bianchina - Totalcar

Hogy ezekben mennyi kopócucc van!

A Fiat 500 cuki autó, egyszerű is, akár egy rigli, de ettől még követeli az állandó matatást. Akárcsak szoros rokona, a Bianchina is.

Kékkel mentünk, zölddel jöttünk - varázslat!

Eddig mindig mázlim volt, most elhagyott. Kivételesen nem az volt a baj, hogy kevéssé, hanem hogy túlságosan felkészítettem az autót az útra. Az isteni gondviselés azonban kisegített.

Szerelő-előszerelő szerelés

Egyszer végre szervizbe vinném megint a Bianchit, aztán mi a vége? Produkál egy olyan rejtélyt, hogy csak vakarom a fejem.

Az én autóm van-e az 1974-es fotón?

Csodás kép landolt valamelyik kommunikációs appom egyik bugyrában. Két főszereplője az Erzsébet-híd és egy Bianchina Panoramica. Pont, mint az enyém.

Kerek húsz év van mögöttünk

Amikor rátettem a kezem, még csak átlépte a veterán-határt, tehát 31 éves volt, éppen pár hónappal több, mint én. Az az első, szándékosan oldtimernek vett oldtimerem ma is megvan, csak ma már kicsit oldabb. Ez itt a barátságunk kerek-szülinapos tortája.

Újra megy, de ez se volt egyszerű

Fél éve nem ment szegény sehová. És bár a hiba szerény volt, a megoldás felért egy földrész eltűnésével. Mármint az én léptékeim szerint.

Meglesz-e Szicília? Egyelőre igen!

Mire ezt olvassák, már pucoljuk az autót, tömjük a táskákat, mert alig pár óra és nekivágtunk a távoli szigetnek. Amikor ezt írom, csak annyit tudok: alig egy napja még a sarokig se lehetett elmenni az autóval.

Irány Szicília! A legalkalmatlanabb járművel...

Most épp bakon áll, nincs kereke, de ha lenne, akkor se tudná forgatni azokat semmi, mert fontos darabok hiányoznak a hajtásláncból. Így állunk most, négy héttel a nagy szicíl túra előtt. Akkor is - legyünk optimisták.

Négy hét, és ez Rómába indul

Már csak egy hónap van hátra az indulásig.

Halkan mondom... Talán összeállt

Két hét múlva ilyenkor madárcsicsergésre ébredünk Földváron, kiverjük a szemünkből a csipát a mosdó szélén, mint hamut a nagypapi pipájából – elég az alliterációkból –, azt a három, S-es méretű Tesco-szatyrot, amit összekészítettünk a kéthetes útra (és egyáltalán befér), betömjük a Bianchi fenekébe, a gyerekeket bezavarjuk a hátsó ülésre, mi Katival felhajtunk egy kávét, majd a vásznat a kocsiban a fejünk fölött, lenyúlok a kézifék mellé, szívató fel, indítókar meghúz, és a kamionmentes pályán máris Trieszt felé robogunk, távoli célként Rómát megjelölve piros filctollal a térképen.

Úgy tűnik, elindultunk Rómába

Mire ezeket a sorokat olvassák, mi már feltehetőleg az M7-esen vánszorgunk olyan bő nyolcvanas tempóban Trieszt felé a 49 éves Autobianchival, hátunk mögött a tableten filmbe bambuló két gyerekkel, az ő hátuk mögött azzal a szerény cókmókkal, amit egyáltalán vihetünk magunkkal.

Kis csuklás után most itt vagyunk

Tegnap (de mire otthon a kollégák kiteszik a posztot, az olvasóknak már tegnapelőtt lesz) alapvetően sima utunk volt Budapestről Balatonföldvárra, ha leszámítjuk a pakolás kitalálásának kínos óráját.