Örök hálám Igor Sikorskynak, Kármán Tódornak és az összes
kísérletezőnek, akik a 20. század elején megalkották a helikoptert,
mert a forgószárny zseniális találmány. A helyből felszállás és az egy
helyben lebegés ma már nem csak a helikopterek kiváltsága, de a
helikopter az egyetlen alternatíva, ha ezt a képességet nemcsak a
repülőtér és a kifutópálya megspórolására, hanem munkára is szeretnénk
használni.
Magyarországon sok helyen lehet ugrani, de egyetlen olyan hely van,
ahol helikopterből: Dunaújvárosban. Itt van egy civil Mi-8-as
helikopter, amit nyáron elsősorban ejtőernyőzésre, egyébként
teheremelésre használnak. Én is
ide jöttem, hogy immár
háromszoros visszaesőként újra átéljem a szabadesés élményét.
Nyáron rengeteg ejtőernyős versenyen jártam, ahol többnyire a
földről, néha a fedélzetről néztem az ugrásokat. Nyár végére annyira
kiéheztem, hogy úgy éreztem, nekem is ugranom kell. Mivel egyedül nem
tehetem (ejtőernyős képzésen kell részt venni), maradt az utas
változat, vagyis bejelentkeztem Horigához. Nem egyszerű egyeztetni.
Horigáék hivatásos
ejtőernyősök, egész nyáron oktatnak, tandemoznak, bemutatóznak és
versenyeznek. Minden hétvégén az ország más-más repülőterén. De az
ember ragaszkodik a fodrászához, a fogorvosához és a
tandempilótájához.
És ragaszkodtam a Mi-8-hoz is. Az L-410-es repülő 500 méterrel
magasabbra visz, ami plusz tíz másodpercnyi zuhanást jelent, de ez
mégiscsak egy helikopter, hátfal és klausztrofóbia nélkül, amiből a
megfelelő pillanatban egyszerűen kisétál az ember 3,5 kilométeres
magasságból.
A dunaújvárosi Mi-8 és személyzete nemcsak ejtőernyősök dobálásában,
hanem teherszállításban is gyakorlott: antennáktól pakisztáni
sérülteken át szinte mindent szállítottak már. Ők emelték be a Lurdy
Ház kéttonnás klímáit is. A 7,2 tonnás gép a kettő, egyenként 1500
lóerős gázturbinás hajtóművével három tonna hasznos terhet bír
felemelni külső felfüggesztésen.
és a közös állásszög szabályozható
A helikopter vezetése alapból is nagyon összetett, mert rengeteg
dologra kell figyelni egyszerre. Olyan, mintha egy nagy léggömbön
állnánk, ami mindig el akar dőlni valamerre, ezért állandóan korrigálni
kell. A pilóta mindkét kezével és lábával keményen dolgozik, hogy
egyensúlyban tartsa a gépet: a botkormánnyal irányítja az előre-hátra,
jobbra-balra dőlést a forgószárny állásszögének változtatásával (jobb
kéz), az egyesített gázkarral szabályozza a hajtómű teljesítményét és a
forgószárny közös állásszögét (bal kéz), a lábpedálokkal pedig a
faroklégcsavar állásszögét, ami a jobbra-balra fordulást eredményezi
(mindkét láb).
Ha kíváncsi, milyen arcot vágott Angéla, amikor kiugrott a
helikopterből, kattintson!
Már többször repültem Mi-8-cal és Mi-17-tel is. De eddig mindig le
is szálltam velük. Így történt, hogy egy szép napsütéses, ám kissé
szeles októberi napon ismét a kék kezeslábasban találtam magam, ahogy
Horiga a hevedereket igazgatja rajtam. Két ugrásommal már rutinos
tandemugrónak számítottam, nem kellett sokat magyarázni: felmegyünk,
kiugrunk, zuhanunk, leszállunk. Egyedül arra hívta fel a figyelmem,
mivel ez már a harmadik ugrásom, fokozottan fennáll a veszélye, hogy
végleg függő leszek.
