Nem idén halt meg, hanem évekkel ezelőtt, és még észre sem vettük. Volt bajnokság, voltak versenyzők, és nézők is. De nem volt ember, aki szólt volna, hogy ez nem rali, hanem csak valami olyasmi. Elkúrtuk. Mindannyian, akik ott tébláboltunk körülötte. Mi versenyzők, mi csapatvezetők, mi rendezők, mi sportvezetők, mi médiások, és igen, mi nézők is.
Vádaskodjak, ki mikor és hány szöget vert százezrek kedvenc sportjának koporsójába? Azt sem tudom, meg lehet-e számolni minden kalapácsütést. Mikor kezdődött? Ki hibázott nagyobbat? Kinek a bűne, hogy két hete a versenynaptárban még nem volt rali bajnoki futam? És hogy csak négy futam szerepel a naptárban? Hogy nem lesz IRC és EK futam a Mecsek Rallye?
Az elmúlt másfél évtizedben a rali egyre inkább hasonlított egy kuplerájhoz. Mindössze egyetlen különbség volt: a kupiban a madám rendet tart. A magyar rali minthasportág lett. Kívülről a felületes szemlélőnek úgy tűnt, mintha sport lenne. Mintha egyenlők lettek volna az esélyek, mintha lettek volna szabályok, mintha lett volna technikai ellenőrzés. Közben senkinek sem tűnt fel, hogy előbb a külföldi versenyzők nem jöttek hozzánk, majd a mieink nem mentek külföldre, aztán a nézők is elkezdtek fogyni, majd a versenyzők, és úgy tűnik, már a versenyek is hullanak. Na, ezt legalább észrevették. És egyelőre elég rosszul reagáltak.
Van ennek sportértéke?
A magyar bajnokság futamai, és gyorsasági szakaszai évek, sőt évtizedek óta csaknem ugyanazok. Azonos gyorsasági szakaszokon nem érvényesülnek azok a képességbeli eltérések, amelyek a ralit és a pályaversenyzést megkülönböztetik. Egy pályaversenyző fejből tudja a pályát, a raliversenyzőnek a navigátor (versenyzőtárs) segíti a munkáját. A raliversenyzés sajátja az improvizálás. A klasszikus magyar gyorsasági szakaszok jelentős részén a magyar mezőny több tagja csukott szemmel és navigátor nélkül is eltalálna. Évtizedek óta nem jönnek hozzánk ütőképes külföldi versenyzők, és a mieink sem igazán villognak nevesebb külföldi, vagy éppen nemzetközi sorozatokban. (Vagy, ha igen, akkor sincs látszata.)
A környező országok a váláság hatásainak mérséklése érdekében évek óta közös bajnoki futamokat szerveznek, mi rendre kimaradunk. A magyar élmezőny megfúrta, hogy tavaly az egyik legnépszerűbb – és magyar közönség által is látogatott – osztrák futam szerepeljen a bajnokságban. Az osztrákoknak időnként van a szlovák- és a szlovén szövetséggel közös futamuk. Tavaly a magyar mezőnynek egy balhéktól sem mentes Arad Rali jutott. Amit egyébként szintén sokan fúrtak...
Fogy a mezőny. A pletykák szerint – ha nem igaz, az MNASZ helyreigazítást kér – az Országos Ralibajnokságba kiadott versenyzői licencek száma messze elmarad a várakozásoktól, és ötven körül jár. Az ezredforduló előtt bő 120 páros állt rajthoz csak az ORB-ben, és ehhez jött még a ralikettő. Talán a nemzetközi versenyek kicsit segítenének a szegényes mezőnyön.
Ha már szóba került a mezőny, nehezen tudom megállni, hogy ne szarozzam. Egy rakás Mitsubishi, amikről tíz éve álmodni sem mertünk volna, de arra senki sem gondolt, hogy unalmasak lesznek, mint a bűn. Sajnos sokan unalmasan, lassan, de legalább veszélyesen közlekednek velük. Nagy flash egy EVO-val versenyezni, de egy kis önkritika nem ártana.
