Jó nő. Szent őrült.
Maradjunk most a szent őrülteknél: a képen Hajdu Ráfis
János látható, a mezőkövesdi Mezőgazdasági Gépek Múzeumának
alapítója. Biztosan kevesen tudják, hogy az intézmény Magyarország
egyik legizgalmasabb és legérdekesebb technikai múzeuma. Nem hiszed,
kedves olvasó? Menj el, nézz körül, és leesik az állad! A múzeum
János bácsi kollekciójából nőtt ki.
1979-ben magángyűjteményt alapítani olyan kevéssé becsült
tárgyakból, mint mezőgazdasági gépek – na, ehhez kellett a szent
őrület. Akárcsak ahhoz, hogy lassan harminc év alatt egy kisváros
kellős közepén álló falusi portán ilyen múzeum virágozzon ki. Én évente
egyszer elmegyek, mert nem tudok betelni az őszinte, kőkemény vasak
látványával: sok anyag és semmi elektronika, színtiszta mechanika,
átlátható szerkezetek, nyomon követhető működés. Időnként kecskét is
lehet simogatni…
Miközben a nehéz szerkezetek között sétálok,
a konzerválásukra használt gépolaj épp csak érzékelhető, de
mindent átható illata lök át egy másik dimenzióba. Falusi gyerekkoromat
hozza vissza, az utolsó Hofherr (a nép száján egyszerűen csak Hoffer)
traktorok irtóztató vasabroncsait és torokhangú, monoton puffogását,
a széthajtott Zetorok zörgését, a valószínűtlen formájú
Dutrák ablaküveget rezgető zakatolását. Apámat, ahogy felültet maga elé
a 125-ös Csepel tankjára, és jampizunk le-fel a főutcán.
Anyámat, ahogy a kis fémolajozóval az öreg Singer varrógép fölé
hajol.
Winkler és Karotta Dutrát (nem) tesztel, még
a globális felmelegedés előtt
Ezek olyan kemény flessek, hogy a múzeumlátogatás után muszáj
bedobni egy forró tyúkhúslevest a Zsóry-fürdőnél, vagy egy roston
sült fokhagymás harcsát petrezselymes krumplival a közeli
Tiszánál.
Az MGM tehát átlagos napon is kemény hely, évente egyszer viszont
kultikus vallási összejövetel helyszínévé változik: összegyűlnek az
ország minden sarkából a gépészek, és Országos Mezőgazdasági
Gépésztalálkozó fedőnéven motortáncoltató szeánszokat rendeznek.
A rendezvény sokfelé ágazik, de a szeptember 6-i, tizedik,
jubileumi dzsemborin tett megfigyeléseim szerint két program váltja ki
a legnagyobb izgalmat a szakemberekből és a laikus
látogatókból: a délelőtti felvonulás és a délutáni
gépindítás.
A felvonulás pont olyan, mint egy traktorokkal és magyar zászlókkal
végrehajtott forgalomlassító gazdatüntetés, azzal a nem
elhanyagolható különbséggel, hogy itt kidagadó nyaki verőerek helyett
dízelfüsttől betépett, mosolygó arcok uralják az összképet.
A traktorosok vidámsága a közönségre is átragad: van ugye ez
a fentebb vázolt nosztalgia-effektus, meg persze kőszívű,
lelketlen ember, aki nem derül fel muzeális korú, szinte makett méretű
kerti traktorok, háromkerekű sorművelők, fészekaljnyi gyereket szállító
dömperek, önjáró fűrészgépek, Porsche-tervezésű Hofherrek, a John
Deere emblémában ugró szarvas, a bilikékre festett karosszériák és
napsárga felnik láttán.
Az ilyen ember megérdemelné, hogy egy dohos könyvtár labirintusában
bolyongjon örök időkig, Schopenhauer és Kant filozófiai írásai, Ionesco
és Brecht drámái, valamint a Filológiai Értesítő összes bekötött
évfolyamának végtelen sora között, és sose hallhassa egy felülvezérelt,
egyhengeres, öt lóerős stabil gázmotor dufogását.
