hirdetés

Az első amerikai autóval megjelent az első amerikai far is, és ez a
far több mint száz év alatt sokat alakult. Előbb több lépésben
hatalmasra hízott, majd fogyókúrán esett át, és volt idő, hogy barokkos
túldíszítettségben burjánzott. Később jellegtelenségbe és
tanácstalanságba fulladt, mint mára az amerikai autóipar nagyobbik
része, amely nem igazán találja saját útját az európai, japán és koreai
konkurencia nyomása alatt, az elodázhatatlanul bekövetkező energetikai
korszakváltás árnyékában. És még az aktuális gazdasági mizéria is
sújtja szegényt: pár napja olvastam, hogy a hitelpiac összeomlása miatt
27 százalékkal csökkent a személygépkocsi-értékesítés az Államokban.
Sovány vigasz lehet a Ford, a GM és a többi honi márka számára, hogy a
visszaesés a piaci ellenfeleket is sújtja.

De ez mellékszál, mert mi most a napi gondokat félretéve,
nosztalgikusan mozizgatva amerikai farokat bámulunk a következő
percekben. Nem fog mindegyik mindenkinek tetszeni, de mind garantáltan
forró lesz. A nyers testiségbe némi érzelmet és intellektualitást is
keverünk, megpróbálván kitalálni, mit is gondolhattak a gépek tervezői
és gyártói a világról, melyben alkottak és éltek.

A T-Fordtól indulunk, az első autótól, amely a korábbi
manufakturális gyártás helyett futószalagról ömlött lefelé 1913
augusztusától, pár év alatt elárasztva Amerikát – épp idén október
11-én lesz száz éve, hogy eladták belőle az elsőt. Ez a far nem túl
szexi, akkoriban mégis sokak vágyának tárgya volt. Farmerek, boltosok,
könyvelők, tisztességes iparosemberek néztek utána ábrándozva, miközben
gyors fejszámolást végeztek, mennyit kell még takarékoskodni vagy
kölcsönkérni, hogy egy Ford-szalonba besétálva magukévá tegyenek egy
Bádog Böskét. (Tin Lizzy volt a T-Fordok beceneve.) Ez a fenék azért is
érdekes, mert jól mutatja az autók evolúciójának azt a szakaszát,
amikor a kezdeti hintóformától egyre inkább elszakadva a formaképzés
önálló útra lép.

Lizzy a nép autója volt, de természetesen akkoriban is készültek
luxusautók és rétegmodellek, amiket nem ilyen puritánra rajzolt a
tervezők ceruzája. Nézzük csak ezt az 1928-as, kétüléses Chryslert –
ugye, hogy gyönyörű? Ami külön aranyos: látszik a tervezők igyekezete,
hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. Legyen a
forma menő, sportos, de ha úgy hozza a szükség, mégiscsak férjen el
négy ember a kétüléses roadsterben valahogy. Erre a célra szolgál a
csomagtartóból kihajtható pótüléspad, amiben azért nem szívesen
üldögélnénk végig egy romantikus, esős délutánt.

Ennél az 1932-es Auburnnél viszont már nincs kompromisszum, csak a
lehengerlő forma van: a vászontetejű csoda kiváló eszköz volt a
vékonyabb pénztárcájú társadalmi rétegek idegesítésére. Felhívnám a
figyelmet az üzemanyagtankra: formás, formás – viszont a gyűrődőzónában
trónol. Ez a far tényleg könnyen fel tudott forrósodni egy ráfutásos
karambolban.

A nagy és nehéz autók is jó formában voltak a 30-as években: íme,
egy Packard Super 8, ahol a 8-as szám természetesen a hengerek számára
utal. De vajon honnan ismerős a pótcsomagtartó? Hol látunk manapság
hasonlót? Hát persze: a vadászok által tuningolt
Lada Nivákon – ilyen
lehajtható rácson hozzák haza a leölt vaddisznókat és őzeket, hogy ne
vérezzék össze az orosz erdőjáró elegáns kárpitjait. Azt is
megfigyelhetjük a képen, hogy a tolatólámpa sem mai találmány…

A negyvenes évek első felében Amerika segített elfenekelni a
fasisztákat, majd jöttek a boldog békeidők. A gazdasági fellendülés és
az olcsó üzemanyag tovább hizlalta az autókat. Íme, egy far 1948-ból,
bizonyítékául, hogy egy családi autó is lehet különleges: a Chrysler
tervezőit elkapta a nosztalgia, és ezen az úgynevezett woody kivitelen
a modern formát a tízes-húszas éveket idéző faburkolattal kombinálták.
Voltaképpen a szükségből gyártottak erényt: a háborút követő években
általános volt az acélhiány, az autók iránt viszont óriási kereslet
mutatkozott. Az emberek ezért megvették a fabódés járgányokat is, pedig
drágábbak voltak, mint a hagyományos karosszériával készültek. A képen
látható Town & Country például a Chrysler legdrágább modellje volt,
többe került pár száz dollárral, mint egy Cadillac.

Aki sok holmival utazott messzire, már akkoriban is kombit keresett.
És meg is találta, például egy ilyen 1949-es Chevrolet-ban. Ismerős a
forma? Nem csoda: az immár nálunk is kapható Chevrolet HHR dizájnerei
ezt a stílust modernizálták, sikeresen.

