Valahol ott ért véget a történet, hogy végeztünk
a bukócsöves Subaruval. Aki olvasta a
beszámolót, tudja,
a helyszín az
ádándi ralikrosszpálya. Aki nem
olvasta, gyorsan fussa át, hogy képben legyen. Bár eleinte,
a fotózás pillanataiban még eléggé fáztam, a Subaru csinált
annyi adrenalint, hogy a hideggel már nem nagyon foglalkoztam.
A szöcske látványától mégis fáztam egy kicsit a szó szoros és
átvitt értelmében egyaránt. A szöcske tök nyitott, még szélvédője
sincs. Vagyis van, egy darab rács, aminek a lyukain
a lódarázs talán nem, de minden nála kisebb rovar, valamint
természetesen a menetszél is boldogan slisszol át. Tudom, lesz
rajtam télikabát meg zárt bukó, de akkor is. Adrenalin ide vagy oda,
nincs az a kifejezetten kellemes, nyár végi motoros idő; fázni
fogok, de nagyon.
Az is aggasztott, hogy a szöcske egy tákolmány. Autót építeni
nem könnyű feladat, abban, hogy a mai autók olyanok, amilyenek,
rengeteg tapasztalat, munka és pénz van, évtizedek izzadtságát
lehetetlen lelkesedéssel pótolni. A szöcske esetében ráadásul még
csak nagyon sok pénzt sem fektettek az alkotók a projektbe,
a kis Frankenstein születése valahogy így nézhetett ki:
− Te Gézám, marha jók ezek a kis vackok, nem dobunk össze mi is
egy ilyet, nem lehet akkora vasziszdasz, nem?!
− Imikém, én összehegesztem neked az ejfeltornyot is. Cső is van
bőven, maradt még múltkorról, amikor a nyúlketrecet csináltuk.
− No, nekem meg van még a Trabiból a futómű fékestül,
a motort kiszedjük a pözsóból, az már úgy sem fog járni többé
szegény. A többit majd meglássuk!
A szöcskét 300 ezer forintért vásárolták. Leírom még egyszer, csak
előtte még egy adat: a legolcsóbb Suzuki, az egyliteres Splash
listaára 2,2 millió forint. A szöcskét 300 ezer forintért
vásárolták. Nem egy olyan embert ismerek, aki ennél többet fizet négy
gumiért, ez meg egy kész raliautó. Na jó, százezer forintot még
költöttek rá, a Peugeot-motort kicserélték egy 90 lovas, 1,8-as
Volkswagen blokkra és volt egy kis gebasz a Trabi fékrendszerével,
de ezzel vége. Nincs végtelen szopás, a szöcske nagyon egyszerű
szerkezet.
De milyen lesz vezetni? Ha hiányzik a szakértelem és az anyagi
háttér, és Trabant-alkatrészekből dobálják össze a járgányt
megfelelő tudás nélkül, akkor semmire sem úgy fog reagálni, ahogy kéne,
ergo nem lehet rendesen irányítani, ezért nemhogy nem lesz jó, de
egyenesen kellemetlen, sőt, idegesítő lesz az esetlensége, talán még
veszélyes is lesz és…
− Vedd fel ezt a sisakot, ezen van plexi. Ott a tetején
tudsz a legkönnyebben bemászni. Minden relatív. Az, hogy
legkönnyebben, ebben az esetben valójában azt jelentette, hogy nehezen.
Feltornáztam magam a szerkezet tetejére, onnan egy kicsiny lukon
át bepréseltem magam egyenesen a vasdarab kellős közepébe.
Biztonsági öv bekapcsol, kis kapcsoló kattint, piros gomb megnyom,
motor berreg, motor lefullad. Megint nyom, megint berreg, megint
lefullad. Vagy négyszer egymás után.
A jót is szokni kell, ezt meg pláne; sebaj, néhány próbálkozás után
nagy nehezen elindultam végre. Minden iszonyatosan szokatlan volt.
Egyrészt kábé olyan közel ültem a földhöz, mint egy gokartban.
Másrészt nem volt váltókulissza, így hiába lehetett másodikban és
harmadikban végigmenni a pályán, még ezt a két fokozatot sem
mindig találtam meg. Harmadrészt volt a szemem előtt egy rács, és
ez gyakorlatilag haza is vágta a térérzékelésemet.
Ha hitetlenkedik, nyugodtan próbálja ki akár gyalogosan, milyen
érzés úgy közlekedni, hogy az ember szeme előtt egy rács feszül. Minden
ugyanaz, másképp. Csak nagyjából érzékeljük a külvilágot, nem
tudjuk, pontosan hol vagyunk, milyen messze vannak tőlünk
a tereptárgyak. Agyunknak olyan sokáig tart lefordítani az
információkat, hogy másra már nem is nagyon marad ideje.
