A hat fejegység a lehetőségekhez képest azonos és változatos körülmények között mérkőzött. Az alapteszt egy Toyota Avensisben történt, a beépített 13 centis szélessávú papír hangszórón. Ilyenkor a hangszórót a fejegységek saját erősítője hajtja. Ez most minimálteszt - a gyári rendszerek túlnyomó többsége ilyen színvonalú.

hirdetés

Érkezési sorrendben következnek a fejegységek, így a Sony az
első. A cégre tényleg igaz a szlogen, hogy minden szinten szinte
minden. Például autóhifi is. Technológiai háttérben, tudásban nincs
hiány, de valahogy ezen a színpadon nem tudott igazán maradandót
alkotni. Na jó, talán az Xes sorozat horrorisztikusan drágán, de az is
inkább különlegesség volt, mintsem hangkép, amivel együtt szeretnék
élni. Az utóbbi időben viszont a cég kifejezetten sikeres
megújhodásának lehetünk tanúi nagyjából azóta, hogy az Xplod szlogen
megjelent.

Sony CDX-R 3300


Ez a fejegység nem alapmodell.
Kisebb rokonaitól eltérően már tud mp3-as zenéket is lejátszani,
de ezen kívül más nagyszerű vevőcsalogató trükköt nem ismer.
Viszont jól felkészítették az öneladásra. Az első bekapcsoláskor szépen
beindul rajta egy fényújságszerű üzemmód, ami elmondja, hogy CD-s
autórádióval van dolgunk, ami szép, jó és erős. Kereken 4x50 wattos. Ez
a teljesítményadat így, ebben a formájában a valóság erősen pozitív
irányba történő transzformálása, és csak azért nem nevezem egyszerűen
lódításnak, mert biztos van olyan szabvány, ami szerint kijön az érték.
Maradjunk annyiban, hogy autóban, normál körülmények között ebből a
fejegységből is olyan 10-12 wattnyi erősítőteljesítmény jön ki. A
hátoldalon egy pár RCA-csatlakozót találunk, a vonal szintű kimenetnek,
és szabványos ISO-csatlakozókkal szólaltathatjuk meg a hangszóróinkat
és adhatunk áramot a fejegységnek.

A Sony CDX-R 3300 dögös kis cucc. Fekete és ezüst dominál rajta. A
kijelző széles, sok információ fér el rajta.
Használni viszont nem annyira kényelmes. A nagyobb gombok kicsit
lötyögősek, bizonytalanul mozognak. A kijelző alatti gombok túl aprók
és túl sokan vannak, hogy odanézés és alapos szemügyre vétel nélkül
használni tudnánk. A kijelző olvashatóságával nincs baj, bár az örökös
vizuális effektek kicsit zavaróak tudnak lenni. A CD-nyílást takaró
ezüst lap kézzel mozgatható. A használati utasítás korrekt. Semmi
rendkívüli nincs benne, de minden fontos dolgot tartalmaz.

A teszt legbénább hangú darabja. Internetes fórumok szerint a
Sony készülékek hangja sokat fejlődött az utóbbi időkben - hát én ezt
nem tapasztaltam meg a CDX-R 3300-zal. Erőtlen, testetlen hangkép, és
szörnyen kétoldalas sztereó. A Toyotában jobbra is egy hangszóró szólt,
balra is, de semmiféle ügyeskedéssel nem sikerült összefüggő színpadot
teremteni. Játszogattam a hangszín-beállításokkal - nem sok
eredménnyel. CD-n, rádión nagyjából hasonlóan, nem túl jó értelemben
vett autóhifis hangon szólalt meg. A belső erősítőjéről és a külsőről
is ugyanez volt a végeredmény.

Értékelés: 1

Blaupunkt Valencia MP34


Ez sem alapmodell, de a forgalmazó ezt ajánlotta tesztre, mert ez a
legkeresettebb
Kékpont a boltokban. Gondolom azért, mert már ez is megbirkózik
az mp3-fájlok lejátszásával. A katalógusokat vizsgálva és demófalakban
szemügyre véve a Blaupunktok divatjamúltnak és valahogy olcsó
kivitelűnek tűntek. A dobozból kiszedve most sem volt másképp, de
használat közben gyökeresen megváltozott a véleményem. A
kapcsolók jó helyen vannak, könnyen megtanulható az elhelyezkedésük és
a használatuk.

