hirdetés

Lehet, hogy mostanában egy kicsit jobban vagyunk egymással? Ha az
aktuálpolitikát jellemző minősíthetetlen hangulatot nézem, egészen
biztosan nem, de ha a közlekedő autósokat vizsgálom, azt gondolom, hogy
mégis.
Nem mondom, van még hová fejlődni, de úgy vettem észre, egyre
többen engednek be előzékenyen sávváltáskor, ha én vagyok udvarias,
szinte mindig megköszönik, és ez jó. Nagyon jó.

Az embert amúgy is elég frusztráció éri. Ha ez az autóban ülve
tovább fokozódik, senkinek sem jó. A sok idegeskedésnek elsősorban mi
magunk isszuk meg a levét, hiszen ilyenkor nem tudunk normálisan
viszonyulni embertársainkhoz, legyenek azok idegenek, kollégák vagy
éppen a család.
Gorombaságunkra gorombaság lesz a válasz, amitől majd még
rosszabbul érezzük magunkat. Manapság kevesen dobnak vissza
kenyérrel.

De szép lenne, ha mindenki egy csapásra udvarias lenne. Akkor az
autózás annyi érzelmet sem váltana ki, mint a metrózás vagy a Borsodi
Liga rettenetes összecsapásai, és mi sosem idegeskednénk. Az
ellenkezője is jó lenne.
Ha mindenki egységesen dudálna, tolakodna, mint a déliek,
természetes lenne, és nem jelentene semmit. A duda csak azt
jelezné, hogy "itt vagyok", vagy "vigyázz", nem azt, hogy "dögölj meg,
te szemét", vagy "kotródj innen". A tolakodás pedig egyszerűen az
előrejutás egyik eszköze lenne, és az unokáját iskolába fuvarozó
nagypapa épp úgy alkalmazná, mint a hülyegyerek élete első
sportkocsijában, amit apukájától kapott.

De nekünk más tradícióink vannak. Mi sokfélék vagyunk, és a
közlekedési morálunk, sőt az egész ország kialakulóban van.
A tolakodók megértik a tolakodókat, az udvariasak az
udvariasakat, de nem teljes az egyetértés. Ha jól veszem észre,
egyre normálisabb a hangulat az utakon, de persze ellenpélda is akad
bőven.

Sokszor látom, hogy emberek
nevelő célzattal nem engednek be gyorshajtókat, tolakodókat,
pedig azok vélhetően a 150. ilyen eset után is tolakodni fognak,
így a magát normálisnak tartó sofőr egy ilyen szituációban mindössze
annyit ér el, hogy balesetveszélyes forgalmi helyzetet teremt.
Fölösleges. A gyorshajtó majd jól összetöri magát, és abból tanul. Vagy
abból sem.

Most bizonyára sokan gondolják, hogy igen ám, de mi van, ha az a
barom pont az én kocsimba fúródik bele 120-szal, vagy az én gyerekemet
gázolja el, mert kisodródik egy kanyarban a belvárosban.
Sajnos, ez a veszély fennáll, de ez ellen semmit sem tehetünk. A
legjobban akkor járunk, ha hagyjuk tolakodni a tolakodókat, és
fütyülünk rájuk. Majd a rendőr vagy egy villanyoszlop elbánik velük. Ha
erősködünk, azzal csak tetézzük a bajt.

Más.
A magyar autósok nem szeretnek megállni a zebránál, ami
amellett, hogy tahóság, óriási hiba, a zebra ugyanis a gyalogosoké. Ha
nem adunk elsőbbséget, azzal ugyanúgy szabályt sértünk, mint amikor
átmegyünk a záróvonalon vagy a piroson, és a rendőr ugyanúgy
megbüntethet érte. Más kérdés, hogy nem ez a gyakorlat.

