Amikor már félmillió forintnál tartasz az öreg Tipóval, és még alig használtad, jön valami cinikus hozzáértő, és felvilágosít – heteken belül rá kell költened másik fél misit. És akkor talán már megint ér majd kétszázötvenezret, mert így egyelőre még fizetned kell a bontósnak, hogy bevegye.

hirdetés

Május végéig műszakival. A fényezés nem eredeti, de komplettnek tűnik a régi fajta R5-ös

Ahogy a statisztikák mutatják, egyre kevesebben vesznek új
autót mostanában, és egy ideig még romlik a helyzet. Amerikában
olyan mélyponton van a kereslet, amire már csak az igazán vének
emlékeznek, és ők is csak több Cavinton/Bilobil koktél felhörpintése
után. Brémában kilencvenezer vadiúj kocsi rekedt a kikötőben, nem
kellenek senkinek. A Suzuki átállt a két műszakos termelésre,
és még a Toyota is szerény eladásokkal számol jövőre. 2009 közel
sem lesz a legjobb év a kereskedőknek, ez már biztos.

Autózni ettől még fogunk. Lehet, hogy kevesebbet (a benzinárak is
azért csökkennek, mert Nyugaton már betojtak, és már visszavettek), de
ha messze a munkahely, sürgős az orvos, rég látta az onokákat
a nagyi, ezentúl is menni kell. És mivel nem veszünk annyian,
olyan gyakran új autót, a használt autók szerepe
felértékelődik.

Aki hajlamos a pánikra, az szíve szerint ilyenkor a tuti
menekülőtaktikát választaná – azaz eladná a most még viszonylag
sokat érő vasát, kiváltaná a BKV- (MÁV-, Volán-, Mavart-,
Beszkárt-) bérletet, és beszerezne valami használható szükségautót,
azokra az esetekre, amikor kocsi nélkül megoldhatatlannak tűnik
a helyzet.

Hű de szép! Kicsit drága 110 ezerért, de mindenképpen érdemes megnézni, akit nem zavar a kispolszkizás

Az öreg autó olyan, mint a cigaretta, az alkohol, vagy
a bekapcsolatlan biztonsági öv. A statisztikák szerint mind
halálos. Ám mindenkinek van ismerőse (vagy ő maga az), akinek: a)
a nagyfaterja 92 éves koráig láncdohányos volt, és a HÉV
ütötte el Csepelen; b) a szomszédja minden este megivott három
pohár vöröset, mégis csak vénséges vén korában, erdőjárás közben
terítette le egy vadász eltévedt golyója; c) aki vízbe esett autójával,
és csak azért menekült meg, mert nem volt becsatolva.
A statisztika már csak ilyen: a halott többségről nem
beszélünk, a ritka kivételeket ezer helyen felemlegetjük, mert
dohányozni, bort inni, öv nélkül autózni jó, férfias (avagy nőies)
dolog, és amúgy is − ne szójjá’ má’ be!

Öreg autója is sok embernek van, különösen a világnak ezen
a felén. Definiáljuk az öreg autót: olyan kocsi, amelyet
a kora miatt nem fogadnak a márkaszervizek, már az
utángyártóknál is akadozik az alkatrészellátása, nem nagyon látni
belőle az utcán (mínusz KGST-típusok), ára egy négyzetméternyi pesti
ingatlan ára körül mozog. Egyszerűbb, olcsó autóknál 15-20 év, nagyobb,
tartósabbra tervezett típusoknál 20-25 év között jön el ez a kor,
a kilométerszám pedig ezen a szinten már szóra sem érdemes.
Annyi, amennyi.

Mert fontosabb ilyenkor már egy jól kilakatolt karosszéria,
a harmadik, de mostanában felújított motor meg a tavaly
Németországban bontott, szép belső tér, mint az, hogy
a kilométer-számláló 220 ezren áll-e, vagy 679-en. És persze
utóbbira esély sincs, mert a kilométer-számlálóknak Magyarországon
megvan az a furcsa tulajdonságuk, hogy 250 és 350 ezer kilométer
között valamiért elakadnak.