A menürendszer pillanatok alatt átlátható. A kijelző a fehér alapon
fekete betűkkel tökéletesen olvasható volt nappal is.
Az előlapot ezen a fejegységen sikerült a legkönnyebben levenni,
visszatenni - semmi akadás, erőltetés nem volt. Még az itt
alkalmazott ezüst X alakú díszítés is valahogy helyénvalónak tűnt,
amikor a fejegység be volt szerelve az autóba, és csak az asztalon
fekve hatott sután. Talán csak a hangerőszabályzó tekerőjét kellett
volna valahogy kiemelni a síkból, és akkor tényleg hibátlan lenne az
ergonómia.

A hátoldal is a blaupunktos hagyományoknak megfelelő. Csak ISO
szabványú csatlakozókat találunk. Amíg a japán készülékeknél egy 20
centis drót végén lógnak ezeknek az ellendarabjai, addig a német
tervezők ezt megspórolták, és közvetlenül a készülék hátuljába
csatlakoztathatunk. Ha sikerül. Az RCA kimenet is csak úgy érhető el,
ha egy mini-ISO-RCA csatlakozóra teszünk szert, merthogy ez sajnos
kimaradt a fejegység dobozából. Az antenna csatlakozása is más, mint a
távol-keleti darabokon, de az átalakítóját már szerencsére mellékelték.
A készülék dobozán nincs nagy betűkkel kiemelve, hány wattos.
Dicséretes példa: végre egy cég, aki kihátrált az értelmetlen
"ki mer nagyobb számot írni a dobozra" harcból.

A Blaupunkt Valencia MP 34 jobban szól, mint a Sony. Szélesebb
frekvenciasávban zenél, már-már összefüggő színpad alakul ki. Sajnos
hasonlóan szól rajta minden felvétel, és a Boney M dobosa lehetne gép
is, a hegedűsök meg samplerminta, Cannonball Adderley meg játszatna
akár utólag felkevert közönség előtt is. Amikor jobb végerősítőt és
hangszórót tudott maga mögött, kicsit azért megtáltosodott.

A rádió részre különösen kíváncsi voltam.
Az ősi autóhifis babona szerint ebben a műfajban verhetetlenek a
németek. Nos, ennek a Blaupunkt Valencia MP 34 sem mondott ellent,
de nem is erősített meg. Ott, ahol a többi fejegység bizonytalankodott,
ez a modell is hallhatóan több zajt kevert a vételhez. Ahol nagy
meglepetésemre távoli szlovák és magyar adókat tudtam fogni, ott a
későbbiekben ugyanezt más fejegység is produkálta.

A Blaupunkt Valencia meglepően
jól szerepelt az ergonómiavizsgán, és több mint elfogadhatóan a
hangzás teszten. Nem lennék vele hosszú távon boldog, de akik csak
egy megbízható mindenes társra vágynak, tökéletes választás lehet.

Értékelés: 2,5

Pioneer DEH - 1600

Ez viszont tényleg alapmodell. Ami azt is jelenti, nem tud
mp3-akat lejátszani. Ezen nem búsultam, de biztos lesznek, akik számára
visszatartó erőt jelent. A fejegység dobozán az adatokat böngészve
furcsa skizofréniára figyelhetünk fel. A rajzolt kijelzőn a
Powerful (erőteljes) felirat olvasható, a legnagyobb betű és a
figyelemfelkeltő piros szín a
4x45 watt szövegnek jutott. A szokásos népkábításból tehát a
Pioneer sem mard ki.

A doboz alján ellenben sokkal kisebb méretben ezt találja a szemlélő:
25W x 4 (DIN 45324, +B=14,4 V). Autóhifi hieroglifák olvasásában
kevésbé járatosak számára elmondom, ez annyit tesz, hogy
még a gyártó szerint sem tud többet kipréselni a fejegység magából,
mint 25 watt, és azt is egy elég jóindulatú DIN szabvány szerint,
ráadásul az autóban elérhető elméletileg legmagasabb 14,4 voltos
feszültség mellet. Gondolom, valaki már a marketingosztályon sem bírta
ezt a sok fellengzős teljesítményadatot, és partizánakcióban elintézte,
hogy az igazság is napvilágra kerüljön.