A matyók színes népviseletükkel, népművészetükkel különleges
néprajzi egységet alkottak Észak-Magyarországon. Nevük
állítólag Mátyás király nevéből származik,
a néprajztudósok szerint a szomszédos protestáns
falvak lakói megkülönböztetésül nevezték el a katolikus
vallású mezőkövesdi, szentistváni és tardi lakosokat matyóknak.
Jellegzetes népviseletük a 18. században alakult ki és
virágzott fel a mezőkövesdi hímzésrajzolók keze nyomán.
Van egy monda is a hímzéssel kapcsolatban. E szerint
egyszer egy matyó legényt elvitt az ördög. A menyasszonya
könyörgött az ördögnek, hogy adná vissza neki egyetlen kincsét.
Az ördög azt mondta, visszaadja, de csak akkor, ha a leány
a kötényét teleszedi virággal. Csakhogy mindez télvíz
idején történt! A leány azonban furfangos volt, s
telehímezte a kötényét rózsával, így visszakapta
szerelmét. Attól kezdve Matyóföldön nemcsak a leányok,
hanem a legények is cifra kötényt hordtak, hogy megvédje
őket az ördögtől.
Merthogy ez a délutáni program: a múzeum tulajdonában
levő, és a gyűjtők által Mezőkövesdre szállított gépezetek
beindítása. Ne tessenek félvállról venni ezt a tevékenységet,
hiszen végül is ez a gyűjtés esszenciája: tökéletes állapotba
hozni és működtetni az őskori vasakat. Elmesélem, hogy történik.
A stabilmotorokat és a lokomobilokat felsorakoztatják az MGM
udvarán, majd egy animátor vezetésével a kemény mag géptől gépig
vonul.
A Mezőgazdasági Gépek Múzeumában a paraszti
gazdálkodásban használt gépek és munkaeszközök tekinthetők meg,
a gyűjtemény az 1850-től 1950-ig terjedő százéves
időszakot öleli fel. A 2700 négyzetméteres, részben fedett
területen 60 darab lokomobilt, 100 stabilmotort, 45 traktort,
30 lovas járgányt, továbbá vízi erőgépeket, tűzoltó eszközöket,
áramfejlesztő aggregátorokat, népművészeti tárgyakat őriznek.
Megtekinthetők a matyó paraszti kultúra és életmód
jellegzetes használati tárgyai is.
A lovasjárgányok az állati izomerőt alakították át forgó
mozgássá. Az erőgépek meghajtását egy-négy, körben járó lóval
oldották meg. A lovasjárgányokat elsősorban malmokban,
bányákban alkalmazták a 19. században.
A stabilmotor azért kapta ezt a nevet, mert nem ment
sehova: letelepítették egy fix helyre, és különféle gépek,
például darálók, olajütők, szivattyúk, szerszámgépek
szíjáttételes meghajtására használták. Készültek gázmotoros,
szívógázmotoros, hőlégmotoros, benzin-petróleum motoros,
nyersolajmotoros és dízelmotoros változatban.
A lokomobil olyan stabilmotor, ami alá kerekeket szereltek,
hogy vontatható legyen. A lokomobilokat oda vontatták,
ahol épp szükség volt rájuk, például és elsősorban aratás
idején a gabona cséplésénél. A kezdetben lovakkal
húzott lokomobilokra ügyes gépészek meghajtást fabrikáltak, és
már meg is született a magánjáró, a traktor őse. Az
első traktorok nagy lendítő- és kapaszkodókerekekkel, egy- vagy
kéthengeres hosszú löketű motorokkal és kétfokozatú (egy előre
és egy hátra) sebességváltóval készültek.