Tavaly a mezőny eleje nagyon sűrű volt. Csaknem minden futamot más nyert, a betlik miatt hatan is esélyesek voltak a bajnokságra. Ezt leszámítva csak egy kategóriában volt értékelhető vívás a bajnoki címért. Ha megnéztük a mezőnyt, kiderült, nincsenek kisautós kategóriák, holott külföldön épp az R1/R2/R3 kategóriák a legnépesebbek. A versenyhez ellenfelek, kiélezett csaták kellenek. Miért néztük a kilencvenes évek elején önkívületben a szériazsigulikat? Mert életre-halálra ment a csata, mindent elvállaltak, és aki csak beleöblögetett, vagy elóvatoskodta, csúnyán kifújta az orrát a mezőny. Bocs, de annak nincs értéke, ha valaki sírnivalóan rosszul botorkál a pályán (túlzás lenne letalálásnak nevezni), és az év végén serleget kap.
Tavaly az IRC mezőny megmutatta, hogy a mi fiaink a fasorban sincsenek. Más íveken, más féktávokkal, egészen más tempóval mentek, mint a mieink, akik csukott szemmel megcsinálnak egy Orfű-Árpádtetőt. Meg kilométerenként adták a másodperceket a magyaroknak.
Hol az utánpótlás?
Sehol. Míg az IRC-n, a VB, valamint az SWRC-ben huszonéves srácok törnek maguknak utat, itthon az élmezőny veteránokból áll. Tíz-tizenöt évvel fiatalabb srácoknak kellene csatázniuk, de ők nem kerülnek elő? Nemcsak más országokban keresik tehetségkutató-programokkal a tehetséges gyerekeket, hanem a gyorsasági szakágban is gyerekek küzdenek egymással. Így került pl. – korengedménnyel – ifj. Ficza Ferenc az ETCC-be. Jó reggelt kívánok! Nagyon el kell gondolkodnom, kik azok az újoncok, akik az elmúlt pár évben jelentek meg az ORB-ben. És üres halmazt kapunk, ha az ütőképes autóval versenyző srácokat nézzük.
Az utánpótlást a ralitúrából és a „ralikettőből” várja az ORB. Ez a két bajnokság mára alkalmatlan bármilyen tehetséggondozási, kiválasztási feladatra. Gyakorlatilag WRC-k és kit-carok kivételével bármivel el lehet indulni bármelyik sorozatban. Ezek mára az ORB-nél rövidebb, lényegesen olcsóbb versenyzést nyújtanak. Önámítás azt gondolni, hogy bármilyen szerepük volna az utánpótlásnevelésben. Tíz évvel ezelőtt még komolyan vették, hogy a raliegyes licenchez korábbi meggyőző eredményekre, de legalábbis pontokra van szükség. Mára boldog-boldogtalan kap versenyengedélyt.
Kinek üzlet a ralisport?
Sajnos nem tudjuk, hogy hány néző áll a pálya szélén. Azt pedig különösen nem, hogy milyen kor-, jövedelmi-, stb. csoportba tartoznak. Az egyezményes állítás minden marketinganyagban, hogy százezrek követik a versenyeket a helyszínen. A fizető néző kategóriája itthon nem ismert. Soha senki nem foglalkozott azzal, hová tűntek a nézők a pályák mellől. Erre nem érv, hogy sok a műholdas csatorna, meg a valóságshow. Inkább utalnék a nyúlfarknyi mezőnyre és a szerényebbé vált élményre. Nem, nem a WRC-ken múlik, azok – már költségeik okán sem – sem valók a magyar bajnokságba. Harc kell! Azt akarom látni, hogy 130 kilométer után, az utolsó gyors rajtjába még három-négy versenyző áll be esélyesként. Nézőként gladiátorokat akarok látni, aki odajönnek, és életre-halálra, határon autózva megverekszenek a stopperrel és egymással.
Ugyancsak nem mérhető, illetve senki sem méri a versenyek és a versenyzők médiamegjelenéseit. (Turán Frici és Spitzmüller csapata tűnik kivételnek.) Érthetetlen módon a ralis kiadványok is mintha titkolnák, illetve kozmetikáznák a megjelenéseiket. Az ORB médiamegjelenése meglehetősen harmatos. Minden napi sporthíradóban szerepelnie kellene a versenynek, önálló műsorban napi összefoglalókra lenne szükség.
