Harminc kilométer hármasban
Sötét, elhagyatott hangár a sötét, elhagyatott gyártelep valamelyik csücskében. Betört ablakokon átcikázó denevérrajok tartanak pályaversenyt a félig nyers halszeletekbe csavart, ecetes főtt rizs porciókat (sushi) fogyasztó, őzikeszemű újságírók hamuszürke fejei között. Jobbra hangfalakból emelt torony: kétszáz decibelen ömlik belőlük a pszichedelikus tartalom, balra lángokba borult olajoshordók baljóslatú pattogása jelzi, hogy perceken belül kivétel nélkül, mindannyian be fogunk szarni. Olyannyira vagyunk mesterségesen megfélemlítve, hogy a záróizmok feszülését már-már pengetni lehetne. A dráma csúcspontján aztán fénybe borul minden, és tá-dá-dá-dá… előhoznak egy vidám tekintetű nakedbike-ot, ami legalább annyira félelmetes, mint a halvány pinkre púderezett, lanolin illatú csecsemőfenék.