Mindig is jó autó volt a régi Corsa. Ezt itt 119 ezerért mérik, napi használatból adják el

Szerintem öt csoportra osztható az a réteg, amely
hellyel-közzel napi üzemben használ filléres kocsit.

1. A mázlisták

2. A felkészülten vásárlók

3. A bütykölgetők

4. Az elvakult őrültek

5. A bele nem gondoló, pénzbeleborító, helyzetet nem értő
lúzerek

Áthallások persze vannak a csoportok között, de kezeljük mindet
külön-külön.

A mázlista

Gázszagot érez a szomszéd bácsi garázsa felől, az öreggel
lemennek megnézni, mi a helyzet. Meglát egy autó formájú tárgyat
vastag plédek alatt. Hámozás után kiderül, hogy egy 1979-es
Ford Escort
szendereg a takarók alatt, a szomszéd úr nyolc éve kivonta
a forgalomból. Itt-ott horzsolások, horpadás az ajtón, repedt
hátsó lámpa, szörnyűséges Tesco-dísztárcsák. A másik oldalon:
újautó-szag, szőrös gumik, makulátlan utastér, mindenen huzat, új
kipufogó, sehol egy szem rozsda, szervizkönyv 70 ezerig. Most 76 ezren
áll a számláló. Hű.

Óvatos ajánlatot tesz a kocsira a szomszédnak,
százhúszezer, mégsem akarja átverni, de hát a horpadás, meg az
állapot, meg hogy vissza kell állítani forgalomba. Egy hét múlva benne
ül, két hét múlva eladja a kétéves Polóját, mert az Escort jobban
harap, gyorsabban befűt és kevesebbet eszik. Meg persze megmarad közel
kétmillió forint, az sem utolsó szempont. És még két év múlva is az
Escorttal jár, ami persze addigra lerohad, hiszen a negyedszázados
üregvédelem már akkor sem ért semmit, amikor újra forgalomba állította.
És lényegében az első télen megadta a kegyelemdöfést az addig ép
karosszériának, azóta már csak a korróziós program fut
a háttérben, de már látszik. Sok makulátlan bácsiautó végezte így
bontóban, én is ismertem jó néhányat, de igazából talán nem is olyan
nagy baj, van belőlük elég. Egy kis üregvédelemmel, mondjuk, sokat
lehet segíteni egy ilyen kocsin, de az árhoz képest az is nagy
kiadás.

Szalonállapotba bevásárolni magunkat 140 ezer forintért szinte lehetetlen. Ez az 1990-es, végig garázsos Zastava az egyetlen lehetőség

Ilyen nagy mázlija tízezerből egynek van. De bácsiautók nemcsak
dunyha alatt laknak, hanem kint, a kertvárosi udvarokban is. Simán
előfordulhat, hogy egy kicsit már megrohadt, kicsit leütött, de nagyon
keveset futott autót fogunk ki hasonló, ám garázsmentes tulajtól. Az
esztétikai hibák miatt az ár nyomott, a 100 ezres futást persze
senki sem hiszi el, ezért nem is akar elmenni az öreg 305-ös Peugeot.
Aki viszont észreveszi, hogy a tíz éve ugyanannál a tulajnál
lévő autónak nem kopottak a pedáljai, feszesek az ülései,
a motorterében megvan az összes kis kapocs, szorító, cetli,
matrica, hogy a csomagtartó padlógumija szinte új, az hozzájut egy
jól használható, alapvetően még évekig csak kis hibákat felmutató
járműhöz. Persze egy ápolt, alig futott, de keveset használt öreg
autónál is mindig lesz mit javítani birtokbavételkor, de
a küzdelem rövid és belátható idejű, a végén pedig ott
csillog a tartós használat ígérete.

Ilyen volt a Bende
Citroën BX-e is – lerohadt ajtók, itt-ott mállott műanyagok, de alapvetően
kevés kilométer, minden kis izé a helyén. Nem is volt vele komoly
probléma pár tízezer kilométeren át, és az sem az egy szem
önindító-szerelésen múlott. Hanem azon, hogy Bende ügyvezető véletlenül
belenyúlt a tutiba.