De ha nincs mérhető közvetlen üzleti értéke, miből versenyeznek?
Nagyjából négyféle versenyző van. Az egyik saját pénzét öli a játékba. Lelke rajta, mindenki, aki autóversenyzésre adja a fejét, átesik ezen – vannak, akiknek csak ez jut. A másik – ők a legszűkebb réteg – megdumálja a hirdetőit, akik alapos megfontolás után hirdetési stratégiájuk részeként vesznek felületet az autón (illetve minden megjelenési felületen és helyen). A harmadiknak azért ad a szponzor pénzt, hogy eldicsekedhessen, hogy neki mennyire jól megy, hiszen be is szállt egy drága sportba. Nincs okoskodás, csak időnként meg kell jelenni egy-egy zártkörű szponzorrendezvényen, meg kell pár embert autóztatni (vagy még azt sem), és kiválóan működik az egész.
Vannak viszont olyanok, aki pénzt csinálnak. Nem értek hozzá, de nekem nehezen tűnik legálisan kifizetődőnek, ha annyit kell visszatolni, ami az ÁFÁ-t sem fedezi. A mai tarifákat nem ismerem, de évekkel ezelőtt már az „ÁFÁ-ért” ajánlat ezekben a körökben nem volt túl kedvező. Drága sport, bírja a költségelést. Egy versenygumi 80, azt sem tudni, mennyi kell belőle, versenbenya literje bőven 2000 felett, az autó törik, szakad, fogy, kell bele még egy (két) váltó, meg a motort is fel kell újítani – versenyenként. Elhiszem, hogy ebből a pénzcsinálásból lehet versenyezni (is), de nem hiszem, hogy az ilyen megoldások a ralisport jövőjét szolgálják. Épp ellenkezőleg: sokakat elriasztanak.
Mára a múlt homályába vész egy másik nem versenyzési célú pénzcsinálási mód, az illegális fogadás, ami életveszélyes helyzeteket is hozott. (Ugye senki sem gondolja komolyan, hogy a kilencvenes évek végén a rajongók spricceltek olajt egy versenyautó szélvédőjére, vagy tettek köveket, gerendákat autók elé?!)
A sportrendszám pedig ezeket nem fogja kifehéríteni...
Úriemberek?
Sajnos ez a szó jut legutoljára eszünkbe, amikor egy raliversenyzőre gondolunk. Talán csak a sportszerűség jöhet utána. Sokan és sokat tettek ezért. Nem kivételesek a tiltott pálybejárások és a tiltott szervizek, de ismertek tettlegességig fajuló nézeteltérések is. Sajnos a Nemzetközi Fair Play Bizottság számára ralis berkekben nem sok babér terem. Amikor egy magyar bajnok megdőlt a pályabejárási szabályok megsértésével (ezt az egyszerű emberek csalásnak hívják), nem elismeri, hogy bocs, megdőltem, hanem arról kezd mesélni, hogy hülyeség a szabály.
A raliban csak a szervizparkban lehet az autót átgumizni. Máshol csak az autóban lévő gumikat lehet feltenni. Annak érdekében, hogy a szabályt be is tartsák, a technikai ellenőrök megjelölik a szervizparkból kihajtó autók felnijeit. Makacsul tartja magát az a pletyka, hogy a gumijelöléshez használt festékből egyesek bevásároltak, és miután átgumizták az autót – tiltott szerviz, kizárás járna érte – megjelölték vele a kereket. Csak rosszul, ezért megdőltek.
Nincs még egy sportág, ahol ennyit pusmognak csalásról. Esetünkben unfrankó autókról, tiltott pályabejárásról, tiltott szerviről. A szurkolók vallásos áhítattal hiszik, vagy nem, hogy egy versenyző csalós autóval megy, de valahogy nem sikerül minden kétséget eloszlatnia az ellenőrzéseknek. Olyan sem nagyon volt, hogy ha elverték, elismerte volna vereségét, és ne sírt-rítt volna versenyző. Egy kéteurós alkatrész adta meg magát, lelazult, és elment az ereje, elgumiztuk magunkat.