A tulajok nagy levegőt vesznek, fohászkodnak az Úrhoz egy rövidet,
hogy sikerüljön a produkció, majd nekiveselkednek, és kézi
izomerővel megforgatják a lendkereket. A motor ettől vagy
beindul, vagy nem. Általában beindul, ha nem elsőre, hát másodjára vagy
harmadjára, szigorúan titkos varázsigék elmormolása, valamint néhány
beállítás gyors módosítása után. Amint a vasszörnyek életre
kelnek, a résztvevők ösztönösen közelebb hajolnak, és összebújva
figyelik a csodát.
Tekintetük tökéletesen koncentrált, minden érzékszervük maximális
teljesítményen működik, akárcsak az adatok feldolgozását végző agyi
területek, mirigyeikben jóllét-hormonok termelődnek. Csíkszentmihályi
Mihály a
flow szakszót alkotta meg erre a lelkiállapotra, amelyben
akadálytalanul áramlik körülöttünk az élet és bennünk a gondolat,
és mi mindenről, még magunkról is megfeledkezve úszunk ezzel az árral.
Szerintem van erre magyar szó is: a boldogság. (Meg hindi szó is:
a nirvána, bár indiai traktorostalálkozón még nem jártam.)
A kívülálló cinikus persze ebből csak annyit lát, hogy feltűrt
ingujjú, válltáskás emberek gyűrűjében ismeretlen rendeltetésű
szerkezetek forognak furcsa, pöfögő és csettegő hangokat kiadva, és
lassan, de biztosan egyre büdösebb lesz a környéken. De
a cinikusok elmehetnek melegebb égtájakra.
Egy egész napos, nem mellesleg több ezer embert megmozgató országos
gépésztalálkozóba persze beleférnek más csodák is: egy lokomobil által
hajtott cséplőgép működő, elképesztően precíz modellje, egyedi gyártású
Dutra-makettek kisasztalon, megvételre kínált matyóbabák, kemencében
sütött tejfeles lángos, a rendezvénnyel rokonszenvedő
veteránautósok és -motorosok látogatása, ünnepi beszédek és tudományos
előadások, projektállapotú, azaz erősen rozsdás és hiányos roncsok
árusítása, kollektív sörözés az árnyékban stb. Mindez nagyon szép,
a legszebb mégis az, amikor egy matyó legény és egy matyó lány
összeölelkezik egy lopott pillanatban, egy négyes ekét húzó őstraktort
ábrázoló bazi nagy plakát előtt. Jó nők, régi vasak, szent őrület,
szerelem, mindhalálig. Új barázdát szánt az eke.
A cikk írása közben jutott eszembe, hogy az első géperejű
jármű, amit vezettem, egy traktor volt. A szép piros Zetor
nyergébe úgy kerültem, hogy az általános iskola befejezése után
elmentem nyári munkára az Alföldre. Az lett volna
a feladat, hogy napi nyolc órában szénabálákat gyűjtsünk
be a kaszálókról. Egy ilyen bála volt vagy húsz kiló, én
meg negyven, így elég gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy vagy
abbahagyom a bálák pótkocsikra tornyozását, vagy még aznap
meghalok.
A bajban szerencsére mindig felbukkan egy igaz ember, jelen
esetben a traktoros. Öt perc alatt megtanított traktort
vezetni, és estig ő villázott helyettem. Lépésben haladunk
a mezőn a két pótkocsival, a négy ember keményen
izzadva dobálta felfelé a bálákat, én pedig nagy
igyekezettel irányítottam a szerelvényt. Roppant szívesen
folytattam volna a tevékenységet a következő hat
napban is, de a kegyetlen, ám igazságos agromókus
a kukoricát kapáló öregasszonyok közé vetett. A nénik
tízszer gyorsabbak voltak nálam, és csak úgy tudtam velük
lépést tartani, hogy a zsendülő kukorica felét kivágtam.
Pihenőidőben egy részüket visszadugdostam a földbe, és
erősen fohászkodtam, hogy kibírják, míg a munkavezető
ellenőrzi a megdolgozott területet. Azon
a sorsfordító héten döntöttem el, hogy mégis inkább
értelmiségi leszek.
