Fotó:
A venezuelai Johnny Cecotto, a későbbi BMW-túraautó-isten Toleman-Hart TG183B Turbójában ülve (1984). Csapattársa Ayrton Senna volt ekkor, aki a szezon folyamán lecserélt 184-essel szakadó esőben oktatta végig a mezőnyt Monacóban. Cecotto profin motorozot
Ayrton Senna, Toleman Hart TG 184 Turbo (1984)
Ayrton Senna, Toleman Hart TG 184 Turbo (1984) Ez volt Senna első éve az F1-ben és sokak szerint csak azért szakították félbe az esős futamot monacóban, hogy ne nyomja le a közönségkedvenc Prostot, amikor a 13. helyről rajtolva lenyomta az egész mezőnyt a
Minden idők talán legrondább McLarenje, a McLaren-Mercedes MP4-10 (1995). A képen az akkori tesztpilóta, a remek túraautó-menő, Bernd Schneider vezeti. 16 futamból nem nyert egyszer sem.
Brabham BT26 Ford, a magassági (?) kormánynál Piers Courage. A Courage-dinasztia híres sörfőző család volt, Piers pedig igazán ügyes versenyző, hiszen a gyenge Brabhammel is második lett Monacóban és Watkins Glenben. 1970-ben vesztette életét Zandvoortban
Krumplireszelő-szárny. Howden Ganley a BRM P160 V12 (1971) kormány mögött. A BRM rossz passzban volt ekkorra, a V12-es motor gyenge, az autó pedig lassú volt.
Bruce Leslie McLaren soha nem lett világbajnok, mégis kora egyik legjobb versenyzőjének és egyben konstruktőrének tartják. 14 évesen állt először rajthoz egy hegyi felfutón. McLaren M7A Ford (1969) autója a képen Monacóban. Ha valami nem tetszett neki, ak
Carlos Pace kilinccsel előre (lol) a Brabham Ford BT44 (1974)-ben. Gordon Murray autói már akkor is magukon viselték a letisztult, aerodinamikailag nagyon fejlett karosszériák stílusjegyeit. A brazil Carlos Pace, aki Wilson és Emerson Fittipaldi jó barátj
Dupla dinamit: Carlos Pace, Brabham Alfa Romeo BT45 (1976)
Jellegzetes Brabham-dizájn. Carlos Reutemann, Brabham BT42 Ford (1973). A furcsa első légterelővel szerelt autóval három győzelmet könyvelhetett el 74-ben (a 73-as szezon felétől használták a típust), de az iszonyatosan erős mezőnyben ez csak a hatodik he
Ezerötös V8. Cooper Climax T53 (1960)
Carlos Reutemann, Brabham Ford BT44 (1975). A Shadow egy évvel korábban belebukott, Reutemann három versenyt nyert Murray autójával és csapattársa, Carlos Pace is jó eredményeket ért el. Ötödik helyen zártak a konstruktőrök világbajnokságában
A Cosworth 4WD (1969) a gyártó önálló próbálkozása volt. Az összkerékhajtású autókra jellemző alulkormányzottság és a hajtáslánc többletsúlya azonban leküzdhetetlen akadálynak bizonyult. Soha nem indult versenyen.
David Hobbs és a kalapácsfejű Honda RA301 1968-ból. Motorja ugyanaz a háromliteres V12 (RA273E), mint a korábbi RA300-asé, mivel azonban a Honda ekkor már a léghűtéses motorfejlesztéssel foglalkozott, az RA301-es fejlesztése semmis volt. A szezon második
Derek Warwick, Arrows Megatron A10 Turbo. A BMW álló blokkja (nem az 54 fokban döntött) bárki által hozzáférhetővé vált. Miután a BMW kiszállt, vitte magával a döntött blokkot, de ezzel még kereskedett egy darabig. Vajon hol lehet Warwick talpa?
Medvebarlang Emerson Fittipaldi feje mögött a McLaren M23 Fordban (1974). A szezon utolsó versenyére, USA Nagydíjra pontazonossággal érkezett Clay Regazzonival, de az olasz nevű svájcinak gondja akadt, így Fittipaldi negyedik helye elég volt ahhoz, hogy v
Gyönyörűséges leömlő-kalács. Ferrari 312 V12 (1968). Ebben a - Forma-1 szempontjából sikertelen - évben adta el 11 millió dollárért a személyautó-részlegét a Fiatnak.