Nagyjából két körön keresztül úgy éreztem magam, mint
a hároméves kisgyerek, akit először vitt el apukája az
állatkertbe, a zsiráf kifutójánál. Olyasféle gondolataim voltak,
hogy hmmm, meg izé, meg ájjájjájj, meg húvaze; ennél többre nem
jutottam. Eleinte persze nyomni sem nagyon akartam, hiszen hideg volt
még a motor, de ha akartam sem lett volna sok értelme; a gép
volt az úr, nem én, efelől nem volt semmi kétségem.
Aztán szépen lassan kezdett összeállni a kép. Az agyam úgy
tett, mintha a rács ott sem lenne, egyszerre elkezdtem olyannak
érzékelni a teret, amilyen valójában, rácsmentesnek. Ahogy
a térérzékelésem visszajött, lassan fel is bátorodtam, és
elkezdtem szorítani a torkát a szöcskének. Imádta, én nem
kevésbé.
A szöcske elvileg nincs 400 kilós, a motor meg elvileg 90
lovas. A WRX STi 1500 kilós és 300 lovas. Ha a szöcske
tömegét megszorozzuk 3,75-tel, megkapjuk a Subaru tömegét, már
csak a teljesítményét kell felszorozni, hogy lássuk a valós
arányokat. A szöcske, ha másfél tonnás lenne, és ugyanekkora lenne
a tömeg/teljesítmény aránya, 337,5 lóerős lenne, vagyis úgy
lenyomná az STi-t, mint a sicc.
A valóságban azért ennyire nem volt durva a helyzet.
A szöcske nem ment úgy, mint a Subaru, de azért nem is úgy
ment, mint egy 90 lovas kocsi. Jól gyorsult, bőven volt ereje minden
manőverhez, de nem szakította le a fejem, nem a motor ereje
miatt kedveltem meg. És itt térjünk vissza a nyúlketrechez egy
pillanatra. A szöcske egy tákolmány, a puszta látványa
tényleg nem üt nagyobbat egy nyúlketrecnél, mégis minden tiszteletem az
alkotóké, a szöcske ugyanis remek. Alacsonyan van
a súlypontja, jó a súlyelosztása, kezes, jól irányítható,
maga a tökéletes játékszer.
Néhány körbe beletelt, mire minderre rájöttem, utána viszont nem
akartam kiszállni többé. Sodródó farral zúztam folyamatosan.
A szöcske nem túl-, és nem alulkormányzott, egyszerűen úgy jó,
ahogy van. Egyszer sem pördültem meg, mindig pontosan éreztem, meddig
mehetek el, mindig tudtam korrigálni. A vége felé már nemcsak
a murvás, de az aszfaltos részeken is el tudtam indítani
a fenekét, ami némi ellenkormányzás és gázadás következtében hamar
újra megtapadt a talajon.
A hidegből semmit sem érzékeltem, de adrenalin ide vagy oda,
a kulissza azért egy kicsit hiányzott. Meg lehet szokni, hogy
nincs, ha az embernek már pontos elképzelése van arról, hol találja
a fokozatokat, használható a váltó, de még így is rosszabb,
mint a legeslegrosszabb kulisszás váltó, amivel valaha
találkoztam. Minden más mellékes. A szűk hely, hogy nem lehet
állítani az ülést, a menetszél. Nem is tudtam, hogy van menetszél,
az adrenalin annyira elborította az agyamat. Csak egy dolog mozgatott,
hogy menjek, ahogy csak bírok.
Nem számít a köridő, vagy, hogy szépen, pontosan autózzak.
Nincs mérnöki precizitás, mint a versenypályán, csak az autózás
tiszta öröme. Csak egy a fontos, hogy haladjunk, és jöjjenek azok
a csodálatos kanyarok, egyik a másik után.
Bemászáskor kínlódtam, kifelé meg nem is tudom, hogyan szálltam.
Mint Guczoghy György libbenhettem ki boldog öntudatlanságban, közben
Csikóst nógattam: „Te jössz, Csiki! Ezt ki kell próbálnod! Beszarsz,
behugyozol! Ne mondd nekem, hogy fáradt vagy, ilyenben még nem ültél
soha a büdös életben! Hagyjál már a Corvette-tel, kit érdekel
a Corvette? Ez egy szöcske, köze nincs a Corvette-hez, ez
százszor dögebb. Húzd a sisakot, menjél már!” És Csikós végül csak
beadta a derekát. Nem is bánta meg. Ha kíváncsiak
a véleményére, olvassák el újra a cikket.