Nagy becsben tartott, kicsit felzenésített, harmincéves Golf. Szokatlanul szép fotó, ahhoz képest, hogy csak hirdetésbe menet. Hátha az autó is az?

Sajnos a nepperek az ilyet hamar kicsipkedik maguknak
a kínálatból, kicsit kiglancolják, és a vételár
két-háromszorosáért, ügyes dumával hirdetik. Néha még annyiért is
megéri egy effajta jármű. De át kell látni a szitán: ha piszkos
a motorblokk, látjuk az olajfolyásokat, ha tiszta, minden rendben
lévőnek tűnik, ergo: jobb a koszos. A pedálgumikat, kormányt
ki lehet cserélni, a belső tér is szépen feljön a pucolásra,
de a kapcsolók egyenkénti cseréjét, a megfakult műszerek új
egységre váltását, a lötyögős, törött szellőzőrostélyok
rendbetételét, a csomagtartó szétvert oldalkárpitjainak cseréjét
már kevesebb seftes vállalja fel. Örök szabály: nem szabad, hogy
a csillogó fényezés, a kitakarított kárpit bárkit
befolyásoljon! Legalábbis ne túlságosan…

A felkészült

Ő a jól használható öreg darabokra utazik. Beállítja
a napi figyelmeztetőt a használtautós oldalakon, elszórja
a hírt az ismerősök körében, hogy régi
Kadettet keres,
kinti aukciós oldalakon próbál meg olyan olcsón leütni valami rossz
színű, rosszul extrázott (például nincs fejtámlája) vén Opelt, ami
emiatt senkinek nem kell. És mindig tud annyi készpénzt mozgósítani,
hogy a nyolcvanöt éves papa megszédüljön az orra előtt
meglobogtatott köteg dellától, amikor szombat délelőtti mosásra kitolja
végre az a káprázatos Kadett D-t.

Mechanikailag nem voltak rosszak ezek a nyolcvanas évekbeli Fiatok. Ha kilakatolták őket, mint ezt, még évekig működnek jól

A felkészült azt a típust veszi célkeresztbe, amelyiket ismeri.
Általában van is hozzá alkatrésze otthon, mert már az ötödik-hatodik
ilyen kocsit nyúzza. Mivel céllal keres, és minimum két nagyságrenddel
többet látott abból a fajta autóból, mint aki csak úgy találja
a hirdetésben, hamarabb felismeri, hogy érdemes-e megvenni, vagy
sem.

Talán alfaj, talán másik ág a nem egy adott típusra, hanem
kizárólag állapotra specializálódó vevő. Az ilyen bármit megvesz
Babettától a Talbot Solaráig, csak kevés kilométer legyen benne,
gyári legyen rajta a fényezés. Ez már inkább mánia, nem
céltudatosság, de ha elég jók a vevő kapcsolatai, akár kifizetődő
is lehet. Mert ha sok ismerőse van, mindig talál olyat, aki éppen
Babettát/Talbot Solarát keres, és egy makulátlan állapotú példány
megpillantására bevérzik a pénztárcája…

Mindenesetre a felkészült vevőről elhihető, hogy évekig tud
hibamentesen járni öreg autóval. Mert egy ötvenezret futott Citroën LN
még garantáltan jó lesz egy másik ötvenesre, ha nem kettőre. És csak
utána dől szét.

Oké, oké, tényleg vannak, akiknek beválik az öreg rom, de mi van az
átlagemberrel? Lapozzanak, kifejtjük.

A bütykölgetős

Érzelemből, szükségből, olykor pánikból vesz. Nem keres sokat –
amikor eljön az idő, végignézi a használtautó-kínálatot, és amint
talál valami nagyjából szimpatikusat, beleugrik. Nem okvetlenül az
állapotra utazik, néhány hiba számára nem visszatartó erő, de mivel
szeretetből vesz, kikötései azért vannak. Lehet ez a típus,
a szín, a belső tér anyaga, lelakottsága, egyes extrák
megléte, a sok henger, a lóerőgyűjtemény, az automata váltó,
a kombi csomagtartó vagy a (rendbehozás utáni) szerény
fogyasztás (ígérete).

