Depressziós tinédzser voltam. Húszévesen majdnem öngyilkos lettem
egy nő miatt. Harmincévesen már igencsak nehéz lett volna rávenni, hogy
önszántamból vessek véget az életemnek, ugyanakkor mégsem mondhatnám,
hogy sokat komolyodtam volna. Miután nagyjából kikristályosodott, hogy
az autókon, jobban mondva az autózáson kívül nem sok minden érdekel,
minden energiámat ebbe fektettem. Mikor autóba ültem,
megpróbáltam minden helyzetben a képességeimhez mérten a lehető
leggyorsabban menni; más szóval kísértettem a sorsomat.
Kétszázharminccal érkeztem meg a féktávra az Árpád híd budai
lehajtójánál, százötvennel előztem a kocsisort a buszsávban nemegyszer,
és néha beestem az árokba mindenféle hegyi szerpentinek mentén. Aztán
elmúltam harminc, és azon vettem észre magam, hogy
már nem száguldozom, egyszerűen csak tempósabban haladok, mint a
forgalom.
Tíz év múlva tízéveset
Sorozatunkban szerkesztőségünk tagjai azt vizsgálják, hogy
az új autók mai palettájáról milyen, akkor már lélekkel bíró
használt autót vesznek majd 2017-ben. Az eddig megjelent
részek:
Később jött a család, a felelősség, és egy ijesztően tiszta és
eleven érzés a tudatalattimban, hogy másnap újra fel akarok ébredni. A
vezetés olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Még mindig
örömet okoz egy kanyargós hegyi szakasz, hogy a versenypályáról ne is
beszéljünk, de már nem vállalok semmiféle kockázatot.
Most, hogy multimilliomosként végre bármit megvehetnék NSX
Hondától a legújabb
Koenigseggig,
nincs sportautóm. Vagyis van, de nem olyan.
Amikor megvettem a
Radicalt,
rájöttem, a szupersportkocsik szépek, de semmire sem jók. Egy sportos
limuzinnal semmi bajom, a hot-hatch-nek is van értelme, hiszen teljes
értékű autó, amivel mellesleg autózni is lehet, de
a szupersportkocsik nem autók, inkább elegáns kiegészítők az
Armani öltöny meg a Rolex óra mellé. Egy ilyen autóról vagy százötven
nézőpontból jelenthetjük ki: nem praktikus, arról nem beszélve, hogy
sok pesti mellékutcában el sem férnek. Versenypályára meg van jobb.
Sokkal jobb. Úgy döntöttem hát, sportautó nem kell, kell viszont egy
könyörtelen, kompromisszummentes állat, amiben kiélhetem magam.
A
Radical SR3 mellett döntöttem. Kétüléses, pillekönnyű, a motorját a Honda
gyártotta, gyors, precíz, mindennél élvezetesebb és a tetejébe még
megbízható is.
Manapság egy 2007-es modellt már fillérekért megkaphatok
Angliában. Utcán nem használom, pedig lehetne - van rendszám és
forgalmi -, versenypályán annál többet, röhögve hagyom magam mögött az
aranybarnára szoláriumozott, fukszos ferráris-díszpintyeket. 2017-ben,
amikor már egy alap Ferrari 665-ösért is 67 millió régi forintnak
megfelelő Eurót kell fizetni, a használt Radicalt kevesebb, mint
tizedennyiért egyszerűen nem lehetett kihagyni.
Ebben
a kicsi, de könyörtelen, félig sport-, félig pályaautóban minden
vágyamat ki tudom élni, ráadásul nem kísértem a sorsot, hiszen
kizárólag versenypályán használom, ami még mindig a lehető
legbiztonságosabb közeg, ha nagyon gyorsan akarunk autózni. Más
élvezeti cikkre nem vágyom. Az
S2000-esek például
még mindig jók, szépek és gyorsak, és bár egészen jól tartják az
árukat, egyáltalán nem kerülnek sokba, nekem mégsem kell. Valaha a fél
karomat is odaadtam volna egyért, de ezen már túl vagyok.
Nem vagyok igénytelen, de elég sajátos módon vagyok igényes.
Egyrészt semmiképpen nem ülnék olyan autóba, amit nem szeretek,
másrészt nagyon fontosnak tartom, hogy megérje a pénzt, amit adtam
érte. Ezért nem veszek új autókat.
