Amerika sosem ismerte ezt a műfajt, mert nem viselte meg eléggé a
második világháború. Európa ismerte, mert térden volt a gazdaság, drága
volt a nyersanyag. Japán is ismerte. Az
inas sportosság gyökerei a háború utáni éhkoppban, és a 70-es
évek olajválságában keresendők.
A Honda 1964-ben bemutatott egy
S600 nevű sportautót. Apró
roadster. 0,6 liter, ebből 57 lóerő(!), hozzá 575 kilónyi súly. Ma az
S2000-et árulja. Két liter, 240 lóerő. És hozzá 1270 kg. A két autó
ugyanarra van, ugyanolyan embereknek.
Negyven év elteltével 120 százalékkal több vasra, plusz hétszáz
kilóra van szükségünk ahhoz, hogy egy nyitott autóban ugyanolyan jól
érezzük magunkat.
1976-ban Európában a nép sportautója a Golf I GTI. 110 ló, 830 kg.
Idén a
GTI 200 lóerő és
1355 kiló. 63%-ot dagadt,
525 kilóval több anyag ad ugyanannyi élményt ugyanannyi
utasnak.
Az autókat használó emberek ugyanebben a periódusban (a hatvanas
évektől máig) nyugaton átlagosan 2,5 centivel lettek magasabbak és 11
kilóval
nehezebbek.
Az
emberiség arányaiban hatod annyit hízott, mint a sportautói.
Miféle marhaság ez? Hova tettük ezt a rengeteg atomot?
Miért nem forgat Morgan Spurlock egy Super Size Me-t a
sportautókról, amikor ilyen felháborítóan,
zsírtól tocsogóan kövér lett mind? Colin Chapman, a Lotus
alapítója, az autótervezés egyik legnagyobb lángelméje megszállott
súlyfaragó volt. Gordon Murray, a McLaren F1 tervezője ma is
rendszeresen zokog a vezetési élményt megfojtó tohonyaság miatt az
EVO magazin publicisztika
rovatában.
A helyzet egyszerű:
a súlyt nem lehet ellentételezni semmivel. Egy nehéz autó
mindenképpen lassúbb és bénább lesz. Ha vele erősödik a motor, ugyanúgy
fog gyorsulni. De a tehetetlen tömege lesodorja a kanyarívről. Ezért
hatalmas kerekeket szerelünk rá, hogy nagyon tapadjon. Ettől még
nehezebb lesz, és amikor mégis megcsúszunk, ennyivel nagyobb momentum
dolgozik ellenünk. Hogy a nagy tömeget megállítsuk, hatalmas fékeket
használunk. A nagy fék és a nagy kerék nehéz, ezért az autó rázni fog.
Ha ellágyítjuk a futóművet, hogy ne rázzon, billegni fog. Mindenhogy
rossz. A kövérség az intim érzékiség gyilkosa.
És mindezt miért? Miért vesszük tudomásul, hogy a technikai haladás
elveszi tőlünk az élményt?
Mert elpuhultunk. Klíma nélkül megbüdösödünk, ülésfűtés nélkül
kristályosra fagy a végbélrózsánk, hangszigetelés nélkül kipállik a
dobhártyánk, rádió nélkül halálra unjuk a feleségünk.
És mert nem akarunk meghalni többé. Legalábbis nem autóbalesetben.
Az
ENCAP töréstesztek
bevezetése óta szinten
minden generációváltás mázsányi nehezedést hozott. Nagy
szilárdságú acélt akarunk mindenhova, az acélra habosított műanyagot,
alá meg légzsákot. Perdület-, kormányszög- és
oldalgyorsulás-szenzorokat, ABS-t, ESP-t.
Egyetlen gyászoló anyának sem vigasz, hogy a fia vigyorral a száján
nyársalta fel magát a kettétört műszerfal csonkjára egy csodás
hajtűkanyarban. Ezért
a világ alighanem jó felé tart. De azért ilyenkor halottak
napján hullajtsunk el pár véres könnycseppet a könnyű és olcsó
sportautó sírja felett. Filigrán, kéjsóvár emléke szívünkben örökké
él.
További cikkeink