Megveszi, majd készenlétbe helyezi a szerszámokat, és
a szívás biztos tudatában elkezdi használni az autót.
A legégetőbb problémákat – fék, kieső futómű, nem induló motor –
gyorsan megcsinálja, ezzel egyben alaposabban fel is méri a jármű
állapotát. Hopp, nem megy az ablaktörlő. Ugrott egy délután
a szétszedésre, másfél óra a bontózásra, másik délután
a beszerelésre. Az autó elszalad ötezer kilométert, majd kidurran
a bal hátsó gumi, emeléskor beszakad a küszöb. Autó el
a lakatoshoz, pár napra jöhet a BKV (MKV, DKV),
a tartalék autó, a motor, a bicikli. Megint egy kis
nyugalom. Majd egyszer csak szétesik a Hardy-tárcsa
a kardántengelyen. Beszerzi, aláfekszik, kicseréli, újabb este
landol a kukában.

105 ezer kilométerrel még sok élet van ebben a Favoritban. A szín nagyon rendszerváltós

A bütykölgetős nem káromkodik, tudja, hogy ezek az öregautózás
velejárói. Megcsinálja. Ha mázlija van, évente egy ilyen hiba jön elő,
ilyenkor imádja az öreg vasat. Ha nincs akkora szerencséje, az autó
háromhavonta beleköp egy jó nyúlósat a levesébe. Vállat von, erre
számított. Ha azonban igazán szopóágra kerül, kéthetente-háromhetente
elájul valami a kocsiban, sokszor olyan tétel, ami miatt
használhatatlanná is válik. Ilyenkor bütykölgetősünk szitkozódik,
emlegeti az égieket, ad egy kis időt a technikának, hogy kiforrja
magát, de ha továbbra is betegeskedik, eladja. Akár ár alatt, félig
rendbetéve, mert tart a még nagyobb letérdelésektől.

A bütykölgetős olyan autóban ül, amit szeret, de nem okvetlenül
olcsón és fájdalommentesen teszi ezt. Esetében nagy szerepe van
a mázlinak, és annak, mekkora örömmel szerel, mennyi ideje van rá.
A sok ismeretlenes egyenlet ki tud adni olcsón fenntartott,
érdekes autóban ülő, sok kilométert a kocsiba gyalogló
tulajdonost, de ugyanekkora eséllyel megcsömörlött, a jármű
felgyújtását fontolgató gazdit is.

Az elvakult

Pénz nem számít alapon dolgozik. Megveszi háromszázezerért
a közepesen ótvar hulladékot, és vérmérséklet, baráti kör, illetve
érdeklődés függvényében modern, extrás autót, avagy szalonállapotú öreg
gépet próbál építeni belőle.

Előbbi megülteti, ráteszi a legmodernebb felniket, lesötétíti,
bexenonozza, akkora hifivel tömi meg, amivel ki lehetne hangosítani az
AC/DC-t a Szigeten. Szerez egy garnitúra ülést a kettővel
későbbi szériából, felugrik rá a nagy kipufogó, esetleg
a motortérbe is bekerül valami okosságos lóerőgyár. Új autót ugyan
nem kap, sőt, a tesztkilométerek millióinak hiányában kiforratlan,
avagy egyenesen használhatatlan alkatrészhalommá válik szerencsétlen
verda. De a végeredmény csaknem annyiba kerül, mint az új (ha nem
többe), és másnak nincs ilyenje. Van, akit ez kimondhatatlanul nagy
örömmel tölt el.

