Aki nem látja gyönyörűnek, forduljon orvoshoz. Ilyen osztatlan sikert eddig kevés tesztautó aratott: BMW-sek, hondások és opelesek egy emberként lelkesedtek a gyönyörű formaterv és a végtelenül sportos, elegáns belsőtér láttán. Nekem is azonnal megtetszett. Aztán kipróbáltam.
Már több mint
három éve velünk van , ami egyben azt is jelenti, ennyi ideje bámuljuk gátlástalanul,
kigúvadó szemekkel. Szép a
szedán, szép a
kombi, szép ez a
fránya 159-es Alfa Romeo úgy, ahogy van.
A teszthét alatt egy rossz szót sem szóltak rá. A 159-es vonzereje
legyőzi a legextrémebb márkafanatizmust is: azok is kertelés nélkül
dicsérték, akik 15 éve csak Mercit/Hondát/Mittoménmit hajlandóak
vezetni, és soha nem ülnének át más autóba. Legföljebb egy Alfába,
néhány lopva szerzett boldog percért, hogy aztán kiszállva
megmagyarázzák, valójában miért is nem kéne.
Hát nekem meg kéne. Micsoda? Hogy kevés a hely hátul? Egyrészt sosem
utazom hátul, másrészt az Alfa nem általában, csak a riválisaihoz
mérten szűk, márpedig utaznak emberek kis és alsó-középkategóriás,
vagyis ennél sokkal kisebb autókban, sokkal kisebb helyen, mégis
túlélik. Hogy kicsi a csomagtartója? Ez is igaz, a 445 literes
csomagtér nem számít nagynak a kategóriában, viszont, ha nem a számok
bűvöletében élünk, be kell látnunk, hogy az esetek többségében elég
lesz.
Csikós kiváló összehasonlító tesztjéből - tényleg az, nem csak úgy
mondom, olvassa el
itt - kiderül,
hogy az Accord Tourer, bár nem olyan szép, a csomagtér méretét,
használhatóságát tekintve agyonveri riválisait - egy
kombi 3-as
BMW-t, meg a 159 SW-t. Hurrá, gondolják az accordosok, aztán
körülnéznek, és kicsit elbizonytalanodnak; nem értik, hogy akkor meg
miért vannak ilyen kevesen.
Csodák csodájára az
új Accordnak még
a 159 SW-nél is kisebb puttonyt faragtak, a sajtótájékoztatón azt is
elmondták, miért. Mert a csúnya, de praktikus kombi nem kellett az
embereknek. Úgy látszik, ebben a kérdésben többen hallgatnak a
szívükre, mint az eszükre. Másképpen mondva, többen kötnek
kompromisszumot, és elégednek meg egy szimplán nagy csomagtartóval,
hogy szép autójuk legyen, mint ahányan vállalnak egy csúnya kocsit
hatalmas csomagtérrel.
Relatíve szűk hátul és relatíve kicsi a csomagtere, viszont
kívül-belül sírnivalóan gyönyörű. Gondoljon bele a nyájas olvasó,
messziről meglátja parkoló autója hármas tagolású fényszóróját
kibukkanni az előtte álló kocsi mögül, és máris boldog. Előkerül a
gigantikus pajzs, felsejlik a színes embléma, és alig észrevehetően,
szinte öntudatlanul megszaporázza a lépteit, hogy minél előbb uralhassa
a csodálatos masinát.
Belehuppan a bőrülésbe, de még nem nyomja meg az indítógombot.
Néhány másodpercre átengedi magát a szépségnek, élvezi a formák
tisztaságát, végigfuttatja szemét a ma gyártott autókban fellelhető
egyik legkívánatosabb középkonzolon, a gyönyörűen varrott bőrüléseken
és bőr ajtókárpitokon, megsimogatja a finom bőrkormányt, feloldódik a
harmóniában. Esztétikai érzékének hála, tökéletesen ellazul; csak
ezután indít.
Aztán néhány méter múlva hangosan felszisszen, és egyensúlyából
kibillenve, idegbeteg mozdulattal rántja meg a váltó karját, s miközben
a szerkezet automata üzemmódból manuálisba vált, átkozza magát, hogy
miért nem jutott megint eszébe, még indulás előtt.
Az Alfa Selespeedje száraz kuplungos, robotizált szekvenciális
váltó, nem automata, ennek következtében - igaz, helyettünk kapcsol -
nem úgy viselkedik, mint az automata váltók. Azok - jó esetben -
kényelmesen váltogatnak le-föl, anélkül, hogy megzavarnák az utazást,
viszont meghalnak, ha megpróbálunk sportosan közlekedni. Ez pont az
ellenkezőjét teszi.
Automata üzemmódban őrjítő. Beszéltem olyan 156-os tulajjal, aki
imádja, és azt állítja, minden szituációban kiválóan használható, a
gázpedállal úgy irányítja, ahogy csak akarja. Lehet, kevés volt az egy
hét, hogy tökéletesen megtanuljam kezelni, mindenesetre nekem más volt
a tapasztalatom. Az automatika mindig úgy váltott föl, hogy az autó
közben akkorát rándult, majd' megharaptam a kormányt akkor is, ha
finoman gyorsítottam. Visszafelé semmi gond, de felfelé
idegesített.