Sportszakma és sportpolitika
Itt az ideje, hogy eloszlassunk egy félreértést. Nem attól lesz egy szövetségi elnök jó sportvezető, hogy maga is művelte az adott sportot. Nézzünk körbe és kiderül, hogy a legsikeresebb sportágak szövetségeiben az elnökök csak szeretik az adott sportot. Az elnöknek és az elnökségnek a dolga a sportpolitika. Ahhoz politikai kapcsolatrendszer kell, látni kell a sportoló számára idegen pályán, és azért kell dolgozni, hogy a sportág működését nemhogy ne lehetetlenítsék el idióta szabályok, és rugalmatlan partnerek, hanem adottak legyenek a keretek, amelyek megkönnyítik a versenyzők életét. Volt az MNASZ-nek örökös bajnok elnöke, akinek versenyzői pályafutását tiszteljük, szeretjük, de a szövetség élén maradandót sajnos nem alkotott.
Ha van egy olyan „társadalmi elnökség”, amely megfelelően tudja a sportág, és a szakágak érdekeit kifelé (leginkább a döntéshozók felé) képviselni, akkor messze meghaladjuk minden eddigi elnökség sportpolitikai produkcióját. Nem attól lesz egy elnök jó, hogy autóversenyző volt, ezért felőlem lehet sakkozó, vagy egy tesiből felmentett, jogosítvánnyal sem rendelkező ember is. Nem emlékszem, hogy dr. Csányi Sándor aranylabdás lett volna, mégsem tűnik rossz elnöknek. Erről jut eszembe, legközelebb beválaszthatnának egy pénzembert is, hátha ő talált volna lóvét legalább az IRC megszervezésére.
A sportszakmát a szakágaknak kellene csinálnia. Kellene, vagy inkább kellett volna, mert tizenöt hónap után a közelmúltban sikerült csak rali szakágvezetőt kinevezni. (Messze nem élvez többségi támogatást, gyermeke – jogerős eltiltása alól épp a napokban amnesztiával mentesült, egyébként aktív – versenyző, de még az egri fiaskó után sem zárt össze a rali szakág, és nem sikerült olyan szakágvezetőt találni, akit a csapatok több mint fele támogatott volna.) Egyéves megbízott szakágvezetői produkciójában nem látszik az átütő erő.
Sírnak a versenyzők, hogy szar a helyzet, de közgyűlésre már akkor sem mennének el, ha pénzt kapnának érte. Hadd ne vegyem komolyan a sírásukat, ha képtelenek néhány órát egy szombaton erre szánni. A ralisport most issza annak a levét, hogy vagy hagyták sodródni, vagy gyakorlatilag minden koncepció nélkül nyúltak hozzá a szabályokhoz. És ez a sportszakma felelőssége.
Feltámadás?
Hiszek a magyar rali feltámadásában, de nem hiszem, hogy azok, akik elszúrták az elmúlt két évtizedben, képesek lennének a csodát véghezvinni. Nem látványos összefogásra van itt szükség (különösen nem nevezési díjat növelő összefogásra).
Meg kellene vásárolni tíz évre az ORB és a ralikettő jogait, és promóterként az alapokról újraépítkezni. Lenne három-négy hazai bajnoki futam, részben közösen a szlovák, horvát, szlovén, osztrák és román bajnoksággal, két-három közös külföldi futam. Mindemellett feljutási rendszer az alaposan átalakított másodosztályból, ahol csak 1600 köbcenti alatti szívó motoros autókkal lehet versenyezni. Az ORB mezőnyében szükség van a – pénzdíjas – márkakupákra. Egy percet sem várathat magára a Citroen Trófea magyarországi elindítása. Ha az kell a békességhez – és az kell – jöjjenek a külföldi versenyigazgatók, sportfelügyelők és technikai ellenőrök. Nem azért, mert a mieink nem értenek hozzá, hanem mert a külföldiek nem érintettek az elmúlt húsz évben.
Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!