Francois Cevert, Tyrrell 006 Ford (1973). Jackie Stewart, Cevert csapattársa ebben a szezonban szerezte meg harmadik, és egyben utolsó, világbajnoki címét. Cevert, a jóképű francia és minden nő bálványa, posztumusz negyedik lett. Watkins Glenben - ahová S
Phil Hill és a Ferrari Dino 156 (1961)
Brabham Alfa, 1979, 60 fokos hengerszögű V12-es Alfa motorral. Gyors volt, motorja erősebb volt a Cosworth DFV-nél (kb. 520 lóerő), de megbízhatatlan. A szezon vége előtt Brabham is váltott DFV-re
Mega-diffúzorok és szárnytöbblet Francois Hesnault, Ligier JS23 Renault (1984).
Henri Pescarolo, Matra MS7 Ford (1969). Pescarolo egy igazi motorsport-legenda. Bár a Forma-1-ben nem alkotott maradandót (összesen 12 pontot gyűjtött) de máshol megtalálta a helyét. Mai napig rekorder a LeMans-i rajtok számát illetően, hiszen 33-szor ind
Williams FW 07B és FW08B. (1981-82). 1981-ben a Williamsnél elkészítették az akkori FW07 hatkerekű prototípusát, melyet Alan Jones tesztelt. Az eredmények biztatóak voltak, így a következő évben tovább kísérleteztek az úhabb, FW08-alapokra épített hatkere
2008-ban a Honda veszettül kereste a megoldást. Nem találta. Még
Jack Brabham, Brabham Ford BT26 (1969). Duplafedelű vadászgép?
Jacques Laffite a franciásan elegáns, de nem különösebben sikeres Ligier JS5-ben (1976)
Brabham BT44B (1974) még egyszer, Jac Nellemann autóján érdemes megfigyelni az első légterelőbe helyezett olajhűtőket
James Hunt, Hesketh Ford 308 (1974). Lord Hesketh volt az, aki felfedezte a világnak a villámgyors, ám sok autót összetörő James Huntot, akit először Forma3-as csapatában próbált ki. Később újonnan felállított csapatához szerződtette, ahol a March-konstru
Keretbe foglalt turbóerő: Jean-Pierre Jabouille, Renault RS10 Turbo (1979). 1979-re a Renault mindent egy lapra tett fel. Akkor már harmadik éve küzdöttek az új turbó-technológiával, de az autók egyelőre iszonyatosan megbízhatatlannak bizonyultak.
Ez azo
Stefan Johansson és a Spirit Honda 201C Turbo (1983), ami valójában egy Forma-2-es autó volt sebtében átalakítva a Forma-1 szabályai szerint
Arany fürdőkád: Jochen Mass, Arrows Ford A2 (1979). Hiába volt szép, sem Ricardo Patrese, sem Mass nem tudott vele mit kezdeni. A 18-19. helyen zárták a szezont. Többször még kvalifikálniuk sem sikerült a futamra.
Jean-Pierre Jarier, Shadow DN3 Ford (1974). A szezon folyamán öt versenyző váltotta egymást a Shadow csapatban, de igazán egyik sem jött rá a snorchel ízére
Jochen Mass, McLaren Ford M23 (1975). A Nicholson Engines által tuningolt Cosworth DFV 490 lóereje és a Gordon Coppuck által tervezett autó két világbajnoki (74 Fittipaldi, 76 Hunt) címhez, valamint egy konstruktőri győzelemhez (74) segítette McLaren csap
Jodie Scheckter, Tyrrell Ford P34 (1976). Derek Gardner legismertebb autója a hatkerekű Tyrrell. Az alapötlet szerint a két pár tízcollos kerék sokkal kisebb homlokfelülettel rendelkezett, mint az akkoriban használt nagyobb kerekek, ezen felül nagyobb ter
Ronnie Peterson az áttevezett Tyrell Ford P34B-vel (1977).
