A tavasz első hangját elnyomja a második és közel sem olyan kellemes. A hörgő V2-esek és süvítő sornégyesek dallama nem áll messze tőlem, az őszinte rajongásomat mégis elnyomja, amikor egy rövidebb kommunikációs csatornát is harsány gázfröccsök szaggatnak szét. Nincs bajom egy jó, utólagos rendszerrel, én is szeretem, ha a motorok hangját nem fojtogatják korpás bajszú csinovnyikok, de azért van egy határ.
Anyukámmal sétáltam Esztergom főutcáján, forgalmas szakasz, de nem egy Hungária körút, kétszer egy sáv zúgása mellett még azért lehet beszélgetni. Az egyik első kellemesebb tavaszi nap volt, ami természetesen sok motorost megihletett. Kettes, hármas és négyes konvojokban érkeztek, öröm volt látni a vastag protektoros ruha alatt izzadó utasokat, a tavaszi első körök bizonytalan mozzanatait. Én is motorozok, átérzem.
A nyugodt beszélgetést időnként önkéntelen kiabálással kellett kiegészíteni, mivel vékonyan sivító és mélyen dörgő kipufogók orkánja trancsírozta szét az egymásnak szánt szavak és mondatok valódi értelmét. Egy-egy hangosabb jármű elhaladásán még túlteszi magát az ember – hiszen a 40 tonnás szerelvény sem lebeg a föld felett – de a tizedik fennhangon elhaladó motoros önző élvezkedése aránylag hamar kiveri a biztosítékot.
Otthon sem vagy feltétlen biztonságban: három vagy négy kertes házzal feljebb egy fiatal srác nyáron szinte minden nap elmegy motorozni az öreg Ducati Monsterével. A nagy hengerszögű V2-es és két Termignoni dob 10-20 percen keresztül hirdeti a szomszédságban, hogy a kolléga motort melegít. Egész nyáron ez megy és gyakran már a nyugodt, kora esti órákban – hiába szóltunk korábban.
Egyszerű és olcsó élvezetfokozó
A kipufogó cseréje egy motoron egyszerű, gyors és gyakran olcsó folyamat. Nem kell a komplett rendszert áthegeszteni, mint egy személyautón, sőt, valahogy a hatóságok szemében is elfogadottabb jelenségnek tűnik. Egy-egy típushoz gyakran 4-5 különböző gyártó kínál jobb hangzást, vagy más módosításokkal együtt magasabb teljesítményt – az igényesebb gyártók pedig sokszor hangsúlyozzák, hogy kipufogóik nem minden szabályozási környezetben állják meg a helyüket, legfeljebb versenypályán. Sokaknak pedig ez kell, így rámennek az olcsó, klón kipufogókra és élvezik, hogy az addig szigorú szabályok által tompára fojtott blokkok büszkén üvöltik a világba jelenlétüket.
Erre többen ráhúztak egy ideológiát, miszerint a hangos kipufogó biztonságosabb, hiszen az autós jobban hallja a motorost és nem megy át rajta. Ez abszolút pozitív jelenség – főleg a motorosok védtelensége mellett –, egyet tudok érteni a hasznosságával, de a hangos kipufogó szerintem ennél árnyaltabb dolog. Nem csak nulla és egy között mozog a hangerő-skála, kell legyen olyan szint, amit az autós is észrevesz, közben a gyalogos sem kap frászt. Aki erre törekszik, az a jó minőségű rendszerek között válogat és eszébe sem jut kiszedni a decibel killert dob végéből, ami a koordinálatlan üvöltést hivatott visszafogni – legfeljebb zárt pályán. Egy jobb minőségű dob alig 100-200 ezer forinttól kezdődik, míg a kínai vackokat pár tízezerért beszerezhetjük. Hiába ég el a fém az első olajcsere-periódus előtt, a blokk addig velőtrázó üvöltésével stimulálja orgazmusba a motor megülőjét, akiben fel sem merül, hogy a környezete közben szenved.
A kulcs ebben a történetben a mások felé tanúsított empátia, illetve a magunk pszichés kielégítése közötti egyensúly. A motorozás élményéhez hozzátesz a menetszél, a rezgések, a környezet, a sebesség és a zajok. Bármelyiket fokozzuk, az élmény is nő, a legegyszerűbb pedig a sebesség mellett a hang. Az alattunk vagy mögöttünk üvöltő dobokat tompítja a heves menetszél és a vastagon párnázott sisak, így nem éljük meg olyan intenzíven, mint a környezetünk. Már messziről hallható az üvöltő sornégyes, az ablakrengető V2-es vagy a kalapáló egyhengeres. A motorosban talán még az a fals kép is kialakul, hogy hobbijával imponál a környezetének és fel sem merül benne, hogy a jutalma az alfasággal járó presztízs helyett, csupán néhány feltartott középső ujj és fogak között kiszorított szitokszó. Nem egy Tom Cruise- vagy Arnold Schwarzenegger-szerű idol, hanem az idegesítő barom, aki hanggal kompenzálja a szorongását – ez a látszat biztosan nem segíti a szubkultúra szélesebb körű elfogadását, sőt!