Hétköznap egy régi dízel ötös BMW-t hajtok. Szeretem, mert jó
nagy, de nem ormótlan. A motorerőről nem vagyok hajlandó lemondani. Már
rég nem a száguldozás végett, egyszerűen csak jó érzés, hogy a kocsi
elindul, ha akarom. Meg vész esetére.
A közel 300 lovas kombi 535xd-m
kicsit fiatalabb, mint a többi autóm, hiszen 2007-ben ez a változat
még nem létezett. Ugyanolyan kényelmes, mint az új, viszont nem
kell rá vigyázni. Nem zavar, ha a kutyák összesarazzák a csomagtartót,
vagy a gyerekek cipővel ugrálnak a hátsó ülésen. És télen is haza tudok
menni gond nélkül. Igaz, havat már két éve nem láttam, de az nem jelent
semmit, tavaly is - pont amikor februárban hőségriadó volt - egy hétig
0 fok körüli hőmérséklet volt júliusban, szóval bármi megtörténhet.
szerettem volna
Gondolkoztam A6-oson is, E-Mercin, sőt V70-es Volvón is, de az Audi
sosem tetszett, a Mercit meg a Volvót pedig kicsit öregurasnak látom.
Igaz,
közel a 42-höz már javában a B-oldalt hallgatom, de elásni még nem
szeretném magam. A Bimmer még tízévesen is sportos és elegáns. Meg
fiatalos. Mostanában - szánalmas, tudom - már erre is figyelek. Kicsit
többet jártam vele szervizbe, mint szerettem volna, ennek ellenére nem
bántam meg.
A harmadik autómat hosszas hezitálás után választottam. Mivel a BMW
elég nagy és elmegy árkon-bokron, tulajdonképpen nem volt szükségem
másik autóra. Az 535xd utazni, kirándulni és városban szaladgálni is
ideális.
A
Lexus LS-t
kizárólag szerelemből vásároltam. Ha jól emlékszem, több mint tíz
éve már, hogy először vezettem. Akkoriban is láttam benne a
tökéletességet, mégis olyan volt, mint egy rémálom. Az LS egy vákuum,
egy fekete lyuk. Beszippant mindent, eltünteti a valóságot.
A Lexus-hoz meg kellett érni. Én csodálkoztam a legjobban, amikor
komolyan elkezdtem gondolkozni, hogy vennem kéne egyet. Hiába, a mai
világban, amikor végtelennyi csatornán folyamatosan fények, hangok és
szagok áramlanak át tehetetlen agyunkon, amikor a reggeli kávémat sem
tudom meginni anélkül, hogy erőszakosan harsogó reklámok tucatjaiba ne
ütközzek,
beleszerettem a szerethetetlenbe, megkívántam a
megkívánhatatlant.
Lehet-e vágyni a semmit? Hát persze, hogy lehet, és itt nem a Tao
bölcsességére gondolok, csak a sima, hétköznapi semmire. Az
LS460 tökéletesen
elszigetel a külvilágtól, olyan,
mint forró nyári napon a tenger hűs vize. Csak fejest kell ugrani,
és már jó is. Az ember fel sem szeretne jönni többé, csak élvezi a
csendet, a nyugalmat, az egyedüllétet. Csak érdekességképpen jegyzem
meg, hogy a valamikor 25 milliós alapáron vesztegetett óriást ma a
tizedéért megvehetem, hiszen a biztosítás is drága, és senki sem
szeretne huszonlitereket tankolni az öreg V8-asba.
Engem azonban mindez egyáltalán nem érdekel. Sokkal többet
spóroltam, hogy használt autót vettem, mint amennyit kidobok benzinre,
ráadásul az LS-nek így 200 000 kilométer felé sincsen semmi baja.
Mintha tegnap gurult volna ki a szalonból.
Csöndes és biztonságos, mint egy koporsó. Nem zörög, nem ráz,
nem csinál semmit, csak van. Értem. Azt hiszem, nem is annyira autónak,
inkább nyugtatónak használom. Sosem fogom eladni, sőt, az is lehet, ha
végül nem hamvasztás mellett döntök, az LS-be ágyazva fogom
eltemettetni magam. Az lehet csak a tökéletes nyugalom!
További cikkeink
