A Commander a Jeep család legböszmébb tagja. Műszaki szempontból
azonos a Grand Cherokeevel, de a kasztnija szerencsére teljesen más. Ez
a karosszéria az első a Jeep történetében, amely hét személy
szállítását teszi lehetővé, de nem ez a legfőbb erénye.
Az benne a nagyon jó, hogy kilóg a sorból, egyedi arca van. A
Grand Cherokeet
megpróbálták divatosan kicsit legömbölyíteni, és evvel meg is
szabadították a karakterétől. A végeredmény egy arctalan izé lett,
amiről csak a hűtőrácsa alapján lehet megmondani, hogy nem német,
japán, esetleg koreai dizájnerek álmát testesíti meg.
A Commander azonban kocka, nyilvánvalóan baltával faragták.
Elöl-hátul, alul-felül, kívül-belül kocka, és ez iszonytatóan jól
áll neki. Szörnyeteg, aki félelemmel vegyes tiszteletet kelt,
bármerre jár. Igaz ami igaz, némileg hajaz a Hummerekre, és a Land
Roverek génjeiből is mintha átmentettek volna egy keveset, de mit
számít. Azt hiszem, többen vesznek úgy autót, hogy "hú, ez aztán a
brutális állat, mennyibe kerül?", mint úgy, hogy "hú, ez aztán a
brutális állat, de ezt a lámpaburát mintha már láttam volna valahol,
inkább mégsem tetszik".
Ez a modell visszatért a gyökerekhez, sehol sem kerek vagy gömbölyű,
boldogan tesz a légellenállásra, viszont olyan karakteres, mint
kevesen. A hétlyukú hűtőrács kötelező elem. A fényszórókon erős Land
Rover-hatás érződik, amitől az orr-rész is kicsit Land Rover-es lett,
de a Commander valahogy egészen másképp kocka. Csak nagyon messziről,
felületesen odapillantva hihetnénk, hogy brit arisztokrata, fél
lépéssel közelebbről már egyértelműen látszik a vörös nyaka és a
cowboykalap.
Külső jegyei között egyetlen olyan motívum van csak, amelyik igazán
megfogható. A sárvédőívekben lévő hatalmas, krómozott szegecseket úgy
helyezték el, hogy kívülről is jól látható legyen a fejük. Szokatlan és
hatásos megoldás. Még lélegzetelállítóbbá, még monumentálisabbá,
brutálisabbá, kolosszálisabbá, gigantikusabbá és nem utolsó sorban
gépezetszerűbbé teszi a monstrumot. Egyébként jól eltalált formáján és
arányain kívül nincs rajta semmi különös. A Commander
attól szép, hogy egyszerű, az unalmastól mégis olyan távol áll,
mint Szalacsi az atomfizikától.
Amerikai autóknál megszokhattuk, hogy sok randa műanyag van az
utastérben mindenfelé, és bár az Európába szánt Commandereket
Ausztriában szerelik össze, az anyagokon vélhetően nem, vagy csak
keveset változtattak. Hatalmas felületeket borít a rossz fogású, sok
helyen sorjás, eldolgozatlan plasztik, de
ha jobban belegondolunk, többet nézzük a műszerfalat, mint
fogdossuk, a színek és formák pedig jól harmonizálnak. Remekül
illik a barna bőrkárpit a szürke és vajszínű műanyagokhoz, nekem annak
ellenére nagyon tetszett az összhatás, hogy a stílussal nem tudok
azonosulni.
A műszerfal is méreten felüli - milyen is lenne? -,
az óriáshasáb tetején könnyedén elférne egy kisebb terepasztal
kisvonattal. A beltérben már nem minden kocka, jól megférnek egymás
mellett az ívelt és egyenes vonalak. A kormány bőr, a közepén lévő
krómszínű, ultravagány Jeep-logótól észre sem vesszük a körülötte
éktelenkedő szürke műanyagot. Az automata váltó karján ugyanezt a
motívumot láthatjuk, ott is gyönyörű.