Tettlegességig fajult konfliktusok
Részben az ellentétes látásmód vezetett oda, hogy néhány évvel ezelőtt a motoros társadalom és Visegrád önkormányzata egymásnak feszült. A település felett húzódó panorámaút a visegrádi várba visz egy kellemesen kanyargós szakaszon, majd a másik oldalon le. Egy lankás motoros túra végén kellemes koronát jelent a meghódított szakasz, a jutalom pedig egy kulturált, útszéli kilátó, amiről a remek panoráma fogad a Dunakanyarra. Az út meredek, már a normális haladáshoz is nagyobb gázfröccsök kellenek, a szellemi rövidnadrágok azonban tépik a gázkart és minden rövid egyenest megtisztelnek egy leforgatott fokozattal. Közben a helyiek a domboldalon felépített nyaralóik kertjét már szinte el is engedték, nyáron pedig már a négy fal között sincs nyugtuk, így az önkormányzat lépett. A problémás szakaszról letiltották a motorosokat főszezonban, ami óriási felháborodást váltott ki.
A motoros társadalom jelentős része hevesen reagált. Bojkottra szólították fel az arra járó társaikat, így nem fogyasztottak a helyi vendéglátóknál – azokkal szúrtak ki a leginkább, akik semmit sem tehettek az egészről. Még felvonulást is tartottak, aminek a vége szimbolikusan a tiltó tábla volt. Egymásnak feszült hát az önkormányzat és a motoros társadalom, utóbbit pedig a zajból hasznot húzó, ám megoldást látványosan nem kereső influenszerek patronálták. Mivel a zajterhelést nemcsak motorosok, hanem az éjszaka feljárkáló tuningautósok is fokozták, így egyből beindult egy habzó szájú bezzegezés, ami láss csodát: semmit sem oldott meg.
Visegrád azonban csak a jéghegy csúcsa. Regényeket mesélhetnének a Bajnán és Héregen élő áldozatok, akik nyaranta vérzésig hallgathatják, ahogy napi szinten motorosok ezrei zengik tele a Toszkána hangulatú vidéket. Sokan nem foglalkoznak a környezetükben okozott károkkal, élhetetlenné tesznek békés hangulatú erdőket, községeket, falvakat. Arról az állatfajról nem is beszélve, aminek az egyedei ugyanezt eljátsszák nagyvárosi környezetben és csak rátesznek egy lapáttal a forgalmas utak amúgy is harsány zajára.
Meg aztán ott a Mátra, a magyar motorosok egyik kedvenc célpontja. Kiváló út, jól megépített kanyarok és a turizmusra épített falvak. Ideális helyzetben a motorosok élvezkednek kanyarokban, az árusok pénzt keresnek, a falusiak pedig élik a vidéki nyugalmat – így is működhetne, nem? Ezt az állapotot gyakran a hatóságok próbálják mérésekkel és húsos bírságokkal kikényszeríteni, amire a motoros társadalom válasza nagyjából egyöntetű: szemét zsaruk. Pedig a rendőr nem tehet semmiről, ő parancsot kapott.
Megoldás? Valódi empátia
Sokszor azt érzem, hogy az ehhez hasonló vitás kérdésekben a motoros társadalom radikális tömege összezár és ignorálja a problémákat. Sőt, gyakran mutogatással és bezzegezéssel tekinti megnyertnek a nyílt vitákat és a saját érdekeit mondvacsinált okokkal másoké elé helyezi. Pedig mint annyi minden másban, a megoldás valószínűleg itt is a mértéktartás lenne. Engedjék az embert egy egyszerű és olcsó folyamat mentén beszerezni, felszerelni egy még éppen szabályos kipufogódobot, ami ad egy kis karaktert a motorjának. Cserébe sokkal szigorúbban büntessék azokat, akik nagy mellénnyel legyintenek a társadalmi konszenzusra és faszagyerekként üvöltik a világba az olyan elhasznált kliséket, mint az életérzés, szabadság, sons of anarchy – illetve egyéb blődségek.
Vannak motorosok, akik azzal hirdetik különcségüket, hogy még az utca elején vett lendület után leállítják a motort és csak gurulnak hazáig, ezzel segítve a gyereket nevelő szomszédok nyugalmát. Nemes cselekedet, de a többi ember? Akik a hőstettet megelőző két-három órában hallgatták a koncertet? Ők nem tudnak átmenni és nyakon vágni, vagy legalább érzelmileg nyomasztani hősünket, így nekik mindegy.
Biztos vagyok benne, hogy a motorosok gyakran autósok és gyalogosok is, így értik, hogy miről beszélek. Nekem is volt hangos kipufogós motorom és hamar rájöttem, hogy ettől nem leszek menőbb. Sőt, csak jobban megutáltatom magam az emberekkel és rombolom a motoros társadalom presztízsét, így fel kellett nőnöm és visszaszerelni a gyári szettet, mielőtt egy alvó gyereket babakocsiban toló apuka a nyakamra tekeri a kormányt – teljesen jogosan. Abban is biztos vagyok, hogy az önérzetes tömegek már az első két sor elolvasása után elküldenek az anyámba és ököllengetve harcolnak majd a kiérdemeltnek gondolt jogaikért. Én mégis mértéktartásra hívom minden motoros társamat, hogy ne csak jótékonysági felvonulások során mutassuk meg a társadalmi felelősségvállalásunkat, hanem azzal is, hogy egy napjainkra elfajult belső problémát képesek vagyunk a hatóságok kiterjedt kényszerítése nélkül is csillapítani.
További cikkeink
