Teszt: Yamaha Tricity 125 – 2015.

Kicsit furcsán kell rátenni az ívre, mivel itt meg kell mozdulnia a himbarendszernek. De ezt hamar megszokja az ember

Nem kérdés, hogy a Piaggio MP3 és leszármazottai adták a mintát. Az óriási különbség: ez nem rögzíthető függőleges helyzetben, vagyis az embernek le kell tennie a lábát, különben eldől

Észrevétlenül lép fel és le a padkákon, más kérdés, hogy a hátsó kerék ugyanakkorát üt, mint bármi másé

Így kanyarodik. Kicsit más érzés, mint két keréken, valószerűtlen bedöntéseket is elvisel

Elég kemény ülés, kicsit előretolja az embert

Olyan, mintha összelegózták volna a meglévő cuccokból. A dupla teló egyik szára valójában csak megvezetési célt szolgál

Meglepően jól világít

Ennyi még a praktikum

Innen nézve csak a fura csőrös orr a feltűnő, de az a kerék elöl bizony dupla

Ez a lábtartó

Van benne valami szörny

Az emberek döbbenten nézik

A gumiszámla nagyobb lesz, az tuti

Amikor a jobb oldali kerék felefelé megy, a himba lefelé mozdítja a bal oldalit. Elvileg nagyon hasonló a hatás, mint amikor megdől egyetlen kerék

Az oldaltámaszon ugyanúgy áll meg, mint egy sima robogó. Az első kerekei 14-esek, a hátsó 12-es

Vízhűtéses, de a hűtőt nem vitték előre (hová is tették volna?), hanem itt fújja ki a ventilátor a levegőt

156 kiló mindennel feltöltve, ami nagyjából tényleg a plussz kerék-teleszkópnyi súllyal több egy kétkerekű robogónál. És lényegesen könnyebb a Piaggio MP3-nál

Közel van a trédhez a dudor

Kesztyűben marha nehéz kezelni az indexkapcsolót, picike

Ez a kapaszkodó

Kulturált, az előfeszítés állítható

Az integrálfék alapja: a bovden. Célszerű megoldás, de nem egy szint a hidraulikus megoldásokkal

Hogy van-e értelme? Nekem hihetetlen biztonságérzetet adott, de a hatás valószínűleg csak lélektani az esetek 90 százalékában, de az a maradék 10 százalékban valódi haszna van