A Pioneer DEH 1600-as
nem tagadja, hogy az alsóbb néposztályokhoz tartozik. Műanyagnak
néz ki, mert abból is készült az egész előlap. Ellenben ezt a modellt
kezelni volt a legkönnyebb, akár úgy is, hogy nem bámultam
folyamatosan. A gombjai szinte maguktól vitték az ujjam a megfelelő
helyre, és rendkívül jó visszajelzést adtak. Pontosan lehetett érezni,
hogy a kapcsoló éppen működik. Egyszerűen klassz volt kezelni,
nyomogatni. A kijelzővel sem volt bajom. Talán nagy fényben kevés a
kontrasztja, de ezt a teszt alatt nem tapasztaltam. Az előlap viszont
levételkor mindig megakadt egy cseppet, ezért fokozott óvatosság
ajánlott. A hátoldalon a szokásos antennacsatlakozó és ISO madzag
mellett egy pár RCA kimenet is ott figyel, lehetőséget adva arra, hogy
később erősítőről is használni tudjuk.

"Ez a legszebb hangú" - összegezte a barátnőm egy rövid mondattal, és
nem mondok neki ellen. Amikor először bekapcsoltam, és megszólat a
zene, önkéntelenül is átfutott rajtam a gondolat:
"Hú de jó! Itt biztos valami turpisság van!" Volt is, mert a
hangszínszabályzó jó alaposan kiemelt mélyet, magasat, de mindent
lineárisra állítva is megmaradt az előny a többi készülékkel
szemben.

Először is van tere. Nem két hangszóró szól jobbról-balról; van
egy hangzó tér, és abban zenélnek. Még némi színpadmélység is
felfedezhető. Jól hallhatóak az eltérések a felvételi körülmények
között. Bizony a Boney M albumon simán ki lehet találni, az adott
számot melyik másikkal vették fel egy időben és stúdióban. És átjönnek
hangulatbeli finomságok is. A Hott Jazz Band énekesének finoman
kimódolt technikájára például csak a Pioneer segítségével lehet
felfigyelni.

Messze nem klasszis hangú még, de így is kiemelkedett a többi közül.
A sok dicséret után jöjjön némi kritika is. A CD része jól
hallhatóan gyengébb, sávhatároltabb, kevésbé lendületes hangú, mint a
rádió. Az utóbbi egészen meg tudott döbbenteni. Érezhető volt az
asztal, amire a bemondók támaszkodtak, lehetett hallani, ahogy
közeledtek-távolodtak a mikrofontól, és az egész atmoszféra nagyon
hitelesnek tűnt. Ez azzal jár, hogy a kellemetlenre kevert hangszínek,
a háttér nem oda illő zörejei, hangmérnöki balfogások már zavaróan
hatnak - de valamit valamiért. Nálam a teszt nyertese.

Értékelés: 4

Kenwood KDC-W 4527 G


A Kenwood doboza igazi
haute couture darab a többiekhez képest. Fekete alapon vékony és
elegáns fehér betűkel apró kis feliratok, a sarokban piros háromszög,
amit a cég emblémája inspirált.
Kicsi konstruktivizmus, kicsi Bauhaus. A készülék előlapja pedig
vidám formai játék a szürke árnyalataival. Úgy két lépésről. Sajna
közelebbről már látszik, hogy olcsó készülékkel van dolgunk, ugyanez
jobb anyagokkal lenyűgöző lenne, így azért hagy kívánnivalót maga
után.

A bekapcsolás után rögtön meggyőzi hallgatóját. Mert kellemes. A
mélyközép tartomány kicsit feldúsul, a legteteje pedig hiányzik. Nem
rossz. A beszéd, ének érthetősége fenomenális. A zongorahang viszont
totál műanyag, és a fúvós hangszerek jó része is inkább önmaguk
paródiája. Ebből a furcsa keverékből például az áll össze a jazz
válogatás lemezen, hogy Herbie Hancock és zenekara mintha Barbie és Ken
hangszerein játszana. Szóval akusztikus zenére nem ajánlom, de például
rádiójáték-rajongóknak remek választás.