Ha valaki mindenképpen gázolni akar, sokkal jobban jár, ha nem a
zebrán teszi; ha a zebrán ütünk el valakit ötvennel, azzal ugyanúgy
vétséget vagy bűncselekményt követünk el (ez attól függ, mennyire
súlyos a sérülés, amit okoztunk), mintha gyorshajtás vagy ittas vezetés
következtében történne a baleset.
Ha a gyalogos belehal a sérüléseibe, öt évig terjedő letöltendő
börtönbüntetéssel is sújthatnak, ha többen halnak meg, ne adj'
isten, halálos tömegszerencsétlenséget okozunk, akár nyolc évet is
kaphatunk. Mennyivel egyszerűbb és egyben emberibb is fékezni, kedvesen
inteni, várni kilenc másodpercig, aztán boldogan továbbsuhanni azzal a
tudattal, hogy már megint jó fejek voltunk.

Megint más. A karácsonyi őrületben minden autós idegrendszerét
fokozottan veszi igénybe a sok forgalmi dugó.
December huszonnegyedikéig Budapesten gyakorlatilag sehol sem lehet
normálisan haladni, nincs menekülőút, nincs semmi, csak a végtelen
várakozás. Nagyon fontos, hogy ilyen embert próbáló szituációban a
sofőr úgy dönt, hogy neki most nagyon rossz, és idegeskedik, vagy
megvonja a vállát, és elfogadja a sorsát.

Tolakszol? Hogy dögölnél meg! Na gyere csak! Én tíz rongyért kapok
új tükröt a bontóban, de ahogy elnézem, a te fényezett, fűthető
elektromos szarod benne lesz jó párszáz misiben. Vagy:
Ide aztán biztosan nem fogsz beállni, apukám, én már fél órája itt
döglődök, várjál te is a sorodra!

Gondoljunk végig minden lehetőséget a számítógép előtt ülve,
higgadtan, érzelemtől mentesen.
Mi történhet, ha nem engedünk?

1.: Az egyszer biztos, hogy kitesszük magunkat és esküdt
ellenségünket is némi idegeskedésnek,
egy darabka stressz tehát mindenképpen jár az adott viselkedés
mellé.

2.: Jó esetben nyerünk négy métert, és ha valami hihetetlen
szerencsénk van, még kárörvendően végig is nézhetjük, ahogy a mögénk
beálló kolléga a lámpánál már éppen nem tud átcsusszanni. Nyertünk!
Stresszt és kárörömöt. Lehet, hogy még 45 másodpercet is.

3.: Ha az ellenséges gépjármű sofőrje mégiscsak erőszakosabbnak
bizonyul, befúrja autója orrát a mi autónk elé, és mi hiába
idegeskedtünk. Buktuk a négy-öt méterünket, ha pechünk van,
még a következő pirosnál is beragadunk, míg ő átmegy; teljes a
megszégyenülés.

4.: Ha nagyon balszerencsések vagyunk, az is előfordulhat, hogy
a másik, hozzánk hasonlóan erőszakos sofőr nekünk jön, és akkor
bizony ugrik a karácsonyi bevásárlás, állhatunk neki betétlapozni,
vitatkozni, üvöltözni, várhatunk két órát a rendőrre, sőt akár még egy
pofont is kaphatunk egy jól irányzott gyomrossal kiegészítve. Vagy
lerúgják a visszapillantónkat. Megéri?

Ha ellenben úgy döntünk, hogy a dugóban ésszerűbb elfogadni a
sorsunkat, és megpróbálunk a nehéz körülmények ellenére is udvariasan
bánni embertársainkkal, okos enged alapon beengedjük a várakozót, de
akár még a tolakodót is, ő boldog lesz, megköszöni a vészvillogójával,
mi intünk neki, vagy megvillantjuk a refit, és itt vége a történetnek.
Ő is jó fej volt, mi is, a nagy stressz helyett apró elégedettség lesz
osztályrészünk, ami nem nagy ügy, de
ha választhatunk, hogy elveszítünk háromezer forintot, vagy nyerünk
százat, nem kérdés, melyik a jobb megoldás. Csak aztán akkor se
felejtsük el, amikor újra a volán mögött üldögélünk. Boldog karácsonyt
és hanukát mindenkinek!