Szép a műszeregység, a sok kis kerek légbeömlő, még a kilincseknek
is van egyéniségük. A fabetétet most sem sikerült megkedvelnem, de
a Commander belső dizájnjára még így is nyolc pontot adnék a
lehetséges ötből, ha külön pontoznánk. A helykínálattal nincs gond,
és az ülések is kényelmesek - az első sorban. A második sor már nem
igazán tágas, az autó méreteit figyelembe véve pedig szűkös. Egy
átlagos magasságú ember éppen elfér a szintén átlagos méretű sofőr
mögött, de néhány száz kilométer után valószínűleg elhervad.
Volt szerencsénk hatan is kipróbálni a hétszemélyes Commandert.
Egy kicsit nehezített az autó dolgán, hogy egy mozgáskorlátozott
személy is volt velünk, így a tolószéknek is el kellett férnie. A hátsó
ülést inkább hívnám bőrsámlinak, a lábak lógatására ugyanis egyáltalán
nincs lehetőség. Szinte a földön ült volna a hatodik ember, ha befért
volna mellé a tolókocsi. De nem fért be, hiába csuktuk össze, végül az
egész hátsó sort lehajtottuk, és barátnőm nyolcéves kishúga kénytelen
volt pár kilométeren át ölben ülni, ami egyáltalán nem bizonyult
kényelmetlenebb megoldásnak, mint a hátsó zsámoly.
Felmerültek további ergonómiai problémák is. Mivel az autó
magas, a hátsó szélvédőn át, ha a harmadik sor ülőkéit is felhajtjuk,
gyakorlatilag semmit sem látunk a tükörben. A szűk résen át legfeljebb
a buszokat vesszük észre, a személyautókat aligha, ilyenkor csak a két
oldalsó visszapillantóra támaszkodhat a sofőr. A Commander tehát csak
vészhétszemélyes, igazán hosszú távon maximum négy embernek
ideális.
A dízelmotort és a hozzá tartozó automata váltót a Mecedes gyártja.
Ettől persze még lehetne rossz bármelyik, de nem az.
A motor erős, kulturáltan jár, és valahogy inkább V-hangja van, mint
dízel. Nem olyan, mint a benzinesek, de majdnem. Kevés szép hangú
dízelmotor van a világon, ez a háromliteres egy közülük. A váltó is jó,
igaz, félautomata üzemmódban nem le-föl, hanem jobbra-balra jár. Ezt,
ha az embert még nem idomította be egy automata Merci, szokni kell egy
ideig, bár a félautomata üzemmódot egyébként sem érdemes erőltetni,
mert valójában csak azt befolyásoljuk, meddig váltson fel, a konkrét
akcióba nincs beleszólásunk.
A 218 lóerő sem rossz, de az 510 Nm-es nyomaték az, ami igazán hátba
vág. A hatalmas tömeg persze nem igazán fürge, de
elég mozgékony, a gyorsulás élménye meg kifejezetten intenzív. A
jó dolgokat sajnos sosem adja ingyen az élet, ezúttal 15-16 liter
gázolajat kell feláldoznunk 100 kilométerenként a boldogság oltárán.
Nagyon valószínű, hogy a gyár által megadott 13,5 liter körül
fogyasztást visszafogottabb vezetési stílussal könnyedén el lehet érni,
de jobb érzés veszettül nyomni a gázpedált.
A Commander SUV (sport utility vehicle), avagy szabadidőautó, avagy
városi terepjáró. Ennek megfelelően
terepen és aszfalton egyaránt otthonosan kéne mozognia, de őt inkább
terepre optimalizálták. Az Adventure Parkban röhögve hagyta maga
mögött a kaptatókat, cinikus mosollyal a szája szegletében teljesítette
azokat a feladatokat, amelyeket egyes kategóriatársai csak nagy
nehezen, küszködve bírtak megoldani, ne adj' isten, kicsit
össze is törtek.