Kellemesen izgultam, de egyáltalán nem féltem. A felszerelést
ismertem, tudtam, hogy sokszorosan túl van biztosítva. Egyrészt a
hevederzet és az ernyő nagyon erős. Ez az ernyő konkrétan 225 kg-ra van
tervezve. Ebből Horiga 80, az ernyő 25, én pedig bőven belül vagyok a
maradék 120-on. Másrészt pedig van mentőernyő és automata
nyitókészülék.
Felszereltünk és elindultunk a helikopter felé. Az 1980-ban
gyártott, Ukrajnából származó polgári Mi-8T nem mai darab, de műszaki
állapota kiváló, egy újjászületésen már átesett ( "nagyjavítva volt").
Ekkor leszerelnek róla mindent, újragyártási alapra hozzák, és újra
összerakják. Utána gyakorlatilag újnak lehet tekinteni. Félre kell
tenni azt az autókkal kapcsolatban kialakult gondolkodásmódot, hogy ami
öreg, az már nem lehet jó. A helikoptereket és repülőgépeket nem 5 évre
gyártják. A Mi-8 hivatalos élettartama 8000 repült óra vagy 30 év.
Miután minden utas beszállt, a pilóták beindították, és elkezdték
melegíteni a hajtóműveket. Kellemes rázkódás közepette egyszer csak
elkezdtünk emelkedni. Így, közel teljes terheléssel 8 m/s-os
sebességgel távolodtunk a földtől. Bár tud a Mi-8 16-18-as variót is,
ez a 8 pont elég ahhoz, hogy a gyors légnyomásváltozás ne okozzon
problémát a hallószerveimnek, és hogy legyen idő lelkileg is rákészülni
az elkerülhetetlenre - mert a helikopterből kiugrálás nekem még nem
megy rutinszinten. A Mi-8 erejétől az étvágya sem marad el. Az óriási
gázturbinák fogyasztanak rendesen: ejtőernyős üzem alatt percenként 15
l kerozint, azaz óránként 900 litert.
Első kiugrók lévén elég közel ültem az ajtóhoz, ami egy mezei
utasnak sokkoló látvány. Annak ellenére, hogy tudtam, van rajtam
ejtőernyő, pontosabban egy ember, akin van ejtőernyő, volt pillanat,
amikor mosolyom már nem volt felhőtlen. De a tériszony az első pár száz
méter után elmúlik, mert utána eltereli az ember figyelmét a táj, a
felhők, a repülés élménye. Annál is inkább, mert tudtam, ezt csak
felfelé élvezhetem, leszállni már nem a helikopterrel fogok.
Nézze meg videón is!
Ahogy emelkedtünk, egyre hidegebb lett, iszonyúan fáztam. 100
méterenként 0,6 fokkal csökken a hőmérséklet. 3500 m magasan már
javában mínuszok röpködnek. Remegtem, és a fogam is vacogni kezdett
volna, ha nem szól Horiga, hogy dolog van, össze kell kapcsolódnunk.
2500 m környékén magára csatolt, és jól meghúztuk a hevedereket. Most
már nélküle sehova - ebben a helyzetben ez kifejezetten megnyugtató. De
már nem ülhettem vissza az ölébe, mert hamar 3500 métert mutatott a
magasságmérő.
Egy csapásra elfelejtettem a hideget, eljött az idő, hogy
elinduljunk az ajtó felé. Szépen odasétáltunk a Mi-8 széléhez.
Megbeszéltük, hogy ne kapaszkodjak semmibe, mert ha az utas megfog
valamit, azt általában nehezen engedi el. Nehéz lett volna bármit is
elérnem, a Mi-8 hátsója akkora, hogy közel s távol semmi. Így
bátorságomról tanúbizonyságot téve megfogtam a hevederem, ahogy kell,
és odaálltam a helikopter legszélére. Kamerás Sanyi is átküzdötte magát
a tömegen, és leült a lábunk mellé. Lenéztem.
