Testközelből: ilyen volt az első szaúdi WRC-futam
Idén először érkezett Szaúd-Arábiába a rali-világbajnokság, mi pedig testközelből néztük meg, hogy Sébastien Ogier kiegyenlít világbajnoki címekből az eddig egyedüli rekorder névrokonával, Loebbel.
Közzétéve:
2025. 12. 04. 06:17
Mielőtt Szaúd-Arábia a 2034-es foci-világbajnokság rendezésével magára húzza a legékesebb sportwashing-bélyeget, előtte még a motorsportban szedik össze az összes koronaékszert: a Forma 1-es futam és a Dakar rendezése már egy ideje ott csillogott a finom homokkal borított, színarany polcukon, idén pedig a WRC-szezon zárófutamát is megrendezték. Mit kaptak a szaúdiak? Pozitív kontextust a TV-közvetítésekben és a közösségi médiában. Mit kaptak a rajongók? Az év egyik legizgalmasabb versenyét!
Noha soha életemben nem láttam a bezzegrégen és a mindenjobbvót időszak nézőkkel és legendákkal rogyásig telt ralifutamait – hiszen még a 90-es években is leginkább a megszületéssel voltam elfoglalva –, mégis nagyon szeretek versenyekre járni. Tavaly volt szerencsém előfutóként navigálni Bunkoczi Lászlónak az eddigi információink alapján utolsó Mikulás Ralin, idén nézőként ámultam a csodás historic autókat nyélen verető osztrák Rallye Weiz futamon, most pedig életemben először egy WRC-t láthattam szurkolói szemmel.
Néha úriemberek is fogadhatnak biztosra
Rendes magyar autós újságíró természetesen nem az év végi prémiumból vesz repjegyet, bérel szállást és autót, hogy megnézhesse a történelem első szaúd-arábiai WRC-futamát, és bár a versenyben résztvevő autógyártók a verseny kétes kimenetele miatt viszonylag ritkán utaztatják a sajtót egy-egy futamra, idén a Toyota nyugodtan dőlhetett hátra, hiszen négy pilótájuk is magabiztosan indult a futamgyőzelemért, a konstruktőri első hely elbukására pedig gyakorlatilag matematikai esélyük sem maradt az utolsó helyszínen.
Minden versenyző más szempontból élte meg fontosnak az idei szezont: Ogier a kilencedik bajnoki címéért indult, Evans ritkán látott magabiztossággal vezette a pontversenyt a szezon elején, Rovanperä számára pedig az utolsó WRC volt az idei, hiszen jövőre Formula-irányban folytatja tovább a karrierjét. Az eddig senki által nem ismert pályáról annyit lehetett tudni, hogy köves, vadregényes és forró lesz, a sok defekt és egyéb sérülés nem maradt el, a Hankook megbízott embere egy-egy szakasz végén, a beírónál őszinte meglepettséggel ingatta a fejét a defektes gumik láttán.
Bérautónknak hála megpróbáltuk a lehető legtöbb szakaszt megnézni, ehhez pedig a WRC térképe és a sejhajunk alatt dolgozó összkerékhajtás sokat segített, a Sportage 60 ezer kőkemény kilométerrel a háta mögött, enyhe kerékcsapágyas búgással, de az általános elhasználódás jeleit sem mutatva teljesített.
Kimondhatjuk, hogy a szakaszok többségén látványos nézői pontokat alakítottak ki, az időterv pontos volt, az odajutás viszont káosz. Míg a nyugati ember jellemzően megszokja, hogy az autópályákról lehajtókon távozik, addig itt gyakran vesz éles jobbost az ember kijelölt földutakra akár a gyorsforgalmi utak leállósávjaiból, mindezt a Google Maps és a népszokás teljes támogatásával.
A megadott GPS-pontokról tényleg el kellett hinni, hogy ott vannak, időnként úgy éreztük magunkat, mint szoftvertesztelő egy húszéves PC-játék üres béta térképén, és amikor rendőri és katonai erők által erősen őrzött területek környékén haladtunk el a földúton, akkor egy hátsó gondolat felidézte bennünk azt a bő kétszáz kivégzést, amit csak 2025 első nyolc hónapjában végeztek el az országban. Szerencsére készültek a nyugati turistákra, és nagyon rugalmasan kezelték az ismeretlen terepből eredő közlekedési bénázásainkat is.
A szakaszok kijelölt pontjainál tapasztalt, angolul beszélő sportbírók vártak minket, az összes rajongót és médiamunkást pontosan tájékoztatták a lehetőségekről, és kellően laza jófejséggel kezelték a felmerülő kérdéseket, miközben a biztonsággal kapcsolatban semmilyen irányelvből nem engedtek.
