A minap Gyulavitéz letette a szerkesztőség előtt a Subaru Impreza
STI tesztautót. Azt mondta,
három napot ment vele, neki ez elég volt, vigye, aki akarja. Nem
értettem. Vitéz közismerten elmebeteg, közveszélyes ámokfutó, ráadásul
rendes autóversenyző. Hogy lehet, hogy nem dízelmozdonnyal kell
kiráncigálni a kormány mögül, hanem magától kiszáll?
Az STI nagyon komoly célszerszám:
bő 280 ló, intelligens összkerékhajtás, hatsebességes váltó,
irgalmatlan fékek. A legijesztőbb a gumija: ránézésre alig megvagdosott
semi-slick, szemre idehaza egyedül a Hungaroring felületére való.
Miközben hazafelé tartottam vele a péntek délutáni forgalomban, a
nyelvemet elharapás ellen a szájpadlásra szorítva, azon tűnődtem, hogy
a kéjelgés és a vezeklés közti határ az autózásban pont ugyanolyan
elmosódott, mint a szerepjátszós szexben, és ez milyen nagyon
érdekes.
Az STI ráz, a kormánya az idegességig közvetlen, és egyáltalán nem
megy. Ez megdöbbentő egy 2,5 literes turbótól, ami pont azért
ekkora, hogy legyen tüdeje alul is, de nem megy, és kész. Viszont a
kuplung harapós, mint egy premenstruáló nőstény oroszlán, és a finom
közlekedést, a rángatásmentes váltást órákig kell szokni.
Aztán amikor nem bírtam tovább a büntető vánszorgást, és tisztult a
forgalom, adtam egy padlógázt, és kivártam, mi történik. 3500 körül
érezhető gyorsulás jelentkezett, 4000-nél hátrabicsaklott a fejem, a
nyelvem visszakunkorodott a manduláim mögé, azt mondtam, aarrrgh, aztán
belefutottam a leszabályozásba, a Subaru megtorpant, kiestem a
szélvédőn, zavartan körbenéztem,
és egy egész más kerületben voltam, mint ahol lakom.
Mi értelme ennek? Az STI-t nagyjából tíz percig élveztem a nálam
töltött három nap alatt. Ebben a tíz percben nem számított semmi, a
tarkójába vájt karmokkal dobáltam jobbra-balra, széttapostam és halálra
rémítettem vele magam. A tíz perc alatt elfogyott belőle 35 liter
benzin, de ennél sokkal nagyobb bajok történhettek volna. Például
megölhettem volna valakit, vagy elvehették volna a jogosítványom.
Ennél az Imprezánál lényegesen gyorsabb közúti járművet nem lehet
elképzelni. Ahol tölt a turbója, ott fájdalmasan erős. Irgalmatlanul
tapad, kanyarból úgy lő ki, hogy önkéntelenül is visít közben az ember.
Aztán fékez is, ha kell. De mi az ördögnek? Miért jó, ha egy autó
mindenki másnál,
és legfőképpen a sofőrjeinek 99 százalékánál gyorsabb?
Azért a tíz hitvány percért, amit végigrettegtem, véres szemfogakkal
jogosítványt csócsáló rendőröket vizionálva? A fenéket. Azért vannak
ilyen autók, hogy valakik elmondhassák, hogy 4 másodperc alatt felértek
százra, hogy ónos esőben úgy mentek el a Körúton egy Kispolski mellett,
hogy az ringlispílként pörgött át az Oktogonon,
hogy elvállalták a kanyart 160-nal, érezték, hogy sok lesz, de
rásimítottak ballal, volt egy finom ellenkormány, aztán kihúzták
gázzal, és szépen kiadta.
A sportos vezetés élménye abból jön, hogy az ember kifacsarja
magából és az autóból az utolsó cseppet, hogy érzi a vas minden
atomját, hogy a legutolsó gumimorzsa tapad még a kerék alatt, hogy a
kipufogó és a féktárcsa ugyanolyan színnel izzik,
hogy tudjuk, hogy mit lehet még éppen megúszni, és annyit
merünk, nehogy mindenki meghaljon.
Ezt az élményt képtelenség közúton átélni egy olyan járművel, aminek
a határai ennyire viccesen a fizikai környezet, a sofőr képességei, a
közlekedőtársak ritmusa és a szabályok felett húzódnak. De akkor minek
a 300 ló közútra összkerékkel? Minek a Mercedes hatliteres biturbója?