Ez az a pont, amit nagyon nehéz szavakkal leírni. Amit akkor érez az
ember, amikor 3500 m magasan áll egy helikopter seggének legszélén,
cipőjének orra kilóg a semmibe, alatta fehér felhők és a nagy üresség,
és közben -5ºC-os hideg szél csap az arcába. Lehet, hogy rosszul
hangzik, de igazából hátborzongatóan jó érzés.
Még egyszer átvillant az agyamon, hogy tényleg nem vagyok normális,
aztán már dőltünk is ki a semmibe. Ezután már nem gondol bele az ember,
mi is történik vele, hogy valójában nem más, mint 165 kg hevederekkel
összekötözött súly, ami 220-szal zuhan a föld felé. 220-szal, fékernyő
nélkül 350-nel. Vagyis ha nem lenne ejtőernyő, 75 másodperc múlva
becsapódna.
De az emberi agy csodálatos. Tudja ugyan, de nem gondol erre, hanem
a feladatra koncentrál. Én is arra figyeltem, amit előtte
megbeszéltünk. A testtartásomra: homorítottam. Ez nem volt nehéz, 12
évig szertornáztam, még így hat év után is simán le tudok menni hídba.
Néhány szaltó és orsó után beálltunk stabil zuhanási helyzetbe. Horiga
kidobta a fékernyőt, aminek köszönhetően Sanyiék is utolértek
minket.
A zuhanás szuper. A sebességet nem érezni, csak az óriási szelet,
amitől az ember arcbőre minimum 10 centit nyúlva csak úgy
flatterozik.
Néztük egymást Sanyival, néha ránéztem a magasságmérőmre, láttam a
többieket karnyújtásnyira mellettünk zuhanni, aztán megint Sanyit
néztem, aki hol velünk szemben, hol alattunk hanyatt zuhant, közben
folyamatosan vigyorogtam. Az egész nem tartott tovább 45 másodpercnél.
1500 méteren Horiga nyitott, és 3 másodperc alatt belobbant fejünk
fölött a sárga paplanernyő. Ekkor egyetlen tizedmásodpercre érezhetővé
vált a sebesség, mert innen Kamerás Sanyi még tovább zuhant, kb. 800
méterig. Elképesztő látvány volt, ahogy 200-zal elzúgott
mellettünk.
Aztán lassan elkezdtünk ereszkedni. Ez a második legizgalmasabb
rész, mert 1000 méter magasan lógni egy hevederben néhány zsinóron,
elég furcsa. Akinek tériszonya van, annak ez az igazán sokkoló, nem a
zuhanás.
Ugrok, már ugrok! – avagy ami a Mi-8
cikkből kimaradt
A cikk szerkesztése közben Winkler és az egész szerkesztőség
jól szórakozott. Hogy miért is?
Ebből a posztból megtudhatja.
Fenn hihetetlen a csend, csak az ernyő suhogását hallani. Lóg a láb
a levegőben, és az ember arra repül, amerre akar. A legszabadabb érzés,
ami létezik. A leszállást kivéve végig az én kezemben voltak az
irányítózsinórok, csináltunk pár forgást, ezt-azt, ami leginkább a
hullámvasúthoz hasonlítható, csak jobb. De sajnos ez sem tart örökké,
mindössze 5-7 percig. Leszállásunk az egyre nagyobb szélnek
köszönhetően nem volt a legsimább, de ez mit sem csorbít az
élményen.
Adatlap
Típus: Mi-8T
NATO kódneve: Hip
Hajtómű: Izotov TV-2-117-A, 2 db
Hajtómű teljesítménye: 1250 kW, 1500 LE/db
Fogyasztás: 900 l kerozin/óra
Üres súly: 7,2 t
Hasznos teher: 4 t
Külső felfüggesztéssel: 3 t
Max. felszállótömeg: 12 t
Kapacitás: 24 felszerelt katona vagy 12
hordágyon fekvő sebesült
Rotor átmérő: 21 m
Fülkeméret: 23 m³
Utazósebesség: 200 km/h
Max. sebesség: 250 km/h
Szolgálati csúcsmagasság: 4,5 km
Személyzet: 3 fő, 2 pilóta + 1 fedélzeti
technikus
Magyarországi bevezetése: 1968
