rajongók egy meglehetősen számos közösség, nagyjából bármelyik britet megkérdezed, mindnek volt köze Transithoz.
A transitos arcokkal beszélgetve nem tűnik túlzásnak a fordos szlogen, hogy a brit gazdaság gerince a Transit. Az egyik a vállalkozásához vett Transitot, a másikat a kórházba vitte Transit, a harmadik a zenélő fagyis Transit elhúzható ablakán váltotta az apróját édes örömökre, a negyedik meg az átépített Transit busz plüss kárpitozású fekhelyén halmozta az édes örömöket. Nem csoda, ha nagyon durván tolják az angolok (meg az írek, skótok, stb.) a Transit-restaurálást, van értelme pénzt és munkát belerakni a dologba, mert a különlegesen szép és jó korai Transitok akár 50-60 ezer fontot is megérnek a piacon, a 20-30 ezres árcédulák teljesen megszokottak. Az Mk3-asok ára is biztosan, határozottan elindult felfelé. Akinek van egy ütős Mk1 vagy Mk2 Escort versenyautója, Sierrája, az bizony előbb-utóbb vesz egy korhű Transitot is mellé, hiszen akkoriban a versenydepók is tele voltak kéklogós furgonnal.
De nem csak a buszokat, zárt dobozos Transitokat simogatják, a találkozón több olyan platós és billenőplatós kocsi volt, aminek csak a rakterének a felújításába belement egy kisebb afrikai ország éves GDP-je. Természetesen volt egy rakás lakóautó/kempingautó is. Ezeknél érdekes volt megfigyelni, hogy az angolok hányféle módon alakították át 50-60-70 évvel ezelőtt a furgonjaikat. Többféle felhajtható tetős verziót építettek a korabeli cégek, az egyik a tető hátulját, a másik az elejét emelte, az egyik jobbról balra a másik balról jobbra hajtotta az üvegszálas tetőlemezt, de volt, amelyiken az egész tető emelkedett fel a nagyobb fejtér érdekében. A csodásan patinás Thames lakóautó - ez a típus volt a Ford (nagyon)kisteherautója a brit piacon a Transit előtt – még felpattintott tetővel sem lehetett nagyobb belül, mint manapság egy puttonyos Transit Courier.
Sajnos csak durván nettó 45 perc maradt, hogy a lóversenypálya területén a gondosan nyírt gyepen kiállított Transitok közt végigrohanjak és csípőből kattintgatva legalább fényképen megörökítsem a kézzelfogható Transit-történelmet. Igyekeztem az érdekesebb részleteket felfedezni, bebújni a patikára felújított összkerekes MK2 alá, az utókornak megörökíteni az ártáblákat és motortereket. És közben John Conorra vadászó Terminátorként fürkésztem a gyepet, hátha kihozták Minden Transitok Szent Grálját (Gráljait): a Supervaneket.
És IGEN!!! Egy szűk kordonnal körülzárt területen egy Mk2-es Transit mellett ott volt a Supervan1, a Supervan2, a Supervan 3 és a Supervan4 meg a 4.2 is. Hogy a képen négy autó látszik, én meg hatot soroltam fel? Nem véletlenül. Ugyanis a Supervan3 az egyben a Supervan 2 is, mert a 3-ast úgy építették meg, hogy kis túlzással egyszerűen lecserélték a vázra szerelt műanyag karosszériát, mint egy RC modellen. Sajnos úgy tűnik, a Supervan2 karosszériája ezután megsemmisült, így a gyár kénytelen volt egy hangulatában a Supervan2-t idéző, szimpla dobozos Mk2-est építeni. Illetve a fullelektromos Supervan4 alapjaira készült az igazi versenyautós teljesítményekre képes Supervan 4.2 – ez az autó durva időket futott a Pikes Peaken, Bathurstben, a Goodwoodi hegyi felfutón meg a Top Gear tesztpályán is.
Pislogó bociszemekkel bekönyörögtem magam a kordon mögé, mert hát csak nem történhet meg az a szégyen, hogy belógó kerítéselemek csúfítsák el a fotókat. Bent aztán gyorsan előkaptam a kis kartondobozomat, és bolond óvodásként mutogattam a kis Supervan2-nek az igazi rokonokat – tessék haver, itt a család! Aztán persze igyekeztem körbefotózni mindet, benézni előre-hátra. Majd azt vettem észre, hogy egyre több pofátlan újságíró könyörgi be magát a kordon mögé. Nem is értem, egyesek mit képzelnek. Én itt körbeudvarolom a Supervanekre vigyázó cerberust, hogy mindenkinél jobb képeket csinálhassak, ezek meg fogják magukat és utánam jönnek. Belelógnak minden képbe, nem lehet tőlük rendesen hozzáférni a témához. Azt hiszik, nekik is kijár ugyanaz, mint a TC-olvasóknak? Micsoda banda!
Épp a Supervan1 elejét fotóztam volna, mikor azt látom, hogy pár nagyon nem újságíró kinézetű nyugdijas kezdte el feszegetni a kordont. Óbakker , itt mindenki vérszemet kapott csak mert én az előbb bekönyörögtem magamat? Mindjárt elkezd kajabálni a szekus arc, aztán mindenkit kizavar a francba a kordon mögül, hiányzik ez nekem? Finoman szóltam a beszivárgóknak, hogy szerintem előbb kérdezzék meg a tíz méterre kvaterkázó őrzővédőt, nem biztos, hogy örülni fog, ha csak úgy bejönnek. De mire a mondatot befejeztem, már bent is voltak (igazán fürgék ezek a mai nyugdíjasok), és az egyik lendületből rámarkolt a króm kilincsre és nyitotta az autót. Hé, hát ennyire azért tényleg nem kéne pofá…izé, mit is mondtak az előbb a 4X4 County sapkás arcok, mikor lefotóztam őket? Hogy tudom-e, hogy a harmadik fazon a képen a Supervan1 tulajdonosa? Gyors kérdésre kapott gyors válasz után ki is derült, tiszta szerencse, hogy nem kezdtem el rosszallóan ciccegni, mert hát az ember a saját autóját már csak hadd mutogassa másoknak, meg nyitogassa az ajtaját.
Utólag visszagondolva, amikor a felvétel gombot megnyomtam, akkor kellett volna a többi újságíróval a gyülekezési pontról elindulnunk a reptérre. Na, de ki a fene nézi ilyenkor az órát? Amikor olyanok derülnek ki, hogy az emberünk ötven évvel ezelőtt vette meg a raktár sarkában porosodó, motorjától-váltójától megfosztott Supervant? És hogy ha akarna, simán elugorhatna vele a Tescoba, vagy a tüzép telepre pár zsák cementért, mert a kocsinak RENDSZÁMA van!
Na, de már így is túl sokat spojlereztem a videóból, ami hamarosan érkezik, addig is nézegesse mindenki az egyre öregedő Transit mostanáig megjelent generációit, húsos galériát raktunk össze. Én egész biztos vagyok benne, hogy lesz a típus százéves is, nem tudom, minek kellene bekövetkeznie, hogy a Ford nyugdíjazza a Transitot. Mert ha egy hatvan éve bemutatott típus (a németek 1953-ban piacra dobott Taunus Transitját nem sorolja ide a hivatalos kánon), az angoloknál 59 éve piacvezető, és 2014-ben még az Észak-Amerikai piacon is elkezdték gyártani és árulni, azzal hosszú távra terveznek. Már csak azt kell valahogy elintézni, hogy a százéves bulira megint eljussunk.
További cikkeink