'92-es Maruti, 150 ezerért. Alapvetően tartós, csak az indítással szoktak gondok lenni. Ha odamegyünk, nincs rajta sok rozsda, és imádkozás nélkül beindul, elvihető

Az eredetiségmániás -fajta elvakult legalább ilyen rossz. Kilószámra
veszi az aranyárban mért, gyári beütéses csavarokat, a börzén
spektroszkóppal analizálja a távfény visszajelzőjének kék
plasztiklapját, mert az 1988-as modellen még bálnakék volt, 1989-től
viszont liláskék lett, és az övé még a bálnás. Az elvakult
eredetiségmániás nem az az ember, akinek egy sima pszichológiai
vizsgálat után az ápolónő örömmel adja vissza a személyijét, de
általában nem bánt senkit. Csak a pénztárcáját. Észre sem veszi,
és egy vadonatúj autó árán (vagy egy, az övéhez hasonló, de makulátlan
állapotban megmaradt árának a kétszereséért) előállított egy
félmilliót futott, de szemre csak százezresnek tűnő csodát. Amiért, ha
feleslegessé válik, senki nem ad rendes pénzt, ő viszont nem meri
használni, mert túl sokba’ van. De legalább örül neki.

Az elvakultat nem érdekli a pénzkidobás, nem érdekli
a szívás, nem zavarja, mennyi energiája megy el. Szent Cél lebeg
a szeme előtt, és ezért egész világokon hajlandó átgázolni, fiatal
szüzeket máglyán megégetni, gyermekeket a bányába küldeni, extrém
esetben talán még egy csepeli lakógyűlésen is részt venni.

A lúzer

Sajnos a legtöbb, frissen az öregautózásba kezdő vevő ebbe
a csoportba tartozik. Akinek eddig nem volt öreg autója, vagy az
az öreg autó a papától levedlett, keveset futott bogárhátú Folkszi
volt, az szinte biztosan átesik a beavatáson. Sajnos
a legfrissebb mérések szerint az első öreg autójukat megvevők
hasonló statisztikai eloszlást mutatnak, mint a lexusosok, csak
épp fordítva. Kilencvenöt százalékuk ezután többé NEM vesz régi autót.
A maradék öt százalékból képződik a másik négy kategóriához
való emberanyag.

Minden idők egyik legtartósabb és legmegbízhatóbb Corollája, csak az eggyel újabb volt nála jobb. 1985-ös, 160 ezret kérnek érte

Hogyan lesz valakiből öregautós lúzer? Például azt látja, hogy
a szomszéd öt éve kiválóan eljárkál a
Wartburg 353 Touristtal , pedig szobafestő, és rendszerint az egész csapat,
vödröstül, Diszperzitestül, létrástul azzal száll ki távoli
helyszínekre. A nagybátyja is húsz éve örömmel használja
a háromajtós, merkuros
Samarát. És
a cég pénzügyén dolgozó idős kolléganőnek is tizenöt éves
Marutija van, amit
mindennap használ.

Ha nekik ilyen jó szolgálatot tesz az öreg autó, akkor neki egy
kicsivel jobb állapotú, esetleg valamivel eleve igényesebb típus szuper
lesz – gondolja a még nem lúzer. Kétszázötvenezerből beül
a kényelmes, megbízható, kis fogyasztású autóba, és magasról tojik
a válságra. Például vesz egy kiváló
Fiat Tipót. Olcsó is,
nagy is, minden kapható hozzá, a mechanika egyszerű,
a fogyasztás szerény – tökéletes lelet.

Hogy kopog a futómű? Sebaj. Első útja az utca végén lakó
főbuherátorhoz vezet, akinek mintha ki is lenne írva a táblájára,
hogy autószerelő. A kartárs szét is szedi az első futóművet, repül
két gólyaláb, néhány gömbcsukló, egy kerékcsapágy, pár porvédő sapka,
ugrott hetvenezer. Sebaj, most már jó lesz a kicsi Tipo. Aha,
csakhogy két hétre rá a lúzer arra lesz figyelmes, hogy egy
nagyobb gödör után szikrák repülnek a kocsi alól, és hiába tekeri
balra a kormányt, száguld a járdaszegély felé. Naná, mert
a buherátor elfelejtette megemlíteni, hogy a vadiúj lengőkart
a rozsdás kaszniba csavarozta bele, és onnantól csak
a védőangyalon múlik, mikor néz félre, hogy az újdonsült öregautós
közelebbről megismerjen egy útszéli fát.