Az ötvenes években a gazdasági boom folytatódott, és kiegészült a
baby-boommal: mindenki gyereket csinált, ehhez a tevékenységhez pedig
jól jöttek az autós mozik és a hatalmas országúti cirkálók. Ebben az
évtizedben kezdődött és nagyjából a hetvenes évek elejéig tartott az
amerikai autóipar példátlan fénykora, amikor viszonylag egyszerű
technikájú, de elnyűhetetlen, komfortos és látványos modellek tucatjait
dobták minden évben piacra. Irdatlan szerkezetek születtek, amelyek
valós méretét nem adja vissza a fotó: az 1958-as Impala
csomagtartójában valószínűleg elférne egy mopedautó.

Szinte minden cégnél elgurultak a tervezők pirulái, és gótikus
katedrálisokat, barokk bazilikákat szerkesztettek fémből és műanyagból.
Krómdíszekkel bőven teleaggatott, kétszínű fényezéssel bolondított
ringó monstrumokat, amelyek mind azt hirdették, hogy az Államok nagy,
szép és gazdag hely, a létező világok legjobbika, legalábbis itt, a
Földön. Ez például az 1958-as Ford Edsel feneke. Az Edsel nagy bukás
volt annak idején, többek között a rossz árképzés és minőségi problémák
miatt, de leginkább mert a Ford éppen beleszaladt vele egy kisebb
recesszióba, ami több más márkát is érzékenyen érintett. Mára persze
kultuszautóvá érett, lehet, hogy egyszer kivesézzük alaposabban is.

Inkább nézzük ezt az 1958-as Lincoln Continental Mark III-ast, ami
majdnem úgy jön, mintha menne, mert hátulra is rácsot formáztak rá.
További agyament farok találhatók ebből a korszakból a galériában.

A hatvanas években az autóiparban is beköszöntött az űrkorszak. A
Gemini kabinoktól, az Apollo holdkompoktól és a Titan
gyorsítófokozatoktól transzba esett tervezők rakétaszárnyakat
ragasztottak a farokra, a helyzetjelzők vörös fényt kilőve tolták előre
a birodalmi cirkálókat - a közutakon is kitört az űrőrület. Klasszikus
példa az 1960-as Dodge Polara, a hátsó traktus igazi formatervezési
műremek, emellett még közlekedni is lehetett vele.

De ez az 1960-as, Continental kittel kiegészített Cadillac se
piskóta. Continental kitnek az autók végére toldott pótkeréktartó
egységet nevezik, ami a korai Lincoln Continentalokon tűnt fel először.
Ezt felhasználva tovább lehetett bonyolítani az autók amúgy sem
egyszerű megjelenését, ezért sok modellhez készítettek ilyet.

Az űrkorszak fejlődési vonala zsákutcába torkollt, az evolúciót az
izomautók vitték tovább a hetvenes évekbe. Ezek olyan sportos járgányok
voltak, amelyek formáját némi európai ízvilággal fűszerezték. Erőt,
dinamizmust sugallt mindegyik, gyorsan rájuk is haraptak a városi
vagányok, a szemüveges egyetemi tanársegédek és Hazárd megye lordjai.
Ma már egytől egyig kultuszautók, én például csöppet se tiltakoznék, ha
valaki beparkolna egy Dodge Chargert, egy Pontiac GTO-t és egy
Chevrolet Camarót a garázsomba. Elvégre amerikai autóból is három a
magyar igazság. De nem rossz ez az 1970-es Dodge Challenger sem, bár az
almazöld szín kissé ufószerűvé teszi.

És a mai farbámulás vége felé következzen a Ford Mustang, mert
anélkül egy amerikai autókról szóló cikk olvasójának hiányérzete lenne.
A Mustang kategóriáját tekintve
pony car, tehát mosásban összement izomautó. Mondjuk, ez a
Shelby-tuningos verzió állva hagyná a leggyorsabb pónit is, kívánom,
legyen egyszer Önöknek egy ilyen, ha szeretnék. Ez azért
teljesíthetetlen kívánság, mert többen olvassák ezt a cikket, mint
ahány eredeti Shelby-Mustang készült.

A hetvenes évek brutális olajválsága durván megtépázta az amerikai
álmot, az autók elkezdtek töpörödni, és sikeres modellek mellett
elszomorító kompromisszumok is születtek ebben az alkalmazkodási
folyamatban. A formaművészek visszahúzódtak klasszikus tevékenységi
területükre, a sportkocsik és más speciális rétegmodellek világába,
ahol máig születnek izgalmas produkciók, gondoljunk csak a Plymouth
Prowlerre, a Chevy SSR-re, az új Mustangra és Challengerre.

Ezeket azonban most nem tárgyaljuk ki, ez a cikk már így is lelóg a
képernyőről. Búcsúzom tehát. Bevágom magamat a piros Corvette-embe,
Corvette-farú motorcsónakomat vontatva elkrúzolok a naplementében fürdő
óceánpart felé, és ott belemerülök az amerikai álomba.

Ezúton is köszönöm Jerome16-nak (v8cars.hu) a cikk megírásához
nyújtott konzulensi segítséget.