Jó érzékkel delegáltuk a megfelelő embert az Astra Kupára: Gyulavitéz már az első edzésen fejreállt a versenyautóval. Ilyesmi a biztonságos pályának számító Hungaroringen igazi bravúr, de kiváló szerzőnk így sajnos nem szerepelhet az első futamon. A versenytársak egyelőre fellélegezhetnek. - főszerk. -
Tizenegyedik éve már, hogy van márkakupánk, ami felettébb örvendetes
tény. A gyorsasági szakág hagyományai régebbre nyúlnak vissza, az
Astrák mégis áttörést hoztak a sportág történetében. Furcsán hangozhat,
hogy amikor Porsche, BMW és Mercedes túraautók csatáznak egymással, én
egy 100 lóerős kisautóval kapcsolatban beszélek áttörésről, pedig
komolyan gondolom. Számomra ugyanis az autóversenyzés azt jelenti, hogy
a versenyzők közel azonos technikával küzdenek, így tényleg a
leggyorsabb, és nem a legjobb autóban ülő versenyző halad át elsőnek a
célvonalon.
Mivel a többi kategóriában az autók közötti különbség számottevő,
általában már a verseny elején több részre szakad a mezőny. Még
elviekben sincs meg a lehetősége annak, hogy két-három embernél több
csatázzon a pozíciókért.
Nem úgy az Astra Kupában! Itt már évek óta harminc, hozzávetőleg
egyforma autó küzd egymással, nem ritka, hogy akár hatan röpködnek
centikre egymástól, élet-halál közt, kanyarról kanyarra. Erőből
lehetetlen előzni, kizárólag a pontos kanyarvétel és némi rafinéria
bevetése működhet.
Zengő Zoltán - a Mobil 1 Opel Astra Classic és a Shell V-Power
Racing Renault Clio kupa általában boldog tulajdonosa - azonban nem
csak a márkakupákkal alkotott maradandót. Kitalálta - jól bevált
külhoni példákat követvén - , hogy indít egy versenyt a versenyben,
nevezetesen a médiakupát, melynek résztvevői - újságírók, tévések - a
"nagyokkal" egy mezőnyben állhatnak rajthoz.
Így egyrészt mindenki remekül szórakozik, másrészt a méltatlanul
elhanyagolt események szép lassan bekerülnek a köztudatba. Ennek
köszönhetően egyre több néző, vagyis egyre emelkedetteb hangulat
jellemzi a versenyeket.
Kicsit későn, de még épp időben derült ki, hogy
idén a Totalcar színeiben is rajthoz áll majd egy versenyző: én.
A hétfői szabadedzést megelőző péntek reggelen még sem sportorvosi
pecsétem, sem versenyzői licencem, de még bukósisakom sem volt. Egész
napos eszeveszett rohanást és némi erőszakoskodást követően azonban
estére mindent beszereztem. Mondanom sem kell, milyen tébolyító
lassúsággal telt a hétvége, hogyan cammogott elém ólomléptekkel a hétfő
reggel, amikor a gépátvétel után végre elkezdhettem első igazi,
hivatalos szabadedzésemet.
A motor még hideg, a gumik is, és bár vezettem már ilyen autót,
újra hozzá kell szoknom a sziklakemény futóműhöz, meg a furcsa,
kényelmesnek egyáltalán nem mondható vezetési pozícióhoz. Fontosabb,
hogy a súlypont a lehető legmélyebben legyen, mint az, hogy kilátok -e,
vagy sem. Még szerencse, hogy ez csak egy szabadedzés, bajban lennék,
ha azonnal éles helyzetben kéne helytállnom. Mindenesetre szépen,
kedélyesen abszolválom első két körömet.
A vízhőfokmérő lassacskán felágaskodik, kicsit én is kezdem már szokni
a helyzetet, és gyorsítok a tempón. Szerencsére hamar visszatérnek az
emlékek, így különösebb nehézségek nélkül gyorsulok fel már majdnem
versenytempóra, de hát hosszú még a nap, hová siessek. Estig annyit
mehetek, hogy még meg is unom, úgyhogy nem erőlködöm. Ez ám az igazi
élményautózás!
Semmi stressz, zavaró tényező, a forgalom is elenyésző, szinte
fütyörészni támad kedvem. Nagy ritkán megérkezik egy-egy Clio, ilyenkor
úriember módjára félrehúzódok, úgysem vagyunk egy súlycsoport:
előbb-utóbb én húznám a rövidebbet.