Ez, ez, ez! A Kadett C szuper kis autó volt. Ezen eredeti a fényezés, első tulajtól van. És csak 170 ezer alku előtt

A tulaj káromkodik, lemezdarabokat hegesztet be, és persze vesz egy
új lengőkart, mert a beton elflexelte a régi végét. Megint
ötvenezer, és akkor még olcsó volt. Aztán kicsit fogy a víz. Na
ja, utánaborul egy kis desztillált, alig kétszáz forint értékben. Egy
hónappal később aztán a Tipo az M7-esen, gumicsónakkal és babával
megtömve ájul el a negyven fokban. Hopp, ez már drágább lesz,
hengerfejsíkolás, tömítések, vízpumpa, új fagyálló, komplett
szétszedés, összerakás, meg persze a kétezer forintos termosztátot
is végre kicserélik, ami az egészet okozta. Alig nyolcvanezer gyengülő
forint.

És aztán bemondja az unalmast a kipufogó, amely akkor már két
hete leszakadva verte a földet (hát ez volt az a furcsa
zaj!), és természetesen magával rántja a vagyonokba kerülő
leömlőöntvényt is. Megint ötvenezer. Ekkor, háromhavi közel sem
gondtalan használat és kétezer-egyszáztíz cseppet sem felhőtlen
kilométer után, egy már kétszáz forinttal a félmillión túl lévő,
húszéves Tipo birtokában a lúzer homloka ráncosodni kezd. Hol
ennek a vége?

Általában ilyenkor jön még a hozzáértő ismerős (hol volt vajon,
amikor segíteni kellett volna vásárlásnál), és felhívja
a figyelmet a hossztartók lemeztömbjeinek hiányosságára,
a kéken füstölő kipufogóra, a kattogó féltengelyekre.

„Készüljetek egy motorgenerálra, ez a kaszni már nem fér át
a vizsgán, legalább két kiló lesz kilakatolni, meg aztán egy kis
fényezés másik százötvenért, és a féltengelyeket is jó lesz
gyorsan kicseréltetni, számoljatok egy negyvenessel. Ja, és
a szélvédő is kagylósan törött, negyvenezer. Olyan félmillió simán
meglesz, nem akarjátok inkább eladni?” – foglalja össze a régi
régiautósok bennfentes, cinikus gőgjével.

Nincs forgalmija, de frissen lakatolták, szépen futnak a vonalai, eredeti lemezfelnijei vannak, a belseje is szép. Az 1,8-as, benzines malac-Passat érdekes ajánlat 199 ezres indulóáron

Hát nem. Most, hogy már úgy-ahogy működik, és már benne a sok
lóvé, pláne, hogy nincs pénz másikra, dehogyis. És a lúzer
lassanként tényleg beleborítja a maradék félmilliót is, igaz,
addigra már többször hetekre leáll a Tipo, hol pénz-, hol
alkatrész-, hol energiahiány miatt. És naná, hogy lejár róla
a vizsga, úgy, hogy jó, ha nettó fél évet ment addig.
Egymillió-kétszáznál rohad egy százezret érő roncs a lakótelepi
parkolóban. Királyság. Higgyék el, nem csak Tipóval, de egy Citroën
BX-szel, Rover 400-zal, de még egy szétgyalogolt Toyota Corollával is
lazán hasonló szituba kerülhetünk. Nem a Tipo volt a hibás,
hanem hogy elhanyagoltan használta tovább az új tulaj. És észre sem
vette. Nem neki való.

Tudom, extrém a példa, de elrettentésül szól. Aki nem tud
magától, önnön kezével visszaakasztani egy leesett fűtésbovdent, nem
nézi vallásos szorgalommal az olaj-, víz-, akkusav- és
fékfolyadék-szinteket, nincs füle arra, hogy szétválassza
a lényegtelen zörgéseket (kárpit, takarólemez, ajtózár)
a lényegesektől (futóműkopogás, hajtókar-kerettyelés), akinek
nincs valami megbízható, öreg autókkal foglalkozó szerelője, az kérem
észre se vegye ezeket az olcsó autókat. Lehet, hogy másként tesz, majd
mázlija lesz, és sokáig, olcsón működik alatta az autó, de nagyobb az
esély arra, hogy nem. Sokkal nagyobb.

