hirdetés

A gyár egy kicsit csal, a fejlesztés megkezdésétől számolják a sportkocsi életkorát, de ha az 1992-es bemutatót nézzük, az F1 már akkor is nagykorúnak számít.

Fotó: -

8

A McLaren eredetileg aprócska kitérőnek szánta az utcai sportkocsi elkészítését, így kevés készült, méregdrágán és nagyrészt a versenyautókra jellemző megoldások felhasználásával. A tervezést még 1990-ben kezdték, és a munkát arra a Gordon Murrayre bízták, aki korábban a Brabham F1-es csapat vezető mérnökeként vált ismertté. A nagyrészt kézi munkával gyártott sportkocsiból nem is készült sok – összesen 72 utcai példány, 28 versenyautó és 6 prototípus látott napvilágot –, mégis pillanatok alatt a korszak leghíresebb sportkocsijává vált. Ez egyrészt annak volt köszönhető, hogy akkortájt a leggyorsabb utcai autónak számított a maga 372 km/h-s végsebességével, másrészt az 1995-ben bemutatott GTR versenyautók elsöprő sikerének Le Mans-ban és más hosszú távú sportkocsiversenyeken. Nem csak a karbonszálas karosszéria számított különlegesen korszerűnek akkortájt, de a BMW által szállított 6,1 literes, V12-es motor is. Alaphelyzetben 636 lóerős volt, de az utolsó utcai változat teljesítménye elérte a 680 lóerőt, a csúcsnyomatéka pedig a 705 Nm-t.

Fotó: -

8

A McLaren 1998-ban fejezte be az F1 gyártását, bár az utolsó példány így is csak 2004-ben talált gazdára. A típus azonban elindította a korábban kizárólag F1-es versenygépekkel foglalkozó céget az utcai autók irányába. Előbb a Mercedesnek készítették el az SLR-t, majd a németekkel szakítva az MP4-12C-t fejlesztették ki a közelmúltban. Ez utóbbi már teljes egészében saját fejlesztés, beleértve a 3,8 literes, ikerturbós, 600 lóerős V8-ast is. Egyelőre nehéz megjósolni, hogy miként folytatódik az utcai McLarenek története, hiszen minden a legújabb típus fogadtatásán múlik, de egyelőre úgy tűnik, a márka szakemberei nem csak a versenypályán szeretnék megszorongatni a nagy rivális Ferrarit.