Ha odamész rajongóként, közelről láthatod az autókat, tudsz látványos videókat csinálni, köze nincs már ennek a régmúlt fizikai látogatószámaihoz, pláne úgy, hogy ez egy viszonylag távoli és ismeretlen helyszín: Monte Carlóban vagy Finnországban ma is komolyabban kell készülni a jobb pontok eléréséhez és egy-két gyors szakasz biztosan kimarad, ha valaki jó helyet akar. Itt ez nincs, mindenhol odaférsz a jó helyhez, cserébe sokat is kell autózni a napok során. Szinte szerencse, hogy 150-170 forintos benzinárból nagyjából 10 ezer forint volt egy tank benzin, így mindenhova eljutottunk a túlzóan autóközpontú környezetben.
Noha a pálya szélén ugyanazzal a néhány tucat nézővel találkoztunk újra és újra, meglepően sok volt a magyar szó: egyrészt a magyar Eurosol csapat néhány tagja is folyamatosan követte az eseményeket, másrészt érkeztek olyan magyarok, akik kifejezetten Takamoto (Toyota) rajongóként, saját indíttatásból és költségvetésből érkeztek a versenyre: maximális tisztelet ezért az elhivatottságért.
A minőségi kilátópontokon kívül igyekeztek sok ponton a nézők kedvére tenni: a szellős szervizparkban mindenféle takarás nélkül lehetett látni egyes csapatok munkáját, és az estékre időzített Super Special futamok is feltették az i-re a pontot. Éjszaka a 26 fokos hőmérsékletet megváltásnak éli meg az ember 35 fok után, az autók reflektorfénynél, egymástól alig egy méterre száguldanak egymás mellett, a nézők pedig ugratást, féktávot és kigyorsítást is úgy látnak a közeli lelátóról, ahogy semmilyen közvetítés nem adja vissza.
Hasonlóan látványos volt az utolsó futam is, ami egy katlan szélén, az összes nézőnek több kilométer hosszú pályaszakasz belátását tette lehetővé, a vezetői stílusokat pedig annak ellenére lehetett határozottan megkülönböztetni, hogy a hosszú szakaszokon is néhány tizedmásodpercen belül maradt a legjobbak időeredménye, ameddig nem történtek defektek.
Ami a WRC-autókat illeti, talán a korábbiaknál illúziórombolóbb a helyzet: mióta kiszerelték a hibrid rendszert az autókból, 380 lóerőnél állt meg a teljesítmény, és bár külsőre valóban a Toyota Yaris GR-t, a Ford Pumát és a Hyundai i20-at lehet felismerni az autókban, ezek valójában teljesen egyedi, csővázas szerkezetek, néhány könnyen lecsavarozható külső elemmel. Az összkerékhajtásban nincs aktív vezérlés, mint régen, az utcai autókhoz viszont szinte semmi köze a kocsiknak – egyelőre.
2027-ben ugyanis az utcai autókra épülő Rally2 kategória erősebb változataiból csinálnak WRC-t, a mostani teljesen egyedi platform várhatóan megszűnik, ezzel csökkentve a várható költségvetést és teret adva a szűkebb anyagi keretű privát csapatoknak is.
Ahogy azt közvetlenül a verseny után is megírtuk, a Toyota Gazoo Racing francia versenyzője, Sébastian Ogier nyerte a rali-világbajnokságot (WRC), miután harmadik lett a szaúdi versenyen, amellyel összetettben megelőzte fő vetély- és csapattársát, a brit Elfyn Evanst, aki így ötödik alkalommal zárta második helyen a bajnokságot. Ogier korábban a 2013 és 2018 között az összes VB címet behúzta, továbbá 2020-ban és 2021-ben is az első helyen zárt összetettben. A szezonzáró futamot egyébként a Hyundai belga versenyzője, Thierry Neuville nyerte, a második csapattársa, a francia Adrien Fourmaux lett.
Szaúd-Arábiába nagyon kettős érzésekkel indultam el, és ez a kettősség a hazatérés után sem változott meg bennem – hiába van meleg egész évben, hiába olcsó a benzin, annak ellenére sem szívesen töltenék itt hosszabb időt, hogy Jeddah óvárosa gyönyörű, a Vörös-tenger karbantartott, szeméttől megtisztított strandjai gyönyörűek, az árak kedvezők, az emberek pedig általánosságban kifejezetten befogadók a magunkfajta turistákkal. Ettől a futamtól sokat kaptak a rajongók: szellős körülmények közt, jó kilátópontokat, szinte üres szervizparkot kaptak és izgalmas versenyt láthattak. Szaúd-Arábia felkerült a WRC-térképre, és ez a sportnak egész biztosan jót tett.