Idillikus állapot. Az idő megáll, a valóság összeszűkül: csak az
autó meg az aszfaltcsík létezik. A tudat, hogy a Hungaroring igen
biztonságos versenypálya, tovább növeli eufóriámat. Ilyen átszellemült
hangulatban úgy érzem, egyszerűen nem történhet semmilyen rossz dolog.
Bár odakinn csak 15 fok van, a nap süt, aminek következtében szép
lassan dögmeleg lesz a versenyautóban. Ez az egyetlen zavaró tényező.
Homlokom verejtékét azonban fölfogja a tűzálló maszk, így igazából ez
sem szegheti széles jókedvemet. Talán már túlságosan is átadom magam az
élvezeteknek, és egy kicsit elmélázok...
Aki először merészkedik a pályára, végig kell hallgatnia, hogy
az egyetlen igazán veszélyes pont a 4. - közismert nevén Mansell -
kanyar. Nagyon gyors balkanyar, amit az Astrákkal negyedik
fokozatban veszünk be. Nem kevés autó maradt már ott a lendülettől
visszasodródva, a kanyar belső ívén lévő védőkorláthoz kenődve. Ezt
nekem is elmondták, rosszindulatát meg is tapasztaltam már többször,
tisztelem is kellőképpen. Mégis valahogy az történt, hogy a kanyar
előtti apró kihagyás következtében későn fordítottam el a kormányt, a
mozdulat így kényszeredetten nagyobbra sikerült az ideálisnál, amire az
autó erőteljesen kidobta a fenekét jobbra. Nem gond, állok a gázon és
ellenkormányzok, akkor semmi baj nem lehet. Hogy mindenki teljes képet
alkothasson, meg kell említenem, hogy az autó sebessége a kanyar
bemeneti ívén körülbelül 130 km/h. Szóval összeszedem valahogyan, de
ahogy visszafelé sodródok, egyszer csak balra indul el.
Kétszer játszom el ezt a mókát, vagyis négyszer korrigálok, de a
helyzetem nem javul. Egyszerre azon veszem észre magam, hogy már nem
tudok mit tenni, az autó megállíthatatlanul sodródik a baloldali
védőkorlátnak. Aki már karambolozott, az tudja, hogy a becsapódás
előtti néhány másodperc a legszörnyűbb. Már tudjuk, hogy baj van, és
azt is, hogy semmit sem tehetünk. Ez meg is történik, felkészülök a
becsapódásra, de ami ezután következik, minden képzeletemet felülmúlja.
Az autó olyan szerencsétlenül pattan vissza, hogy azonnal felborul,
csúszik egy kicsit a hátán, majd ebben a pozícióban tehetetlenül meg is
állapodik - mint valami szerencsétlen bogár.
Első reakcióm - miután konstatálom, hogy semmi bajom - menekülési
kényszer. Igen ám, de
versenyautóból kiszállni még vízszintes helyzetben sem könnyű
feladat, nemhogy fejjel a föld felé. Először valahogy kibányászom a
lábaimat, kitámasztom magam, majd David Merlinit megszégyenítő
mozdulattal nyitom a biztonsági öv csatját. Képzeljük el: az autó a
hátán, én a jobboldali ajtón állok, teljesen értelmetlen, görnyedt
pozícióban, és próbálom kinyitni az ég, vagyis a szabadság irányába
néző bal oldali ajtót.
Az edzést természetesen megállítják, engem meg - miután nagy nehezen
meggyőzöm az azonnal a helyszínre siető mentősöket, hogy tényleg semmi
bajom - autóstul visszavontatnak a boxba. Apró öröm a hatalmas ürömben,
hogy a felismerhetetlenségig eltorzult masina még a tavalyi matricáktól
díszlik, így legalább ezt nem kell helyrehozni. Sajnos nem csak a
szabadedzés ért ezzel véget számomra, de a hétvégén sorrakerülő Csuka
Gabona Kupát is ki fogom hagyni, mivel
ennyi idő alatt sajnos egyszerűen képtelenség helyrepofozni azt az
észveszejtő roncsolást, amit néhány röpke másodperc alatt vittem
véghez. Ettől még azért kilátogatok, hátha el tudom lesni, hogyan kell
úgy végigmenni a pályán, hogy ne boruljak fel, és a május 28,29,30-án,
Pécsett sorra kerülő második versenyhétvégén már tényleg harcbaszállok.
Remélem.
<
>