Szárny a fej feleltt: Jo Siffert, Lola 102 BMW (1969)
Szárnyorgia: Juan-Pablo Montoya, Williams BMW FW26 (2004)
Kalandos hátsó traktus: Keke Rosberg, Williams Honda FW09 Turbo (1984)
Nigel Mansell, Lotus-Renault 95T Turbo (1984). Nagyon gyors volt, de Mansell rendszeresen széthajtotta, nyerni nem nyertek vele, de Elio de Angelis-szel megcsípték a konstruktőri harmadik helyet
Lotus 49C 1970-ből. Háromsoros hátsó szárny és a jellegzetes sisak elárulja, hogy személyes nagy kedvencem, Graham Hill ül a volán mögött. Colin Chapman zsneiális konstrukciója olyan jól sikerült, hogy négy évig képes volt a csúcson tartani a Lotust, Hill
Graham Hill, Lotus 49B (1969). A leszorítóerővel kísérletezés hőskora. Ha a vékony pálcák eltörtek minden tapadást elvesztett.
Áramlástan az oldaldobozon: Nigel Mansell Williams FW12 (1988)
Niki Lauda és a Brabham-Alfa BT46B (1978). A Brabham BT46 (még nem B) 1978-ban debütált a Forma-1-ben. Tervezője a ma már legendás Gordon Murray volt, csillaga épp emelkedőben. Nem akárkinek építette, hanem a régi Forma-1-et kedvelők körében közutálatnak
Cigarettásdoboz: Niki Lauda, McLaren MP4/1B (1982). A TAG-Porsche turbómotorral 82-ben csaknem sikerült megcsípniük a konstruktőri világbajnoki címet (második hely), de John Watson és Niki Lauda együttes ereje sem volt képes megállítani az ugyanilyen moto
Szárnygyűjtemény Olivier Panis Prost AP01-esén (1998).
Ralf Schumacher, Jordan-Honda 198 (1998). A sikertelen Michael-öcs csapattársa Damon Hill volt minden idők második legmenőbb festésű Forma-1-es autójában. Az első egyértelműen a JPS-Lotus 72.
Riccardo Patrese, Brabham BT 55 (1986). A négyhengeres BMW turbómotor erős volt, de megbízhatatlan. A tapasztaltakból tanulva Gordon Murray következő autója, a McLaren MP4/4 16-ból 15 versenyt nyert meg
Egy kevésbé elegáns Ferrari: Rene Arnoux és a Ferrari 126 C4 (1984)
Richie Ginther a Honda egy futamon használt orrkiképzésű RA272-jében. (1965) A japánok csupán egy évvel korábban léptek be a Forma-1-be teljesen egyedi konstrukcióval. Az RA271-es utódja volt ez a 272-es. Motorja nem egész ezerötszáz köbcentiméteres, V12-
Ronnie Peterson, kicsit megfáradt orrú March 721 Fordjában (1972). A szezont a kilencedik helyen zárta
Rolf Stommelen a méltán elfeledett Eifelland 21 Fordban (1972). A jellegzetes - Luigi Colani - formaterv nem működött. Sajnos Colani remek formatervező, de csapnivaló mérnök.
Tyrrell Ford 003 (1972) benne Jackie Stewart. Derek Gardner konstruktőr munkája. Ken Tyrrell annyira elégedetlen volt a korábbi March-autókkal, hogy az ifjú mérnökre tett és jól döntött. Stewart 1972-ben második világbajnoki címét szerezte meg a 003-assal
Ronnie Peterson, March 711 Alfa Romeo (1971). Bármilyen furcsa kinézetű is, de a háromliteres V8-as Alfa motorral szerelt March egy jó autó volt. A svéd Peterson 1971-ben Jackie Stewart mögött második lett a bajnokságban. A 003-as Tyrrell megállíthatatlan
Csodás, karcsú forma.: Teo Fabi, Brabham BMW BT53 Turbo (1984)
Tom Pryce sem volt piskóta, itt is finoman erőcsúsztat a Shadow DN5B-tel (1976). A walesi születésű Pryce villámgyors volt, esőben pedig verhetetlen, annak ellenére, hogy a DN5 nem volt valami jó konstrukció. Egyedüli Forma-1-es győzelmét 74-ben szerezte,
Vittorio Brambilla, Surtees Ford TS19 (1977)
Slick-abroncs extravaganza: Vittorio Brambilla éa a March 751 Ford (1975) a levegőben. Brambilla, az őrült olasz. Villámgyors volt, de törte az autót, mint a ropit. Azonban ha kiadta neki, akkor nyerni is tudott, igaz, csak egyszer, 1975-ben az Österreich
Teo Fabi a Benetton BMW-ben