Mert az öreg autóhoz nincs márkaszervizes háttér, meg
alkatrészbázis, meg assistance. Egy ilyen kocsiban minden kicsit
kopott. A gyújtást az elektromos szaki nem tudja beállítani
stroboszkóppal, mert lehet, hogy alapjáraton jó lesz, de fordulaton már
nem stimmel. A kicsit kopott, de drágán felújítható karburátor is
csak egy szűk tartományra lőhető be jól. Vagy lesz alapjárat, vagy jól
indul, vagy jól fogyaszt országúton. Egyszerre mindet nem.

És még ezeknek az eltalálásához is kell egy olyan szakember, aki
tudja, hogy a gyújtáson mennyit kell elcsalni a gyári
értékhez képest, hová kell tenni a karburátorban
a benzinszintet a megkopott pillangószelep-tengelyhez,
a futóművön, hogyan lehet fékhatást csinálni a kitágult
fékdobhoz nem illeszkedő új fékbetétekkel (amik szintén nem
méretpontosak). Egy ilyen autóhoz sok-sok lelemény, tapasztalat,
típusismeret szükségeltetik. Vagy lehet minden alkatrészt kicserélni
utángyártottra, de az utángyártott sem szokott stimmelni, ezért azokat
is reszelgetni kell. És ha a lúzer idáig eljut, akkor már nem
lúzer, hanem megszállott. Annyi különbséggel, hogy nem valami szép,
esetleg high-tech autója van, mint az igazi magszállottnak, csak egy
értéktelen, szomorú förmedvény.

Maradjunk annyiban, hogy aki tapasztalat nélkül öreg autót vesz,
készüljön a legrosszabbra. Számítson a kocsiját csak bottal
piszkáló, lenyúlós szerelőkre, hangulatos útszéli lerohadásokra, meg
arra, hogy a szilveszteri bulira még autóval megy, de éjjel
taxival tér haza. Nem azért, mert túl sokat ivott, hanem mert nem indul
be a betegágy. Mert – talán nyilvánvaló – egy jól működő, keveset
fogyasztó, a vizsgán lazán átcsusszanó öreg kocsit nem ad el
senki. Ezeket a tulajok akkor bocsátják áruba, amikor
a fenntartásuk már meghaladja az erejüket – értsd, átadáskor már
a szétesés határán vannak. Ha mégis muszáj ilyet vennie valakinek,
mindenképpen tulajtól vegyen, lehetőleg idős, kulturált otthonban lakó
illetőtől. Amilyen a ház, olyan az autó is. És ne a népszerű
típusok között keressen, mert azokra a nepperek is figyelnek, és
ha jó bizniszt látnak, hamar lecsapnak rá. Hanem a mellékági autók
– azok között lehet keresnivalója. Az autóhoz nem értő emberek úgyis
sokszor mellényúlnak, amikor választanak, esélyesebb egy ilyesféle
kocsit jó állapotban kifogni. Mert sok-sok év után egy autónál már
inkább számít az állapot és a karbantartottság mértéke, mint hogy
milyen típus. Nam száz százalékig persze, de az arányok azért ekkor már
alaposan eltolódnak. Az igazi ritkaságoktól, amikhez égen-földön nincs
alkatrész, azért óvakodjunk.

Öreg autóval járni jó, hangulatos, érdekes. Tudják, olyan, mint
cigarettázni. Van, akinek hosszú távon sem lesz baja tőle, de érdemes
tisztában lenni vele, hogy nagy eséllyel igen. Vagy aki mégis
a fejébe veszi, hogy öreg autóval fog járkálni, iktasson
a terveibe egy lúzerkorszakot. Inkább kettőt. Esetleg hármat.
Aztán egyszer majd rámosolyog a szerencse, és átkerül
a mázlisták közé. Vagy belerázódik, és felkészült, illetve
buherátori kategóriába emelkedik. Máskülönben futhat a pénze és az
ideje után, ami mostanában, a recesszió alatt különösen fájdalmas
lesz.