Aztán átraktam manuális módba, és beleszerettem. A gázt - a rángatás
megelőzése végett - ilyenkor is érdemes elvenni felváltások előtt. Erre
oda kell figyelni, de legalább kiküszöbölhető a probléma. Ami viszont
még jobb: a robot nem gondolkozik, nem hezitál, nem bírál felül,
pontosan, gyorsan végrehajt minden parancsot. Jön a féktáv, vissza kéne
váltani két fokozatot úgy, hogy a fordulatszámmérő valahová 6000
környékére érkezzen. Nem gond; beletaposok a fékbe, meghúzom a
fülecskét kétszer, két szép gázfröccsöt hallok, s miközben befordulok,
látom, a váltó ott van, abban a fokozatban, ahol kell, a motor szépen
pörög, ennél fogva húz is: kezdhetem tolni neki.
Persze a fülecskékkel akkor is jó a Selespeed, ha lazán kóricálunk.
Ilyenkor csak fölfelé kell váltani - kétezernél, négynél, hatnál, ahogy
éppen kedvünk tartja - lefelé szépen visszateszi magától, ha leesik a
fordulat. A végén azon kaptam magam, hogy nagyon megszerettem.
Automatában nem, így nem is használtam soha, de a félfülecskés,
felkapcsolós üzemmódot nagyon csíptem, és még dugóban sem fárasztó,
hiszen nem kell kuplungolni, váltókart tologatni, csak az ujjunkat kell
mozdítani valamelyest.
A motorjával is csak félig voltam elégedett. Jó érezni a 185 lóerőt,
a 230 Nm-es csúcsnyomatékot még inkább, mégsem mondanám, hogy a
2,2 literes benzinmotorral a 159-es nagyon sportos lenne.
Lendületautózáskor, amikor nem forgatjuk a motort, s csak dinamikusan
haladunk közepes fordulaton, nagyon meggyőző, de amint igazán gyorsan
mennénk, elvérzik.
A gyár szerint 8,9 másodperc alatt ugrik 0-ról százra; nem mértem
meg, de nem úgy tűnt. Bár egészen más - sokkal jobb - vezetni, nem
lehet sokkal gyorsabb, mint egy 110 lóerő körüli alsóközepes, nekem
legalábbis ez volt az érzésem. A motor magas fordulaton már nem ad
akkora pluszt, mint reméltem, és a hangja sem az igazi. És sokat is
fogyaszt, dinamikus használat mellett, városban majdnem 15 litert.
A 159-es futóműve nagyon jó, sportos, precíz és közvetlen, ahogy a
kormányzás is. Magam sem tudom pontosan miért, azt hittem, bálna lesz,
de nem. Tapad rendesen, és a fenekét is meg-megmozdítja; nem
kisautósan, de kategóriatársaihoz képest bátran. Amikor először mentem
vele, azt hittem, megbolondultak a gyárban. Minek keményítenek meg
ilyen könyörtelenül egy középkategóriás kocsit?
Olvasóink írták
"Ha az elődöt (156SW) életmódkombinak titulálták, akkor ez
joggal érdemli a tank becenevet."
"A helyzet az, hogy tulajdonképpen semmi értelme: családi
autó van nagyobb, praktikusabb; sportkocsinak nagyon nehéz
(tankolva+én = 1870kg), de imádom."
Írjon ön is
itéletet !
Aztán láttam, a megannyi sportos kiegészítőt, többek között
sportfutóművet, valamint Brembo fékeket kínáló TI felszereltségi
szinthez 19-es felnik is járnak, amit egy kicsit túlzásnak tartok. Nem
volt elviselhetetlen, de az elcsépelt frázis, hogy nem a magyar utakra
találták ki, nagyon is illett rá. Kisebb felnikkel sokat nőne a
használati értéke.
Amennyiben nem kérjük a sportfutóművet, a Sportiva felszereltségi
szinthez 17-es kerekeket adnak, melyeken minden bizonnyal jóval
kényelmesebb a rugózás, és talán a sportosság élménye sem csorbul olyan
sokat. Az egyszerűbb kivitel 9,8, a tesztünkben szereplő drágábbik 10,7
millióba kerül.
IVB-pályázatunkra érkezett Alfa 159 SW paparazzo videó - kattintásra
indul
Van véleménye? Vitatkozna?
Hozzátenne?
Írja meg a publikáció
blogposztján !
A 159-est öröm volt vezetni. Csöndes, dinamikus, és - nem
utolsósorban - gyönyörű. Igaz, sokat fogyaszt, automata üzemmódban
rángat a robotváltó, de ez utóbbi probléma kiküszöbölhető, az elsőért
meg annyi minden kárpótol. Riválisaihoz mérten nem túl nagy a
csomagtere és kicsit szűk a második sor, viszont annyira, de annyira
kellemes társ, hogy csak szeretni lehet.
További cikkeink