Értékelés: 2,5

Panasonic CQ - C 1300


A Matsushita cégcsoport márkanevéhez valahogy sose társult a jó hifi
fogalma. Arra ott a Technics. Viszont igazán eminens videomagnókat meg
telefonokat vehetünk ezzel a felirattal. Na és akkor mi a helyzet az
autórádiókkal? Nos,
talán a Panasonic külseje áll a legközelebb az olcsó no-name
tucattermékekhez. Az előlap csillogó bronzos festést kapott, ami
elsőre szép, de minden ujjlenyomat meglátszik rajta, és sajnos
sérülékeny. A feliratok elnagyoltak, és mintha egy olcsóbb technológia
eredményei lennének.

A hangológomb elég ügyetlen, viszont a hangerő- és hangszínszabályzó
tekerő remek. Kellő méretű, ad visszajelzést, könnyű használni. A
kijelző az én példányomon narancsszínű volt, ettől nem kell megijedni,
van más változat is.
Bekacsoláskor a Panasonic sem felejti el közölni, hogy nagyonerős
tökjórádió, ami mp3-at meg wma-t is játszik. A hátoldalon egy pár
RCA kimenetet találunk, és a fejegység-történelem talán leghosszabb
drótkötegén ül az ISO táp- és hangszóró-csatlakozó - ezeket alig tudtam
beszuszakolni az Avensis műszerfalának amúgy elég nagy résébe.

A Panasonic elsőre nagyon meglepett és megfogott a hangjával. Nagyon
realisztikus. A Hot Jazz Band és az EMI válogatáslemezén is remekül
hallani, hogy a fúvósok nemcsak szép hangokat adnak ki magukból, hanem
bizony kicsit csattognak-szürcsögnek-nyikorognak is. Ez a játék
természetes velejárója. A zongorán is hallani, hogy tulajdonképpen kis
kalapácsok csapkodnak jól megfeszített húrokat. Ez nagyon drámaivá,
valóssá teszi a Panasonic előadását. A mikrodinamikának sincs híján.
Mindezek alapján
lehetne akár óriásölő, klasszis darab is. De sajnos nem az.
Ugyanis minden zene, minden lemez azonos színpadon, azonos tónusokkal
szólal meg. Ez leplezi le a nagyfokú realizmust. Ez a színpad meglepően
magasan van, kellőképpen stabil, de művi kreálmány. A nagy realizmus
néha agresszív hangzásba csap át. Ennek ellenére nekem a Panasonic volt
a teszt egyik pozitív meglepetése.

Értékelés: 3

Clarion DB 178R


Idén már sikerült bemutatni a Clarion legnagyobb darabjait, a
a DRZ 9255-öt,
és Érosz gyermekét, a
DXZ 948-at,
így év vége felé sor került a kínálat legkisebb darabjára is. A nagy
modellek sok pénzét igazán rendben voltak, de
az alapmodell kevés pénzért is hasonlóan jó anyaghasználattal és
formatervvel bír. Menet közben kiderül, hogy a forgatógomb kicsi,
nem esik igazán kézre, a gombok is aprócskák, el kell bizony olvasni a
feliratukat, hogy ne nyúljunk félre. A tesztmodell kijelzője kék, de
van más színű is. A bekapcsolás után a világ talán legidegesítőbb,
kukacok végtelen sorozatba szerveződését elmesélő képernyővédővel
találkozhatunk - szerencsére ezt gyorsan ki lehet kapcsolni. A
hátoldalon beépített táp- és hangszóró-csatlakozó, ellenben az RCA
kimenet egy drót végén lóg - érdekes öszvér megoldás.

A legnehezebben a Clarion hangját fejtettem meg. Tulajdonképpen jó.
Tulajdonképpen nincs semmi baj vele. A sávszélek megvannak. Dinamika is
akad. Meg térhatás is.
Nincs benne súlyosan zavaró momentum, mégse ragadt magával. Nem
lelkes, hanem tárgyilagos. Nem euforikus, hanem kimért. Hosszabban
hallgatva meg lehet szeretni, talán csak azért állt rá nehezen a fülem,
mert előtte a Clarionhoz képest sok-sok hibával, kiegyenlítetlenséggel
találkoztam. Ha nem létezne a Pioneer, ezt szeretném leginkább.

Értékelés: 3,5

-vissza a szavazógéphez-

A teszt végén szeretnék köszönetet mondani a
New Duett Kft.-nek és a
Q Autó Hifi Stúdiónak a
segítségért.