Pedig a Commanderben nincs semmi fakszni: nincs terep-előválasztó gomb,
lejtmenetszabályzó vagy kézzel zárható differenciálmű, csak egy szép
kis krómozott kallantyút találunk az utastérben, ami a felezőt
aktiválja.
Ami nem látszik, az már sokkal érdekesebb: a központi osztóművön
kívül elöl-hátul zárható diffi van az autóban. A hajtást a Quadra-Drive
II nevű elektronikus rendszer vezérli. A Commander
akkor is képes elindulni, ha mindössze egyetlen kereke van olyan
útfelületen, amin tapad is; a rendszer ilyenkor minden nyomatékot
erre az egy kerékre irányít. Mivel az átlagos úrvezetőnek kifejezetten
nehéz ilyen szituációba kerülnie, kimondhatjuk, hogy ez az autó egy
végső megoldás; ha a Mátrában lévő hétvégi házunkat nem tudjuk
megközelíteni a karácsonyi hóförgetegben a Commanderrel, mással sem fog
sikerülni.
Cserébe el kell fogadni, hogy a böszme test himbálódzik az
útegyenetlenségeken, és bár kényelmetlennek távolról sem mondható,
egyáltalán nem viselkedik személyautósan.
Inkább ring: dobál, mint egy hintó. Kicsit sem sportos, de nem
is valószínű, hogy valaki ilyen céllal vásárolna Commandert. Egy
Commander-tulajdonos kényelemre, luxusra vágyik, abból pedig van bőven.
És van bőrülés, kétzónás klíma, navigáció meg elektronikusan, valamint
kormányról vezérelhető mindenféle.
Mindezért 13,5 milliót kell fizetni, ami nem kevés, de ha az
ember hasonlóan karakteres, extravagáns SUV-ot szeretne magának, nem
nagyon ússza meg kevesebből. Egy Land Cruiser vagy egy
Grand Vitara nem
ellenfél, hiszen azok túl gömbölydedek. Egy
X5 vagy egy
ML nemcsak gömbölyded,
de még divatos is, ráadásul ötszemélyes, egészen biztosan nem
alternatíva. Egy
Discovery, az
már igen, az érdekes lehet.
A dízel Diszkó alapára 14 millió. Jobban szerelték össze, nincs
benne annyi ronda műanyag, viszont a motor hangja, ereje sokkal kevésbé
meggyőző. Esetleg egy
G osztályos Merci
jöhet még szóba. Nem szeretném dicsérni, dicsérték már elegen, viszont
az meg alsó hangon is több mint 17 millió, ráadásul az alapmodellben
egy 155 lovas 2,7-es dízel van. A H2 is kocka, hétszemélyes is, de
ahhoz nem rendelhetünk dízelmotort, szóval
kevés igazi konkurense van a Commandernek Európában.
És miközben kellemes, lágy zene szól bent, és a kasztni andalítóan
himbálódzik velünk, csak mi, akik a volán mögött ülünk,
mi tudjuk egyedül, hogy lelkünkben galamb lakik. Fel se kell
tenni a napszemüveget, a Commandert meglátva úgyis mindenki fejvesztve
menekül, a népek ugyanis meg vannak győződve róla, hogy egy ilyen
kaliberű autó sofőrje csakis véres szájú gengszter lehet. És ezt a sok
galamb mellett meghúzódó piciny ördögfióka borzasztóan élvezi.
A szerző értékelése
Commandert. Terepjárónak tökéletes, városi autónak viszont a sok
luxus ellenére is túl terepjárós. Hét személynek csak rövid távra,
ötnek közepes távra kényelmes, igazán hosszú távra maximum négy
embernek ideális. Az összeszerelés minősége nem az igazi, viszont
van benne egy csomó extra. A négy csillagot a dizájn és a
terepjárási képességek húzták fel, ha tehát valakinek nem tetszik,
vagy nem tudja kihasználni a Quadra-Drive adta lehetőségeket,
semmiképpen sem ajánlom. De ha beleszeret a formába, a többiben sem
fog csalódni.
További cikkeink