Miért kapható
egy rakás céltalanul erős, kihasználhatatlanul gyors autó, amik
a vezetés éményéből annyit adnak, hogy le lehet villogni velük a
TDI-ket az autópályán?
Az a kellemetlen helyzet, hogy
az autópiacon a katalógusadatok versenyeznek, nem az örömérzet.
Mert mennyivel egyszerűbb arról beszélgetni egy dolgos irodai munkanap
után, frissen meglazított nyakkendővel, hogy az ML55 AMG-vel megvolt a
240 az érdi emelkedő tetején, mint azt hitetni el a tehetős barátokkal,
hogy egy 15 éves MX-5-ösben bogárszájúra vigyorogtunk magunkat a
lepencei szerpentinen. 110 lóval?
A TC fennállása alatt a legboldogabb közúti perceket egy hitvány, 95
lóerős Ford SportKa és egy Clio Sport kormánya mögött töltöttem. Utóbbi
ugyan 180 lóerő, de mégiscsak egy kis Clio, az ég szerelmére.
A mindenkori kedvenc élményautóm a saját 21 éves Corolla GT-m,
ami 154 lóerő, de rendes hátsókerék-meghajtású, sperrdifis, és alig egy
tonna. Nem félek kihasználni, és ha a képességein túl merészkedem, nem
240-nel fogok bezuhanni vele egy sztráda menti kamionparkolóba, hogy
kiüssem a nyerges vontatót a sofőr alól, aki épp akkor vett egy natúr
franciát, kézi befejezéssel.
Egy örömautóhoz ezek kellenek:
kis tömeg, jó futómű, jó fékek, jó váltó, lelkes motor. Ez öt
olyan paraméter, amit képtelenség katalógusba foglalni, csak a
szenvedélyes élménybeszámolók alapján lehet elhencegni velük, és soha
senki se fogja komolyan venni. Próbált már valaki diszkópultnál azzal
csajozni, hogy a szakadt Corollája milyen érzékien fordul keresztbe,
ahogy összezár benne a difi? Mennyivel egyszerűbb kicsapni a csillagos
kulcstartót, és elmesélni, hogy amióta kiszedettem a leszabályozást,
megfutja a 287-et az E-Classe?
Nincs ezzel baj, az ismert státuszú presztízsautó pompás
marketingeszköz: azt üzeni, hogy sikeres ember vagy, aki megkapja, amit
akar. A valódi élményautó ezzel szemben
egy riasztó vörös vészjelzőlámpa: vigyázat, gyanús autóbuzi
elmebeteg vagy, aki direkt a hosszabb úton megy haza, mert arra több a
kanyar.
Ennek szellemében
az evolúció a rendes sportautók ellen dolgozik, mert az ilyet
választó emberek lecsúsznak a kívánatos, selyemcombú nőkről, és a
magukfajta háborodottak között gúvadnak esténként a sörükbe magányosan.
Akkor pedig nem épül több ilyen autó, hanem maradnak a virgoncság
helyett mesterkélt tapadást, a gyorsaság helyett álnok nyomatékpúpot
kínáló hasznavehetetlen dízel pozőrkabriók meg a kövér, tohonya,
klinikai luxusbálnák.
Mivel a fajfenntartáshoz a dugás szorosabban kötődik, mint a kéjért
autózás, mindenkinek azt javaslom, hogy vegyen valami csillogó vackot,
amivel reprezentálhat, amitől emberszámba veszik. De ha gyerekkorában
tolt mecsboxot keresztben a parkettán, berregve spriccelve a
nyálpermetet szanaszét, akkor
vegyen mellé titokban egy kicsi, kopottas, régebbi sportautót.
Ne árulja el senkinek. És ha teheti, szökjön el vele pár órára, vigye
ki egy versenypálya nyílt napjára, és tanuljon meg rajta rendesen
vezetni.
Az autózás ugyanis zseniális örömforrás, csak ez részben
törvényellenes, részben ciki. De valamikor a pubertás táján mindnyájan
tudtuk, hogy a konvenciók baromságok, a felnőttek majmok, és csak a
kéjvágy az igazi, meg a rokkendroll. Menj, keress pár jó kanyart.
nin
További cikkeink
